Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)
1912-11-24 / 88. szám
19Í2 november 24. DÉLMAGYARORSZÁG dálytalai?ri4,,Szolnoktól egészen Szegedre jutnak és még Temesvár és az olcsó vizi fuvar révén zsilvölgyi szén helyett sziléziai szenet fog kaphatni?' „Á 'Maros folyó hajózhatósága esetén a délmagyarországi ipar egyik legfontosabb piaca, ~ Temesvár is jelentékenyén olcsóbban juthatna a zsilvölgyi szénhez. Az ölföld iparának központja Szeged, mély viszonylatban jelenleg zsilvölgyi szeneinket 105 fillér fuvardíj terheli, a Maros folyó hajózhatóvá tételé esetén természetesen ugyancsak jelentékenyen olcsóbban juthatna a zsilvölgyi szénhez és a sziléziai szén itt olcsóbb vizi ut mellett, teljesen kiszorítható lenne; Ha tehát a Maros hajózhatóvá válik — nem szólva arról,' hogy a jelenlegi vasúti vonal teljesítő képességét meghaladó forgalom megosztását lehetővé teszi — Zsilvölgyi szeneinek számára nyitva áll az olcsó viziut egész Zimonyig, Belgrádig és olcsó viteldíj mellett a Bácskában nagy tért hódított külföldi szénnel eredményesen versenyre kelhetünk és a külföldi szén használatát itt is a minimumra csökkenthetjük." Az emlékirat fölemlíti mindazon iparágakat, amelyeknek a fejlődése szorosan összefügg a Maros hajózhatóságával. Például az erdélyi eementipar föllendülése és versenyképessége is hathatós tényezőt találna a hajózható Marosban. „Nem kövesebb fontossággal bir az olcsó viziut — mondja a memorandum — arra a rengeteg mennyiségű, részben fejtés alatt levő, de nagyobb részében még érintetlenül fekvő különböző kőzettömegre nézve, amelyeket Erdély begyei magukban rejtenek és arra a nagymennyiségű homokra és kavicsra nézve, amelyet részben a Maros részben pedig mellékvizeinek a medre magában rejt és amely nem birván el a magas vasujti tarifák terhét, részben értékesitetlenül hever, részben pedig csak a legközelebbi távolságokra juthat értékesítés végett. Kiszámíthatatlan, sőt még csak meg sem becsülhető az a mennyiség, amely kőben, kavicsban ós homokban, a hajózásra alkalmassá tétel esetén a Maroson keresne magának olcsó utat az Alföldre, Ebiből pedig az Alföldre, különösen annak a mezőgazdaságára kiszámitathatatían haszon hü rámolnék, mert elősegítene az Alföldnek 'jó közutakkal való ellátását." A memorandumnak valószínűleg meg lesz a megkívánt hatása. Legyen-e munkásszanatorium ? Mindig nagy érdeklődéssel olvasom Hollós dr. főorvosnak a tuberculosisról szóló fejtegetéseit, mert tudom, hogy ezen nagytudásu, rendkiviil tartalmas egyéniségnek mindig van valami értékes mondanivalója, annál inkább meglepett tehát engem, midőn ezen lap november l7-iki számában Hollós kartársam többek között a következőket irja: „Teljesen elhibázott dolognak tartom a pénztár részéről, hogy akkor, amidőn a sanatoriumok a tiidővész leküzdése szempontjából mindenütt csődöt mondanak, anyagi erejét ilyen teljesen célját tévesztett intézménybe fekteti." Meglepett -— mondom, — mert egész határozottsággal állit oly dolgokat, melyek, ha a tényeknek megfelelnének, alkalmasak volnának arra, hogy a munkásbiztositó pénztár kedvenc eszméje, ábrándja: egy népsanatorium felállítása, már mint eszme is szétpattanjon, mint a szappanbuborék. Szerencsére azonban nem igy áll a dolog. Meg lehet győződve Hollós kartárs ur, hogy a munkásbiztositó pénztár orvosi kara élénk figyelemmel kiséri a tuberculozis kérdését, komoly tanulmányozás tárgyává teszi azt, és nem „divatos és népszerű szokásodnak akar hódolni a sanatorium eszméjének propagálásával, hanem azt akarja, hogy segitve legyen azon szerencsétleneken, akiket ezen veszedelmes kór megtámadott. Hiszen a pénztári orvosnak van legtöbb alkalma látni —i a munkásosztálylyal való mindennapi érintkezés folytán — azon rettenetes pusztítást, mit a tuberculosis itt véghez visz, és amelylyel szemben, anyagi erők híján, eddig oly édes keveset tehettünk. Utóvégre, ha a magyarországi tuberculosis elleni küzdelem atyamestere: dr. Korányi Frigyes báró, és az európai hirü, kiváló tudós: Korányi Sándor, még mai nap is a sanatorium mellett érvelnek, akkor mi, a népnek, a munkásosztálynak ismerői, gyámolitói egész nyugodt lélekkel állhatunk a sanatorium mellé. Hát nem döntő érv-e a sanatorium mellett, hogy Németországban a sanatóriurnok felvirágzása óta fényes eredménnyel küzdenek a tuberculosis. ellen, előljárva e téren az összes nemzetek között? Fránkeí tanár adatai szerint Poroszország 10,000 lakosa közül 1878-ban 32'51% halt el tuberculosisban, mig 1909-ben már csak 15'59% volt az elhalálozás. Azt kartárs ur is el fogja ismerni, hogy ezen fényes eredmény a sanatoriumoknak és pedig főképen a íiépsanatoriuinoknak köszönhető, igaz az is, hogy ott évente körülbelül 57.000 egyén részesül sanatóriumi kezelésben. Tény viszont az is, hogy Angliában sanatoriumok túltengése nélkül is értek el kiváló eredményt, de összehasonlithatjuk-e áz ő kulturájukat, pénzügyi viszonyaikat s évszázados hygiene-jüket a mieinkkel? Azt mondja Hollós dr. ur, hogy ott van a gondozó, az üdülőtelep, a napkura, mind olcsó eszközökkel elérhető tényezők. Tudjuk mi azt nagyon jól, hogy a hygienisdiaetás gyógymóddal nemcsak sanatoriumokban érhetünk el eredményt, hanem mindenütt, hol tiszta, pormentes levegő, bőséges rationalis táplálkozás, napsugár és kellő életmód együtt vannak. De hát meg vannak-e ezen kellékek a mi beteganyagunknál? Világosítsunk be ezen kérdésbe egy, a valóságból kiszakított példával! Ma egy tuberculotikus cipészhez hívtak. Baja nem volt még előrehaladott. Dohos, nedves pincelakásban (szegedi specialitás), egy szellőzetlen szobában tartózkodik hetedmagával. A csiriznek, a test kigőzölgésének bűze összevegyül a pirított paprikás hagyma illatával. Nó hát próbálja meg Hollós József ezen patiensemet az esős, ködös november végén napkurával és specifikus oltásokkal kigyógyítani! Küldjük őt talán a szegedi közkórházba, melynek ódon falai közt a tuberculosis csirák valóságos melegágyat találnak? tönével, saját árnyékunk elől. Talán attól féltünk, hogy a reggel nyomunkba lép, utolér és reánevet eredménytelen munkánkra. Cigaretták és a rongyosra mart szivarok sötét parázszsal buktak ki szájunkból. A percek pedig egyre multak. Lesoványodtunk é$ elkoptunk ebben a hajszában s szájunk és arcunk szürke és piszkos lett a hamu kesernyés csikjaitól. Végre agyongyötörve hullottunk a pamlagra és a kudarctól pirulva néztünk magunk elé. A tartalomjegyzéket is átfutottuk. Nyoma se volt a novellának. Az öregre pillantottam. Szepegve és nagyon illedelmesen várt, mint egy félő gyerek. Arcáról eltűntek a piros lázfoltok. — Menjen haza, öregem — mondtam csendesen, Majd holnap. Az öreg azonban meg se moccant. — Meg kell találnom. Hiszen emlékszem reá. Most már emlékszem. Eszembe jutott minden. Kiváncsian néztem reá. Beszélni kezdett. — A mese a kékszemű és a feketeszemű fiúról szólt... Ez a két fiu a legjobb barát volt. De egyszer megszerettek egy leányt. Nem tudták sokáig, minthogy mindaketten álomvilágban éltek. Finoman és csendesen mesélt az öreg. — A kékszemű mindent kéknek látott. Kék volt előtte az éjjel, a nap, az erdő, minden. Kéknek látta még a tányok sötét szemét is. A feketeszemű pedig mindent feketének. Még a szőke leányok haját is. Igy mentek egymás mellett egyik a kék, másik a fekete végtelenségben, niig egy este egy kapu előtt álltak meg és megtudták, hogy meg kell halniok, el kell bucsuzkodniok örökre és elbujdostak a kis vidéki város éjszakájában. Ott, a fáradt folyócska partián ültek és sirtak. A ellkük, az ő picike, törékeny iiveglelkecskéjiik pedig meghasadt, zenélve, sziporkázva, trillázva ezer darabra tört. Átölelték egymást és a gyöngyvirágok között haltak tneg. — Szép — mondtam fáradtan. Az öreg lassanként tűzbe jött. Álmosan hallgattam. Most már láttam, hogy csak a mérges hajnal mutatja neki ezeket a képeket és hagytam beszélni. — ön nem tudja, milyen volt ez a leány. A haja rozsdaszőke és a bőre porcellánfehér. Ali, a Marié. Szemei pedig melegek és barnák, mindig csodálkoztak és ha rámeredtek valakire, gyengéden kacsintottak. De ez csak szebbé tette. Ez a gyengéd kacsintás csak parfümé volt az arcának, édes vanilia-illát, altató tömjén. A feje pedig fáradtan ült isteni nyakán, mintha sok-sok párna támasztotta volna és ő is unná a fejét, a szép szemeit és az életet. Kissé összeborzongtam. Ez az ember nem tudja, mit beszél. Valami emlék kergette ide, amelynek most nem tudok végére járni. Hiába is akarnék. De egyszerre láttam, hogy mi tartott eddig ébren, mi kergetett bele a bolond virrasztásba és ebbe a céltalan hajszába és hamar szerettem volna szabadulni a különös képzelgötöl, aki egyre lázasabban beszélt. Künn már gyengén virradt. Szemben egy tűzfal fehérlett s a hajnal mozdulatlanságából egyenesen arcunkra világitott. Láttam, amint a piszkos folyosó lámpája küzködött, fellélegzett és meghalt. A csend szinte ijesztő volt. Ez a hajnalodó házak hangulata, amely dermesztően fekszik mindenkire, ugy hogy az ébrenlevők se mernek zajt csapni, s halkan járnak és halkan beszélnek, mintha igyekeznének az alvókhoz hasonlítani. Megtöröltem a homlokomat. Ásitottam. — Feküdjön le, édes barátom. Aludja ki magát. Hiszen ezt a mesét most gondolta ki. Az öreg felrettent, tágra nyilt szemekkel nézett reám. — Igen, — mondtam — maga sohase irta meg a tárcát. Elhangzott a szavam. A végzetes szó. Csend lett. A vendégem neír ultakozott. Leült egy székre, az Íróasztal mellé és szomorúan lelógatta a fejét. Sohase láttam nála koldusabb koldust. Ugy ült ott, mint akinek semmije se volt már, kifacsarva, összegyűrve, megsemmisülten és siratta az életét, elmúlt, hiábavaló, ostoba éveit és a tárcát, az egyetlen szép álmát, amit sohasem irt meg. Feje az Íróasztalra bukott. Könnyei pedig odapotyogtak az itatósra, az antracéntinta friss foltjai mellé. Az itatós mohón felitta. és női társaság:: ban levő :: a Tisza-Szállóul kávéházáqan. Billiárdok a télikertben, gazdag egyéb édessége — •• — részére riss kugler és szinházi vacsorák.