Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-20 / 84. szám

2 is államunk ellen, biztatván őket, hogy igazuk van és biztosítván őket, hogy Magyarországon erős párt támogatja nagy-szerb törekvéseiket. Sajátságos, de a szerb miniszterek éppen ugy beszélnek, mint a magyar koalició vezérei. Legutóbb is'két szerb miniszter: Stojanovics Koszta kereskedelmi és Pacso Lázár dr. pénzügyi miniszter nyilatkoztak s erősen hangoztatták a koalició jelszavait. Az egyik kifejtette, hogy csak a hivatalos osztrák-magyar politika áll a magyar-szerb aspirációk útjában, ellenben a monarchia népei a szerbek mellett nyilatkoznak. E nyilatkozók pedig nem mások, mint Ausztria szlávjai s a magyar koalició tagjai. Még teljesebb egyetértés tűnik ki Pacso, szerb pénzügyminiszter megnyilatkozásából. Pacso egészen a 48-as párt jelszavait fejti ki, midőn Szerbiát Magyarország fölé helyezve, ezeket mondja: „Tiszteljük alkotmányunkat, amely él és van. nem ugy, mint a magyar. Magyarországon nem a nép küldi a kormányt, hanem Bécs, nincs néppáriament, mert a választásokat erőszakos uton csinálják". Íme, addig gyalázták a koalíciósok alkotmányunkat, amelyet különben kormányzásuk idején igen kitűnőnek találtak, mig a szerbek lenézését is kivivták - nemzetünk iránt. S a legszomorúbb a dologban az, hogy a koalició hősei napról-napra azt hirdetik: „Békét akarunk." Ezalatt pedig egyre azt mondják, hogy a szerbeknek van igazuk, a mi külpolitikánk gyönge, gyarló, rossz, a mi hadseregünk nincs kellőleg elkészülve (Kossuth Ferenc szerint hadseregünk nagyon lemaradt a világversenyben), a mi nemzetünk nem akar háborút, — s mindezzel természetesen csak bátorítják Szerhiút, vagyis követelik a háborús esélyeket. S még van bátorságuk azt mondani, hogy DÉLMAGYARORSZÁG ők a békét szolgálják. Holott nemzete békéjét csak az szolgálja, aki a nemzetnek súlyt és tekintélyt, aki nemzetét erősnek, egységesnek és félelmesnek mutatja be, vagyis aki épp ellenkezőjét adja annak, a mit a koalició cselekszik. aBjefiaBBBBBBflBaaBBBBaBflaflBBBBBBBaaBiaGSBBiiaaBflBflBaBtiB Útban a kolera. — Védekeznek a magyar hatóságok. — (Saját tudósítónktól.) Ahol a srapnel, kézibomba, gépfegyver, puskatiiz már elvégezte gyilkos szerepét, lenn a csataterek vágóhidján, emberkévéket rak a sirba a legborzalmasabb rém, a kolera. Napok, sőt hetek óta tizedeli már a harcoló felek seregeit a fekete halál, amely belopódzott valahonnan Kisázsiából, valamelyik anatóliai harcos piszkos bocskorában és most itt áll Európa előtt, Magyarország kapujában. Csatába iramodott csapatok nem rohannak olyan gyorsan az ellenségre, mint amilyen hirtelenséggel rátörhet a sárga halál békésre, békétlenre, munkában görnyedőre. A kolera ellen nehéz a védekezés. Mint a mesék szörnyetege, mértföldeket száguld és láthatatlanul tör be az egészséges országokba. Mi közvetlen szomszédjai vagyunk a Balkán népeinek, amelyekbe már beleharapott a kolera. Közelről, nagyon közelről fenyeget a veszedelem, a kolera apró virasa, amely különös szerelemmel fekszik a Duna ágába. A szennyes, áramló vizárban talán már felénk úszik a veszedelem, látják-e ezt a hatóságok, amelyeknek minden intézkedésére készen keil állaniok? Frank Ödön közegészségügyi főfelügyelő kijelentette a Délmagyarország munkatársának, hogy a belügyminisztérium már eddig is tett intézkedéseket a kolera behurcolásának rneggátlására. Óvó intézkedéseket tesz rövidesen a főváros is, amelyet a Duna révén közvetlenül fenyeget a veszedelem. A magyar küZegészsségi hatóságokat úgyszólván védekezésre készen találja a fenyegető koleraveszedeleni, inert hiszen két esztendővel ezelőtt a legnagyobb apparátussal fel készültünk a fekete rém ellen. Budapesti munkatársunk fölkereste Faragó ödön dr.-t, a belügyminisztérium közegészségügyi 1912. november 20. osztályának főfelügyelőjét, aki igy nyilatkozott a preventív intézkedésekről: — Még mielőtt megérkeztek volna a lapokhoz a kolera veszedelmét hirdető táviratok, a belügyminisztérium közegészségügyi osztédya minden intézkedést megtett, hogy elhárítsa az országról a fenyegető veszedelmet. A mi összeköttetésünk Törökországgal nagyrészt a tengeri, már pedig a román kikötők, Konstanza és Sulina közegészségügyi tekintetben kitűnően vannak felszerelve s képesek megóvni Romániát a veszedelemmel szemben. Mégis mi megtettük már a mult héten minden óvóintézkedést. Rendeletet küldtünk az összes törvényhatóságokhoz és elrendeltük, hogy minden fertőzött helyről jövő utast helyezzenek öt napi megfigyelés alá. Ép ugy megfigyelés alá helyezik a-kolera gyaníts betegeket és mindazokat, akik a betegekkel érintkeztek. Ezenkívül megkerestük a kereskedelmi minisztériumot, hogy a veszélyeztetett határállomásokon ellenőriztesse az utasokat. Ilyen helyeken leszállítjuk a fertőzött helyről utazókat és öt napi megfigyelés alá helyeztetjük őket. Általában mindazokat az óvóintézkedéseket megtettük, amelyeket két esztendővel ezelőtt, az akkori kolerajárvány idején alkalmaztunk. .Jóslatokba nem lehet bocsátkozni, de hízunk benne, liogy sikerül a veszedelmet elhárítanunk. A közegészségügyi főfelügyelő véleményével szemben áll Magyarerits Mladen fővárosi tiszti főorvos nyilatkozata, amely- ezt mondja: — Ha igazak a Törökországból jövő hirek, akkor elmondhatjuk: ilyen nagy k-ólerarcszély még alig volt, mint a mostani. Természetes, liogy a. főváros minden óvóintézkedésf meg fog tenni, hogy a veszedelmet elhárítsa. Alapos okunk van félni, mert hiszen Bulgáriából vagy Szerbiából a vasúton, illetőleg a Dunán könnyen behurcolhatják a kolera csiráját. A tiszti főorvos kijelentette, hogy .a főváros érintkezésbe lépett a belügyminisztériummal és a legrövidebb időn belül akcióba lép a fekete veszedelemmel szemben. Természetesen Szegeden majd akkor lépnek föl erélyesen, amikor közelebbi lesz a veszedelem. Ma még korai itt megijedni. Három csók. Irta: Scossa Dezsőné. Három unatkozó asszony iilt együtt Vizekyiné szalonjában s elkeseredetten néztek ki az ablakon, — de hiába, az eső zuhogott s nem volt kilátás, hogy megszűnjön. — Igazán kétségbeejtő helyzet! — sóhajtott föl a bájos Miklósyné. Ki se lehet napok óta mozdulni a kastélyból. Ha ez soká igy tart, én megszököm. Ne haragudj Vali, te a legkedvesebp háziasszony vagy s tudod mennyire szeretlek, de én nem tudok levegő inélküi élni. A városban nem tart vissza a legrettenetesebb idő se, hogy naponkénti sétámat megtegyem, amig itt meg se kísérelhetem a kimenetelt. Persze férjeinknek mindegy, hogy mi mit csinálunk, megvan a tarokk partiejük, velünk ugyan nem törődnek. — Halina, Hanna, ne légy igazságtalan. Ugy-e, ha mi egész éjjel táncolunk, nem jut eszünkbe azzal törődni, liogy ők ugyan mit csinálnak — igyekezett a komoly háziaszszonv megnyugtatni a türelmetlen asszonykát. Igen, neked mindig igazad van Valéria, de hát hiába, nem tud mindenki minden körülmények között olyan tökéletes maradni, mint te. Te ugy tudsz uralkodni magadon, a te márvány fehér arcod oly mozdulatlan, oly nyugodt, hogy ismerve a te meleg szivedet, az a kérdés merül föl, hogy lehetsz olyan hideg, mint egy szobor. Sokszor gondolkoztam felette, hogy te talán soha se tudtál szeretni, neked talán emlékeid sincsenek s komoly méltósággal, minden nagyobb lelki emóció nélkül siklasz át az élet rejtelmein. — Igen, igen, — szólt közbe a szép Lonkayné, — én is azt hiszem, hogy Valéria már a bölcsőjében komoly, kifogástalan volt. Hiszen egész életed a harmonikus, nyugoci-. észszerű családi boldogságnak a symboluma, amely higgadt, barátságos megegyezésen alapul, — de ez a szó szerelem, — nincsen a szótáradban. Ez ismeretlen fogalom előtted. Ne haragudj Valim, hiszen mindenki tudja, milyen kifogástalan, minta asszony vagy, de a házasságodhoz szivednek semmi köze se volt. Pedig tévedtek Hedvig ,— mosolygott Vizekyné. Én tudóm, mi a szerelem, vagy legalább is sejtem, — folytatta álmodozva. Nekem is megvan az én kis regényem. Az én életemben is van egy emlék, amely féltett kincsként van szivembe zárva. Mondd el Vali! — simult hozzá hízelkedve Hanna. —• Igy nem alkuszunk szivem. Hanem teszek egy indítványt. Úgyis unatkoztok velem együtt, nos űzzük el ezt az unalmat azzal, hogy elevenítsük föl multunknak egy olyan epizódját, melyet el nem felejtünk soha. Mondjuk — egy csók történetet. Jó? S akkor, ha elfogadjátok indítványomat, elmondom majd az én kis regényemet is. Kezdjed el te Hanna s folytassa Hedvig, ha beleegyeztek s ón befejezem. Igen? -- Igen, igen, pompás lesz, — hangzott mindkét oldalról a felelet. A három bájos fe.i közelebb simult egymáshoz, a szemekben a kíváncsiság lángja lobbot vetett s még Valéria halvány arca is rózsaszínű árnyalatot kapott, amint feszülten figyelt Hannára, ki szomorú mosollyal fordult feléjük. — Nos, jól van, elkezdem én s elmondom annak a csóknak történetét, melyet soha, de soha se fogok felejteni, mely kihatással volt egész életemre. Azonban Ígérjétek meg, hogy nem nevettek ki, ha esetleg nem értitek meg az én vergődő lelkemet. — No, no Hannám, csak nem olyan komoly a dolog? — kérdezte bámulva Valéria, ki el se tudta képzelni, hogy az örökké vidám, paikosságig élénk Hanna, komolyabb, mélyebb hangulatokra is bir fogékonysággal. — Pedig elég komoly, reám nézve Valim az eset, ám Ítéljetek magatok. — Ti mind azt hiszitek, liogy én egy mulatni vágyó, egyik napról a másikra élő. nagyvilági nő vagyok. Felületes, léha. Nos a látszat szerint igazatok van. De nem voltam én mindig ilyen! No de hagyjuk ezt! Elkezdem az én „csókom" történetét. — Azt tudjátok, hogy mint egyetlen gyermek, szüleimnek szemefénye, elkényeztetett becéje voltain. S boldog gyermekkor után még boldogabb korszak, a felnőtt leány rózsás, napsugaras évei következtek. Nem volt óhajom, ami nem teljesült volna. Nemcsak szüleim, de mindenki kényeztetett. És Feri, gyermekkori barátom a bálványozásig szeretett, mint az ő kis pajtását, később menyasszonyát. Egész természetesnek találtam, hogy az övé legyek, mert amióta csak gondolkozni tudtam, szüleim után ő volt az, aki minden gondolatomat lefoglalta, aki nélkül el se tudtam képzelni az életemet. Szerettem lelkem mélyéből! S mikor először mondta: „kicsi feleségem, én mindenségem" — könyezve borultam karjaiba s hálát adtam a jó Istennek, hogy megengedte, hogy ily boldogság jutott osztályrészemül. — Szüleim tul a Dunán, egy remek kis kastélyt rendeztek he számunkra. Olyan volt az otthonunk, mint 'a paradicsom. Futó rózsák kúsztak föl ablakomra s fehér akácok hólingattak felém, ha kitekintettem ablakomon az előttem elterülő virágos parkba. Szóval nálamnál boldogabb, megelégedettebb teremtés nem létezhetett ezen a világon. Nem