Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-06 / 47. szám

1912. október 6. delmauyarorszag 3 a pénztáros visszaült a helyére. A kereskedő a pénztárosi ablak elé lépett és várt. — Még mindig itt van! — rivalt rá Zsilinszky. — A váltóimat kérem! — válaszolt ingerülten Hiitter. A pénztáros erre fölkapott egy súlyos tintatartót és azt a kereskedő felé dobta. A tintatartó célt tévesztett. Újból dulakodás támadt, Zsilinszky dr közben fölkapott egy széket és azt Hütter Sándorhoz dobta. Á szék Lába véres sebet ejtett a kereskedő homlokán. A bank személyzete újból szétválasztotta a verekedőket. A kereskedő aztán elhagyta a bank helyiségét. Hiitter Sándor a következőket mondta az afférról: — A váltókra husz százalékot akartam törleszteni. Erre aztán kihívóan viselkedtek velem szemben. Nem tűrtem a provokáló hangot, ebből keletkezett a verekedés. A pénztáros ellen bűnügyi eljárást indítok. Zsilinszky dr igy nyilatkozott az esetről: — Hiitter ur nem husz, hanem tiz száza lékot akart törleszteni a váltóira. Ebből kelet kezett a vitatkozás. Aztán személyes térre terelődött a dolog, amiért másképen nem szerezhettem elégtételt. A jósnő szalonjában. Diskurálás a „prófétával". — A piros kabala-csillag. — Három szám. — Mit mond. a tenyerem ? — Forgalom az előszobában (Saját tudósítónktól.) A napokban érdekes tartalmú levelet kapott a szerkesztőség. Azt irta a levél névtelen irója, liogy a Margit-utca 18. számú házában lakik egy Muhai Antalné nevü asszony, aki jóslással foglalkozik, de — .nem ért a mesterségéhez. A városban széltében-kosszában beszélik, liogy itt is ott is lakik jósnő, akinek a klientúrájában sok kényes problémával vergődő úriasszony, éltesebb korú ur és katonatiszt szerepel. Pompás történeteket beszélnek a jósnővel való esetekről, amelyeklieu sok a humor. • Fölkerestük Muhainé asszonyt, a jósnőt. A földszintes ház sziik és sötét folyosóján botorkálunk, hirtelen elibénk toppan egy nyúlánk, szőke ember-, gyéren világító lámpást tart a kezében. — Kit méltóztatik keresni? — kérdezi alázatosan a lámpás ember. — Muhai Antalnét. — Óh, kérem szépen — magyarázza szinte megdöbbentő előzékenységgel — tessék csak utániam fáradni, ugy, most tessék egy pillanatra itt megállani, azonnal közlöm őnagyságával, hogy vendége érkezett. — Ki az az őnagysága? — A feleségem, kérem — hajlong a lámpással a nyúlánk ember. • Aztán hirtelen kinyitott és becsukott az orrur1 előtt egy ajtót, alig hogy bepislanthattunk a szobába. Néhány pillanat és jött a férj, most máilámpás nélkül. — Tessék befáradni mondta és kitárta az ajtót. Befáradtunk. Csinos kis szoba, polgárias berendezésű. A falon diszkrétebb vásári olajlenyomatok lógtnak, a fal nedvességét szőnyegdarabok takarják, a két ablak lefüggönyözött. A nagy kerek asztalnál három nő ült. Egy jól felöltözött vén kisasszony, egy takaros szobaleány (szintén vendég) és egy kissé kipirult arcú, libegő mellű dáma, jó konybaszagu. A harmadik nő piszkálja a nyúlánk embert: — Hanem kérem — mondja türelmetlenül — ón nagyon sietek ám, neon várhatok. — Ugyan ne flanirozzon a kisasszony, nem olyan dolog ez, liogy el lehetne vele szaladni. Üljön csak le és várjon nyugodtan. Leülteti a nőt. Aztán felénk fordul nyájas mosolygással mondja: — Ez kérem, az előszoba. — No ós inost mit csináljunk? A nyúlánk ember rámutatott egy oldalajtóra: — Tessék kérem benyitni ezen az ajtón, benn ül a jósnő. es A jósnő szalonjában vagyunk. Alacsony, igéuyetelen helyiség a jósnő szalonja. Az ajtóval szemben, egy lépésnyire áll egy asztalka, mellette szók, az asztal mögött szines lepellel boritott pamlag, mögötte két egymáshoz simuló, politúrozott ágy, aztán a fal következik. A falon szőnyeg, olaj lenyomat, legyező ós fénykép. A menyezetről függő lámpás ereszkedik alá. — Jó estét kívánok — fogad kegyes mosolygással a jósnő. — Jó estét. — Mit parancsol? — Izé . . . egy kis jósoltatást . . . — Nagyon szívesen rendelkezésére állok, uram. Tessék parancsolni. — Mit parancsoljak? — Méltóztassék kifáradni az előszobába, ott van a férjem, az majd megmutatja önnek a kabala-számokat. Ügyesen, gyors pördüléssel beszélt a kellemes kiilsejü jósnő. Az arca finoman árnyékolt, kreolvonásu, sürü, középen kettéválasztott baja merész ivben takarja az arcát. Az előszobában mélyen elgondolkozva ül az asztalnál a bárom nő. Idegesen szoron gatnak egy kemény papírlapot, amelyet teleírtak számokkal. Mi is kaptunk egy ilyen kemény papiros táblát. — Tessék kérem — magyarázza a nyúlánk ember — jól áttanulmányozni ezt táblát. Az első rubrikában van a szám, a másodikban pedig a kérdés. Ezen a táblán ötven szám van. Amelyik kérdést kitetszett választani, annak egy kis darab papirosra tessék lejegyezni a számát. Átnéztük a táblát. Nagyszerű kérdéseket olvashattunk. Például ilyeneket: — Meg vegyem-e az üzletet? — Társuljak-e valakivel? — Belemenjek-e az üzletbe? — Megházasodj am-e? — Boldog lesz-e a házas életem? — Lesz-e gyerekem? — Hány gyerekem lesz? — Fölnevellietem-e a gyermekeimet? — Megszabadulok-e a katonaságtól? — Milyen lesz a jövőm? — Fölmentenek-e a tárgyaláson? Ha nem esal az emlékezőtehetségünk, ilyen kérdés is van, liogy -mikor nő ki a bajuszom, szép lesz-e a szakállam és selyem lesz-e feleségem harisnyája? Egy darab papirosra följegyeztem bárom számot. A harmincast, harminckilencest és a negyvenegyest. És pedig: — Milyen lesz a jövőm? —• Megszabadulok-e a katonaságtői? — Fölmentenek-e a tárgyaláson? Aztán újból benyitottunk a jósnő szalonjába. — Hány számot tetszett följegyezni? — kérdezi a jósnő. —„ Hármat, Erre elibém rakott egy kemény födelü füzetet. Magyarázta, hogy lapozzuk föl a füzetet, találunk belerajzolva kabala-csillagokat. a. csillagon számokat, a baloldalon pedig két sorban a legkülönliözőbb számokat. Fölnyitottuk a füzetet, mingyánt az első lapon szemünkbe ötlött egy vörös tintával megrajzolt csillag, számokkal. A füzetben addig kellett lapozgatnunk, amig a csillagokban föl nem fedeztük mind a bárom följegyzett számot. — Megtaláltuk — mondjuk. Most beszélni kezd a jósnő: —- A tizenötös . . . — Nem, ezt -a számot nem jegyeztem föl. — Azért kérem, hogy ne tévedjünk. — A harmincas . . . — Az már igen. — A harminckilences ... a negyvenegyes. — Igen, igen. Erre fölnyitott egy füzetet, kijelölt egy piros kabala-csillagot, aztán azt mondta, liogy az egyik számra tegyem rá a kis ujjam. A batvankilences számra nyomtam az ujjam. A jósnő megtapogatja az ujjaimat és aztán magyarázza: — Nagyon finom vonása van, a vonás szélén nagyon jót mutat a vonás végén a kabala-csillag. Jólelkű, jószivü, nemes gondolkozású. , — No jó. Gyerünk tovább. Erre piszkálni kezdi a tenyerünket. Minden vonáson végighúzza az ujját és beszél: — Juj de szépen kifejlett az életvonása, hatvanöt-hatvanhét esztendeig nagyon szépen él majd ... És milyen nagyszerű a szerencsevonása . . . nagy szerencséje lesz az életben ... de nini, itt egy kicsit megszakad a vonál ... ez azt jelenti, hogy nemrégen elszalasztota a jószerencséjét, ugye? — Igen, elszalasztotam . . . — Mikor? Mikor is . . . ahá . . . néhány héttel ezelőtt . . . j — De ez nem baj kérem, azért nagyon szerencsés lesz az élete. — Jó. És aztán? — Ezen a vonalon is nagyszerű a kabalacsillag . . . Lesz valami tárgyalása? — Igen, az esküdtszéken. — Egész bizonyos, hogy fölmentik. Nagyon szép tiszta ez a vonal. Aztán babrálni kezdi a kis ujjamat. — Ez a vonás — mondja — nagyon meszsze esik még a házasságtól. Addig előbb szép karriert csinál, csak aztán fog megnősülni. — Mikor? Ránéz a kis ujjamra. Ugy huszonöt-huszonhét éves korában. Aztán fölkelt a helyéről, kedvesen mosolygott ós figyelmeztetett, hogy — Befejeztük.