Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)
1912-10-06 / 47. szám
Szerkesztőség Kárász-utca 9. • p Telefon 305. D n Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12— negyedévre K 6'— egyhónapraK 2 — Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28 — félévre.... K 14 — negyedévre K T— egyhónapraK 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca • • Telefon 81. p Szeged, 1912. 1. évfolyam 47. szám. Vasárnap, október 6. Régi dal. Aki a mi közéleti álmodozóinkat nézi, szavaikat hallja, „eszméik"-et figyeli: a Ripp fantasztikus meséjében képzeli magát. Mintha Apponyi, Andrássy és lelkes hiveik elaludtak volna husz évvel ezelőtt — bár ugy lett volna; hol lenne akkor ma már Magyarország! — és mintha csak most ébredtek volna föl. Hihetetlen az utóbbi idők tapasztalatairól való ama megfeledkezés, amely olyan fokú, hogy ilyen eszes és nagytapasztalatu embereknél jóhiszemű már nem is lehet. Sürgetik a választói jogot s azt mondják, hogy a mai választóközönség nem képviseli a nemzet akaratát. És elfeledik, — teszik magukat, mintha elfelejtenék, — hogy hét év előtt ugyanazon választóközönség döntését ugy fogadták, mint a nemzet akarat át. „A nemzet itélt". Ez volt akkor a jelszó. Korrupt tömegek, megbízhatatlan értelmiség, leromlott középosztály, elnyomó osztály uralom — ezek a jelszavak akkor nem léteztek. Mezőssy sem hangoskodott a gentryre, mert államtitkárnak lenni jó; Justh se tartotta osztály parlamentnek azt, amelynek ő volt az elnöke. Mindezt elfeledték, Kristóffy programja ma az egyetlen függetlenségi programpont; több nincsen egy sem. A többit elfeledték. Hogy ez „hazaárulás" volt, — azt : elfeledték. Elmúlt minden; csak az éhes hatalomvágy az, ami megmaradt. Ugy beszélnek az obstrukcióról, mint | valami nemzeti fegyverről: mint husz év ; előtt. Mintha átaludták volna azt az idő! szakot, amidőn az obstrukció az idegen ) törekvéseket szolgálta s érette a Reichspost | lelkesedett. Apponyi azalatt aludt. Ékes szóló szava, orgonabugáshoz, harang zugásához hasonló szava -— nem hallatszott. És valahány esetben a kormány az osztrák törekvések a> szemben állt' megint az ubstrukciós tábor volt az, amely a n —.zet ellen küzködött. Hol volt akkor Apponyi gróf? Miért nem hallatta ékes szóló szavát? Azért, mert félt a támadásoktól, mert félt az obstrukciós sajtó rágalmaitól. Isi meri barátait . . . Elfeledték ezt is. El azt is, hogy hogyan hiúsította meg egy Justh oktalan állásfoglalása az ő leghőbb reményüket s a koalíciós kormányzás végnapjaiban hogy tette lehetetlenné az ő általuk hirdetett vívmányokat. Elfelejtették, hogy ők tették az élső döntő lépést nemcsak az obstrukció, hanem még a hosszú vitatkozás megakadályozására is. Elfelejtették, hogy ők nem csinálták meg a választói reformot négy év alatt s amit csinálni akartak, az torza volt a demokratikus és liberális fölfogásnak. És ők csak fújják a régi nótát a régi obstrukciók előnyeiről s a mairól s a jövőbeliek lehetőségéről nem beszélnek. Oh, Magyarországon könnyű politizálni. Ha annyi árulás, annyi hitehagyás és annyi politikai gyávaság boszulatlanul maradt: csak folytassák tovább, ebben az országban semmi sem lehetetlen. Ahol a volt házelnök sipol s volt államtitkárok a párt Zoltánjai: ott a politikai éretlenség dominál s ezt az elemet igazán ők képviselik. Ahol egy Apponyi azt mondja, hogy PÓK DÓRA. Irta: BRÓDY SÁNDOR. Gatty kapitányt levetette a ló és nem tudott többé járni. Az orvosok szerint a tiszt már elébb, husz éves korában vigyázatlan volt, házasságot igért egy kantinos kisaszszonynak és ez okozta szerencsétlenségét. A .leányt egy igéret után durván elhagyta, mire záros határidőn belül a férfi hatalmas mellén apró piros pontokká] ki volt irva az elhagyatott neve, ez hogy Róza. Gatty sokat nevetett ezen a fiziologiai tréfán, amig egyszerre végképp leesett lábáról és ki kellett vetkőznie a gyönyörű mundérból és bevonulnia egy tengermelléki sanatoriumba. Osztrák-magyar gróf volt, harmincegy esztendős, gazdag, elég müveit, közepesen okos, igen jó és nagyon csinos ember. Elhatározta, hogy ha hátgerinc-sorvadása lesz, — amiről már hallott egyet-mást, — végez magával. Egy embertelen bécsi professzor, akit sarokba szorított, igy szólott hozzá: — Gróf, ön katona. Nincs jogom önt félrevezetni, önnek az a baja, amitől tart. De ez ma már barátságos betegség, bánni lehet vele, mint a báránnyal! összeszidta ezt az orvost, élt és hitt tovább. Legföljebb attól tartott, hogy át kell helyeztetnie magát a vadászokhoz. Egyszer titokban sirt is amiatt, hogy le kell szállania a lóról és soha többé nem lesz módja a felség szine előtt részt venni a jeu le barreban. Megbékélt, megszokta az ülést, majd amikor ülni se tudott többé ,a fekvést. Másfél teljes évig feküdt. Boldog idők, amikor oldalt is tudott, de elkövetkezett az idő, amikor csak a hátán j feküdhetett. Ezt is megszokta, igy várt, in- j kább reménykedve, mint elcsüggedve. — Legfeljebb nem megyek vissza a ka- j tonasághoz. Voltaképpen inferioris élet. Leszek gazda! Szép feje nem változott semmit. Erőteljes, szőke szeme kék és fáradt, az a kiábrándult és hideg szem, amelyet nagyon szeretnek kacér asszonyok ... A hatalmas bajusza alatt gyermekes száj, vakitó fehér fogak. Közvetetlenül a rothadás processzusa előtt ugy volt soinirozva, ahogy jobban soha. Egy Pók Dóra nevü leány ápolta, valami i tönkrement nemes ember leánya, aki egy | gráci kórházból került a grófhoz. Hónapokig tartott a bizalmatlan viszony az ápolónő és a beteg között. A gróf kissé gőgös volt, az ápolónő szintén, csak hivatalosan, a nyomorúság alapján érintkeztek. A fiatal nő fürdette, mosdatta, fésülte a katonatisztet, de másról, mint a betegségről nem beszélgettek. Valamelyik éjszakán azonban rettenetes fájdalmak támadtág meg a szegény katonát és becsengette Pók Dórát. Fehér hálóköntösben, éjszakára fésülködve jelent meg a leány és olyan könnyű, annyira világító fehérségű volt, mint egy jelenség. Morfiumot adott a betegnek, leült az ágy mellé és hallgatott. — Ki maga voltaképp? — kérdé a katonatiszt. — Én? Pók Dóra vagyok. — Egy ilyen szép nő hogy töltheti az időt ilyen utálatos foglalkozással? — Pénzt akarok keresni. „ — . Minek, magának a pénz? — Férjhez akarok menni. — Szeret valakit? — Nem. — Csak ugy szokásból? — Szükségből. Van egy törvénytelen .fiam. Törvényesíttetni akarom. — Tehát gyermekének apjához? — Éppen nem. Valami becsületes emberhez. — Az nem volt becsületes? — Na, az nem. Egy zsidó volt. Megtörtént. Pók Dóra összeszorította vékony, szigorú száját és nem szólt többet. Otkolonos vizzel lemosta — tisztába tette — a katonát és miután ennek bősz kinjai elültek, elment hogy aludjék még egy keveset. Az éjszakai fölcsengetések mind gyakoriabbak lettek. És egyszer, egy ilyen kinos, rejtelmes éjszakán igy szólott a tiszt: — Sveszter, nem haragszik? Nekem ugy tetszik, mintha magával viszonyom volna. — Ha a grófnak ez mulatság, én nem bánom, ha azt hiszi. — És nem örül annak, hogy nekem maga tetszik? — De igen. Mért nem. — És én tetszem magának? — Hogyne, igen. — Vallja be, hogy tegnap, mikor éjjel bejött, kissé kacérkodott velem. — Nem gondolom. Azt hiszi a gróf? Akkor ugy van. — Meglátszik, hogy maga nemes leány. Olyan kicsiny és mégis magas lábat még nem láttam. Mit láttam különben én? Nem is láttam semmit. Néhány kaszirnőt, akik/amikor én találkoztam velük, már nem is voltak