Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-27 / 65. szám

2 delmagyarorszag 1912. október 27. ellenzéki pártok minő álláspontot foglalnak el a többség békeajánlatával szemben. A nemzeti munkapárt és a kormány bebizonyította, hogy őszintén akarja a békés kibontakozást, amikor azt ajánlja az ellenzéknek, hogy pártközi megegyezéssel készítsék el a házszabályok végleges reformját. Az ellenzéknek, — ha ezt az ajánlatot visszautasítja, — nehéz lesz igazolni az ország előtt, hogy ők is a békés kibontakozást keresik és hogy melléktekinteteket nem ismernek. Az ellenzéknek nincs ahhoz meg az erkölcsi joga, hogy a fölkinált békejobbot, melyet méltóságának minden csorbulása nélkül elfogadhat, már a külpolitikai helyzetre való tekintettel is, ridegen visszautasítsa. Ha mégis megtennék, ugy ezzel csak azt bizonyítanák, hogy ez az ellenzék békülni nem akar, csak azon az áron, hogy valamiképen hatalmi vágyát kielégitse. Mivel pedig az erre való minden törekvés a nemzeti munkapárt szilárd egységén hajótörést szenved, a kisebbség inkább tovább sipol és kerepel, semhogy bekapcsolja magát a hasznos politikai munkába. Ha az előjelek nem sok jóval kecsegtetnek is, ínég sem szabad föladni a reményt mindaddig, amig az ellenzék vezérei hivatalosan állást nem foglalnak a többség ajánlatához. UBaaaBaBBaaBaaaBBaaaaaaaBtiaauBOHtiaBaaaaBaaBaaaaaaaB Az orosz trónörökös fölgyógyult. Kopenhágából jelentik: Tegnap este Spálából kurir érkezett ide, akit az özvegy cárné azonnal fogadott. A kurir jelentette, hogy a crírevics már tul van minden veszedelmen. A trónörökös betegsége nagyon komoly volt és orvosi unitét vált szükségessé, amelyen a gyermek szerencsésen tul esett. Az októberi közgyűlés egyik indítványa. — Egészséges városfejlesztési politika. — (Saját tudósítónktól.) Szmollény Nándor, törvényhatósági bizottsági tag indítványt fog előterjeszteni az októberi közgyűlésen, amely fölötte alkalmas arra, bogy hűen karakterizálja azt az egészségtelen és realitások nélkül való irányzatot, amelybe egy-egy kérdés eldöntésénél már is sikerült elterelni a város fejlődését. Hogy ilyen indítványok megszülethetnek, szellemükben kisebb, sőt nagyobb kérdéseknél is közgyűlési határozatok keletkezhetnek, annak tudjuk be elsősorban, hogy a közigazgatási munkában legtobbnyire az ötletszerűség érvényesül és hogy városunk mai helyzetét illetőleg nem vagyunk elég gazdaságosak, a közel jövőjét illetőleg pedig túlságos nagyralátók, fényűzők. Szmollény Nándor indítványában a következőket mondja: Indítványozom: mondja ki a törvényhatósági bizottság közgyűlése, hogy a város III. közigazgatási kerületében s később a többiekben is, a kerületi orvos, rendőrbiztos, rendőrség stb., mint közigazgatási szervezetek, elhelyezése tekintetében akként kivan a jövőben gondoskodni, hogy vagy e célra önálló épületet épit vagy pedig megfelelő épületet szerez s azt a kívánalmaknak megfelelően átalakítva, adja át rendeltetésének. Egész szépen hangzik. Majdnem ugy, mint Budapesten a kerületi elöljáróság. Vagy ugy, mint amikor olyan jótékonysági terveket sző valaki, hogy cilindert nyom annak | a iavágónak a fejébe, aki átlag 74 korona 30 fillért keres meg havonta és van felesége, hat gyermeke és hozzájuk egy vizes laká- ! sa. A város legbelsejében utcák vannak, a melyek teljesen rendezetlenek, gyalogjárójuk rossz kocsiutnak felel meg és kocsiutjuk nyáron porban, máskor mindig sárban fürdik. Aki kettőt lép a Kossuth Lajos-sugáruton tul, az már vízvezeték nélkül való házakra talál, sőt aki merészet gondol és a Széchenyi-téren a második emeletre megy lakni, annak is nagyon sokszor kell imádkozni vizért. Minden törvényliatósági bizottsági tagnak illik tudni, hogy a legelső városi föladatok közé tartozik a kövezés, a vízvezeték és a csatornázás kérdésének megoldása. Utcáink most kezdenek rendeződni, a város általános csatornázásának terve talán átmegy a jövő évi egyik közgyűlésen és a vízellátás — mondtunk már rá egy-két példát — még elég primitiv. És a világítás? a Hétvezér-utcán, amely a Kossuth Lajos-sugáruttal párhuzamosan haladó első utca, szegényes és szomorú petróleum-lámpák bóbiskolnak az esti sötétben. Minek soroljuk még föl az olyan, szintén nagy hiányokat, hogy kórházunk sincs? És ilyen körülmények között csináljunk vagy összpontositsunk kerületi közigazgatási szerveket. Miért és kiknek? Közigazgatási életünk távolról sincs annyira fejlett, száz év múlva utódainknak való terv. A rendőrbiztosoknak, orvosoknak? Mert másról beszélni se lehet. Mai viszonyaink között az orvosok kérdését ne bántsuk, abból a kevésből, amit a közigazgatás juttathat nekik, igazán nem lehet őket arra kényszeríteni, hogy külön rendelő órát is adjanak érte. A kerületi rendőrségek kérdését pedig nagyon jól megoldotta Somogyi Szilveszter dr főkapitány, amikor egy-egy szerény helyiséget bérelt számukra. Egyenesen humoros, hogy egyik törvényhatósági bizottsági tagunk ilyen tervekkel foglalkozik, amikor a másodig városháza — égetően szükséges — kérdése sincs még megoldva és attól is rneszsze vagyunk, hogy a központi rendőrségünk kapjon külön házat. Egészségesen csak ugy fejleszthető a város, ha rendszeres munkával dolgozunk kiépítésén. Meg kell teremteni, de legalább látni a kereteket. Utópisztikus ideálokra kár annyi tintát pazarolni, amennyi betű kiírására szükséges. , táló eső lucsokra áztatta az utakat és csömört j hűtött a királyfi meleg szivébe, s ez kelletlen j dideregve, szenvedéssel s unalommal szólt j rá a szép Oféliára: Eredj klastromba, Ofélia, ! eredj klastromba . . . S a szép Ofélia remegő I kézzel nyalábolta össze emlékeit: Visszaadom őket; értékük veszett, ha az adójuk szive megváltozott... De nem ment klastromba, hanem elemésztette magát — s ez is arra vall, hogy igenis volt a Hamlet kedvese. Amire csak vágyunk, de nem ismerjük, arról talán le tudunk mondani, de ami a miénk volt s elrabolták tőlünk, annak utána halunk. * Itt az ősz s a szép Véber Zsenni otthon lakik az anyjánál. Ezt is a vasúton tudtam meg, mikor a húgomat megvártam a pályaházban. Herkulestiirdőről jött haza, s az urával benézett Temesvárra is. Csak egy órát töltöttek ott, s nem ért rá fölkeresni a szép Véber Zsennit, de csupa szomorúság, amit lyánykori barátnéjáról hallott. A szép Véber Zsennit most lesz nyolc vagy kilenc éve, bogy utoljára láttam, s nagy okom van rá, hogy folyton szépnek mondom — nagyon, nagyon, nagyon szép volt, s én nagyon szerelmes voltam bele. Tizenöt éves lehettem, s ő már lehetett vagy . huszonnyolc — de az idő oly nyomtalan suhant el a szép temesvári lyány fölött, aki egy árva szót nem tudott másképp, mint németül, mig énnekem ugyancsak össze kellett szednem filológiai ismereteimet, hogy olykor, ha vakmerővé tett a szerelem, elsuttogjam neki a hires régi dalt: Du bist wie eine Blume, So hold und schön und rein, Ö meglehetős mosdatlan feleleteket mondott, de mialatt puha macska-kezével megsimo- i gatta sovány gyermekarcomat, jól éreztem, hogy ő az ő kétes természetű környezeté- 1 ben is csakugyan oly szende és tiszta, mint a virág, mely posványos talajból szüzén sarjad elé. A húgomat az a pártfogó-kereső barátság fűzte a nálánál sokkal idősebb nagy lyányhoz, amilyennel a gyenge kis Copperfield Dávid nézett föl a szép Steerforthra, s e nagy barátságnak s az én nagy szerelmemnek egyszerre csak vége szakadt: a szép Véber Zsenni férjhez ment. Férjhez ment valami vidéki kasznárhoz, aki duplatalpu csizmában jár, bagót rág s hetenkint csak egyszer beretválkozik — hja, szegény lyányok nem válogathatnak a hitbizományos uraságok között. Azóta nem hallottunk róla semmit, s most azt halljuk, hogy otthon lakik az édes anyjánál. A házasságuk harmadik esztendejében az ura elvesztete állását, s a kenyereden maradt szegény asszony két kis gyermekével hazahurcolkodott a nagymamához. Otthon ül szótlan, télen, kedvetlen és mozdulatlan; naphosszat az ablaknál gunyaszt, s nincs szeme az abiak előtt elcsörömpölő hadnagyok számára. Az öreg aszszony ősz, mint a vasorrú bába — de tudja Isten, hogy ejti móiját: látatlan, észrevétlen el-eltünik egy-egy napra, s ha kérdik, hol járt, komor hallgatással felel. De évrőlévre kérlelhetetlen pontossággal megszületik egy-egy kis kasznár — az idén született a nyolcadik. A vasorrú bába átkozódik, a kis kasznárok visítanak, s a szép Véber Zsenni fásultan ül az ablaknál. Szép termete elfonnyadt, puha macskakeze megeresedett, s szőke haja kócos pamatokban borul fehér j homlokára. S szeme is, az a csodaszép ten- gerszem, szürke lett és zavaros, mint a liegyí folyam, melybe iszapot kevert az őszi eső, s árnyékot borit rá az őszi köd. * Itt az ősz, s egy asszonyi levélben ezt olvasom: „A vasútról hazajövet, újonnan épült, két karcsú tornyos gót templom mellett robogtunk el, s én ugy tele vagyok ezzel az isten házával, hogy nem tudok egyébre gondolni. Mert e templom helyén valamikor, nemrég még fák állottak, s valamikor, nem is olyan régen, egy szép szeptemberi estéri ezen a téren át kisért haza egy fiatal ember egy fiatal lyányt. A fiatal embernek csak ekkorka volt a bajuszkája; lyányból pedig asszony lett, aki gyerekeket nevel és szolgáiókkal veszekszik, s a dereka már jó pár centiméterrel erősebb, mint volt akkor, amikor — nos igen, mikor az est árnyékában, a fák sűrűjében egyszerre csak egy erős kamasz-kar fonódott köréje, s a süldő lyány ajakán egyszeriben ott égett -- i&tenem, ott égett az első csók. Bolondság volt, gyerekség volt, bohó ártatlansag volt, amit soha senkinek el nem mondtam volna — de most*, hogy ama csók szinhelyén két karcsú torony emelkedik ég felé, mint két vékony esdeklő leány-kar, a könnyemmel együtt a szavam is megered. Érzem, hogy ez a szép isten háza az én első csókom emlékére épült, s kegyes alázattal tudom, hogy ebben az érzésemben nincs istenkáromlás. Sőt inkább minden ilyen helyre legalább is kápolnát kéne épiteni; az első csók lehének tömjénfüstbe kéne vesznie s a csattanásának orgonaszóba; angyalok-