Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-15 / 54. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. n D Telefon 305. Q n Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12— negyedévre K 6— egyhónapraK 2— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28— félévre.... K 14— negyedévre K 7— egyhónapraK 240 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • • Telefon 81. • • Szeged, 1912. I. évfolyam 54. szám. Kedd, október 15. A háború és az ellenzék. Annak bizoniytására, hogy a magyar kormány a hadügyi követelésekkel szemben az ország érdekeit minő eréllyel óvta meg, a „Pester Llovd" ma este hivatalos értesülése alapján előadja, hogy az október 2-án tartott közös minisztertanács után, melyben Auffenberg hadügyminiszter követeléseivel előállott, Lukács László miniszterelnök kihallgatásra ment a királyhoz cs előterjesztette a kormány lemondását, de őfelsége a lemondást nem fogadta el, a magyar kormány mellett döntött, — mire a hadügyminiszter követelésétől álállott. Amikor azután a külpolitikai horizont komorra vált, a magyar kormány nem tartotta lelkiismeretével összeférőnek, hogy az ország védelmének tökéletesitéséről ne gondoskodjék és ennek folytán a hadügyi követelések felét koncedálta. Ezt csinálta a kormány. És az ellenzék? Hát Justh Gyula ujabb handabandázása. mellyel titkos tanácsosi méltóságáról már megint lemond, beadványának méltatlan tónusa folytán általános fölháborodást kelt. Munkapárti körökben utaltak ma arra, hogy Justh Igen fonák helyzetbe hozza Kossuthot, Apponyit, Zichy Aladárt és a többi ellenzéki titkos tanácsost, akik méltóságukot megtartván, másodrendű hazafiakká devalválódtatnak. A „Pester Lloyd" azt mondja, hogy Justh Gyula súlyos beteg és igy tartózkodik attól a kritikától, melyet a több mint különös irásu, egyébként megérdemelne. Ugyanez az újság egyúttal azt is jelenti, hogy a király a legutóbbi delegációs cercle alkalmával tudakozódott Justh Gyula egészségi állapotáról. Erdélyi Sándornak azon válaszára, hogy Justh már jobban van, az agg uralkodó örömének adott kifejezést. íme: az ellenzéki vezér, az ő helyzete az uralkodóhoz, a kormányhoz s a magyai politikai — helyzethez. Igaz, hogy Kossuthék vasárnap Cegléden „beszámolót" játszottak, de azért még ők is Justh felé fordulnak. Justhnak mondják el aztán a hadügyi költségekről való véleményüket és Justh már nyilatkozik a külpolitikai helyzetről is. A szövetkezett ellenzék taktikája a katonai hadügyi követelésekkel szemben lelkiismeretlen. ök óvakodnak attól, hogy bármiféle irányban angazsálják magukat, megelégszenek avval, hogy alibit bizonyítsanak fölfelé és lefelé. Lefelé lapjaik erőtlenül és él nélkül nyavalyognak az „elviselhetetlen terhekről" és „a nehéz gazdasági helyzetről". Ez persze azért van, hogy a közönség elhigyje nekik, hogy ők, ha részt vesznek a delegációban, valami heves és kuruc ellenállást fejtettek volna ki az uj követelésekkel szemben. De attól óvakodnak, hogy a hadügyi terhek megszavazása ellen komoly hangulatot csináljanak. Vezéreik hallgatnak mint a sir. Nem halljuk sem Andrássy, sem Apponyi, sem Justh, sem Mezőssy nyilatkozatait. Azt az egyszerű kérdést, hogy vájjon megadnák-e ők is a kért hiteleket, egyszerűen nyitva hagyják. Nem, Bécsben nem szabad azt a hitet kelteni, hogy ők komoly ellenzői a hadsereg igényeinek. Sőt ellenkezőleg. A koalíciós lapok cikkeiből azt lehet kiolvasni, hogy ők szükség esetén sokkal könnyebben, sokkal gavallérosabban és alku nélkül szavaznának meg mindent. Mikor pár nap előtt a magyar kormány még nehéz és küzdelmes tárgyalásokat folytatott, a bécsi „Reichspost" sürgősen figyelmeztette a magyar kormányt, hogy ne akadékoskodjék, mert az „ellenzék sokkal melegebb érzéket tanusitott a monarchia véderejének szükségletei iránt". Itt egy kétszínű játék folyik a szövetkezett ellenzék részéről. A népgyűléseken talán szónokolni fognak terhek ellen, de nagyon óvatosan. Ellenben egymás között a kezeiket dörzsölik, ök mo,st páholyban ülnek. A munkapárté szerintük minden szavazásért. Lapjaik elárulják.azt a nem is titkos, hanem nyílt kárörömet, hogy ime, a kormány és a munkapárt most kénytelen megszavazni mindazt, amit eddig ellenzett. Hihetetlen cinizmus és lelkiismeretlenség. Minek örülnek? az uj terheknek, a háborús veszedelmeknek? Annyira önzők, annyira A zseni. Irta: Pakots József. (II.) A sekrestyéből kocogás, szerény léptek indultak ki a kőkockás folyosóra. Krizsóczyné hirtelen kilépett a refektóriumbó! Egy nyurga, hosszú, fekete kabátos félszeg fiatal embert látott maga előtt. Szegletes, magas halvány homloka, mélyen iilő fekete szeme és ritkás kis bajusza volt az ifjúnak. A tekintete mindig a cipője orrát kereste. Krizsóczyné megszólitotta: — Kántor ur! Az ifjú megrettenve nézett rá. Meglepte az illatfelhőben uszó, suhogó selyembe öltözött, előkelő, szép asszony megszólítása. Bizonytalan hangon mondta: — Tessék parancsolni! — Ha nem csalódom, ön orgonált ma a % templomban. Az ifjú elsápadt. Sietve védekezett: — Igen, én voltam, de bocsánatot kérek, majd jövőre . . . Krizsóczyné nevetve szakitotta félbe: — Ne, ne! Nekem nagyon tetszett a játéka. Sőt valósággal meglepett. — Oh, kérem . . . — Ne szerénykedjék. Művésziesen játszott. És honnan szedte a friss, gyönyörű preludiumot? Az ifjú rábámult az asszonyra s aztán csodálkozva, hihetetlenül kérdezte meg: j — Hát szép volt? — Csodaszép! Az ifjú a cipője orrára nézett és csöndesen, félénken jegyezte meg: — Én komponáltam . . . A sekrestyéből kilépett az öreg pap s mikor meglátta Krizsóczynét, azt se tudta, mit csináljon a nagy megtiszteltetéstől. — Oh, méltóságos asszony, kegyes pátronánk, csókolom a jóságos kezeit, minő nagy kitüntetés! — Dicsértessék főtisztelendő ur! Az uj kántorhoz jöttem gratulálni. Az öreg pap nagyot nézett és zavarában rászólt az ifjúra: — No, amice, csókoljon hamar kezet a Méltóságos asszonynak! Az ifjú meghajolt, motyogott valamit, Krizsóczyné jókedvűen mondta: — Önt, főtisztelendő ur, nem merem meghívni ebédre, mert tudom, hogy még csak most fog reggelizni, de a kántor úrhoz legyen szerencsém. Elfogadja? Az öreg pap feljebb tolta az orrán az okulárét.a csodálkozástól, aztán sietve ő fe lelt a kántor helyett: Oh, hogyne fogadná el! Boldog az amice, tul boldog, hogy ilyen szerencse éri. A kántor majdnem az orrára bukott, anynyira nézte a cipőjét, Krizsóczyné pedig mosolyogva mondta ki a szentenciát: — Hát akkor elviszem magammal a kocsimon, kint vár. Igaz, főtisztelendő ur, az orgona nagyon rossz állapotban van. Ma határoztam el magamban, hogy ujat veszek a templomnak. Hadd tudjon a kántor ur még szebben játszani! III. Krizsóczyné hódolatteljes bámulója lett Kovács Jánosnak. Igy hittak, ezen a közönséges, mindennapi néven a fiatal, félszeg, kopott falusi kántort. Bámulta benne a csodálatos tehetséget, az öntudatlan teremtő erőt, a zsenit. Mert Kovács János zseni volt. Fésületlen, vad zseni, aki nem ismerte a maga szellemi értékeit s mint egy ostoba, tudatlan gyerek nézett bele az élet misztériumába, a jövendőbe, amely pedig az ő dicsőségét, nagyságát rejtette méhében. Krizsóczynét szinte remegő izgatottsággal töltötte el a maga nagy fölfedezésének tudata. A zseni reflex-csillogásu bélyege, a melyet eddig csak kész műalkotások csodált" meg, most ott rezgett előtte egy falusi tanitó szögletes homlokán. A művészet imádata hirtelen nagyon közel hozta hozzá ezt a szegény paraszti, homályos származású embert. Mindenekelőtt a kastélynak azt a szárnyát, amelyben a muzeumi tudós szokott a nyári hónapokban lakni, berendeztette Kovács Jánosnak. Aztán kitűnő, ismert nevü mestereket hivott le magához és művelni, taníttatni kezdte a vad zsenit. A félszeg tanitócska tűrte, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. Nem volt tisz-