Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-12 / 52. szám

2 délmagyarország 1912. október 11. mélhető-e az Oroszországgal való együttműködés? Kívüle Miklós Ödön adózott a | legnagyobb méltatással a külügyminiszterünknek; majd Zichy Tivadar gróf ismerte el azt az Oroszországgal való barátság hangoztatásával; gróf Majláth József pedig a magyar belső béke kívánalmának kapcsán fejezte ki teljes bizalmát. Mondhatjuk, hogy a delegáció plénumának tárgyalása a külügyminiszter egyéniségének s politikájának ritkafényü ünneplése volt, melynek nagy politikai jelentőségét az adja meg, hogy a Balkán-háború küszöbén, válságos időpontban a magyar nemzet súlyával és jelentőségével szolgálja és emeli külpolitikánkat. Ezt kétségkívül igy is fogta föl gróf Berchtold külügyminiszter, midőn a politikáját ismertető és méltató beszédek után azt mondta: „E helyeslés nemcsak hálámat kelti föl, hanem a t. országos bizottság állásfoglalása megnyugtat aziránt, hogy az az ut, melyen politikám halad, a helyes ut és az ország véleményének megfelel". E politikának jövő irányát pedig a béke-politika és a statusquo jellemzése után a következő pregnáns szavakkal állapította meg a külügyminiszter: „Politikánk a Balkánon nem hódítási politika. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Balkánon lefolyó eseményekben nem vagyunk érdekelve. Nekünk a Balkán-félszigeten fontos életérdekeink vannak és el vagyunk határozva, hogy ezeket minden körülmények között meg fogjuk óvni." Az e szavak közben fölhangzott, mindujra megujult helyeslés és éljenzés annak bizonysága volt, hogy a magyar delegáció s vele együtt az egész magyar közvélemény, amely eddig teljes megértéssel követte Berchtold gróf külügyminiszter külpolitikáját, a jövő fejleményeire vonatkozólag is nagy megnyugvással s igaz bizalommal viseltetik iránta. E politika hivatott arra, hogy súlyt és tekintélyt biztosítson nekünk, hogy céltudatos és erélyes békepolitikával szolgálja az emberiség érdekeit, —• de egyúttal a mi Balkánérdekeinket is hathatósan oltalmazza. Ideális munkamegosztás a szegedi járásbíróságnál. Az agyonsanyargatott igazságügyi rabszolgákról minap egy rövidebb cikk keretében elmondottam, hogy mennyire tul vannak terhelve s a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudják rábizott teendőiket elvégezni. Az ügykezelésről szóló 1912. évi VII. törvénycikk mindössze arról gondoskodott, hogy az a nélkül is elégtelen számú kezelő személyzet nívóját tanfolyamok elvégeztetésével, ujabb munkák végeztetésével emeljék. Az ambíció növelését jutalmak igérésével vélték elérni. Ezen jutalmak pedig évenkint, ha egy-egy tisztviselő megkaphatja, 40—50 koronát teszneki ki. A kezelők a kisebb fogalmazói munkák végzésével (2701—1910. IM. rendelet) az öszszes kitűzési végzések és kiadmányok aláírásával a felekkel való érintkezéssel anynyira el vannak foglalva, hogy megfelelő leirók és segédszemélyzet nélkül sehogyan sem tudják végezni dolgaikat. Az igazságiigyminisztériumban a birói munkát akarták kevesbíteni a kezelők ujabb megterhelésével. Kitalálnak ebben a minisztériumban mindent, csakhogy a személyzetszaporitást el tudják kerülni, igazán elszomorító, de komikus is, hogy — egy tervezet szerint — pénzért, személyenkint 10 fillér belépő dij mellett akarják mutogatni az érdeklődő közönségnek a sztikös helyiségbe összezsúfolt igazságügyi rabszolgákat s a rendetlen irattárakat. Ezek a bajok országosak, minden nagyobb forgalmú járásbíróságoknál előfordulnak, nemcsak Szegeden. No de lássuk csak, hogy az ismertetett viszonyok mellett, hogyan és mennyi idő alatt intézhetők el az íigydarabok a szegedi járásbíróságnál: Mielőtt az egyes jegyzői irodák ügymenetére áttérnék, tényként megállapítani, hogy az egyes tárgyalásra kitűzött ügyeket, — mert az idéző végzések ós vétivek kellő időre leiró hiánya miatt el nem készíthetők, — kénytelenek a birák elhalasztani s ujabb napra kitűzni, ami természetesen kétszeres munkát jelent. Igy történt ez a szeptember 13-iki terminusokkal is, amelyeket beállítottak és szeptember 30-ára újból kitűztek. Mulasztási Ítéletek elintézése 2—3 hétig tart, dacára annak, liogy az ügyvédek ezeket teljesen elkészítik, ugy, liogy ezeket csaik laláirni és kiadmányozni kellene. A végrehajtások kieszközlése is heteket vesz igénybe, a végrehajtások jóváhagyása pedig 30—45 napnál előbb el sem képzelhető. Az igazságnak tartozom annak megemlítésével, hogy a felsorolt bajok orvoslásához a legnagyobb eréllyel hozzá is láttak s a nagyobb arányú személyzet szaporítást már meg is kezdették, amennyiben egy kisaszszonyt 30 korona, — vagy talán több, — havi tiszteletdíj mellett alkalmaztak ideiglenesen. Ez azonban esak kezdet. Most csak azzal nem vagyok tisztában, hogy e nagy vívmányt csekélységem múltkori cikkének, vagy a szegedi ügyvédi kamara múltkori erélyes állásfoglalásának köszönhetjük-e? A késedelmes ,kezelői ügyintézés az egyébként is túlterhelt jegyzői és birói karnak is sok és felesleges munkát ad, mert a vétivek késedelmes beérkezése so,k halasztást ós újra idézést eredményez. Különösen érezhető ez a szigorúan nem határidőhöz kötött ügyeknél. Igy például a hagyatéki jegyzőnél csak 400 itrb restancia van, amit a kurrens darabok mellett a legjobb akarat mellett sem lehet egy embernek elvégezni. Az I. számú jegyzői iroda teendőit egy tisztviselő látja el, aki a rendes munkája mellett a postát dolgozza fel naponta 130, 170, 185 drb-ot; ia igtyiüjtőszekrényekből a beérkezett darabokat az egyes jegyzői irodáknak szétosztja, a járásbirósági letéteket kezeli, az összes gazdászi teendőket végzi, mig ezen teendők végzésére a törvényszéknél külön állás, az irodaigazgatói, van rendszeresítve. Elképzelhetjük, hogy mennyi idő marad az Sp. II. .lajstromu ügyek intézésére, amelyek száma az 1902. évben 1164 drb volt, mig az idén szeptember 30-ig 1700 dirb-ra emelkedett. Megjegyzem, hogy a bárom évig szünetelő sommás perek uj számot nem kapnak s ezek száma is meghaladja a 150-et. A II. számú jegyzői irodában a kezelő mellett egyetlen leiró és segédszemély nincs alkalmazva, hanem egy hivatalszolga, aki reggel 5 érától takarít 8-ig, azután leiró és egyéb irodai munkát végez, de hogy az ügyviteli szabályok melyik rendelkezése alapján, azt nem tudom, inert hiszen a hivatali eskü egészen mást mond, ily rendieletet nem ismerek, de ilyen nincs is, mert cz az egész dolog törvénytelen, amit esak ideig óráig lehet elnézni. Ezen jegyzői iroda évekkel ezelőtt csak egy biró ügyeit látta el és mégis egy kezelő s egy leiró volt itt alkalmazva. Az ügyforgalom 1902-!>en Sp. IV. 1064. az Sp. III. 1072 drb. volt egész évben, holott 1911. sfzeptember 20-ig Sp. II. 1319. drb; 1912. szept. 20-ig 1678 drb, az Sp. IV. 1911. évi szept. 20-ig 1343 drb., 1912. szept. 20-ig 1602 drb, volt. A szünetelő perek százugtak és menydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a katonák és őket megöldösték: itt örök hűséget esküdtek egymásnak, a beomlott íalak között . . . És ezután nemsokára Mimi — mert igy hivták, — egy lépcsőn ment volt fölfelé és Sinbad a lépcső alján kalaplevéve állott, mert akkoriban még igy udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn egyszerre hátranézett és az arcán kacér, eddig nem látott mosolygás jelent meg. Ugyanekkor kék, fehérpettyes batiszt szoknyácskáját megemelte, hogy finom lábai térdig meglátszottak és kis félcipője, amelynek olyan magas sarka volt, mint a hajasbabáknak karácsony estve a skatulyában, valamint feszes fekete harisnyája arra késztette Sinbadot, hogy kimeressze a szemét. — És nemsokára elkövetkezett erre a szöktetés . . . Este a vonatra ültek és elindultak a nagyvilágba. (Talán elfelejtettem mondani, hogy a telegrafista-kisasszonynak féltékeny öreg szülei voltak, akik Sinbadról mindössze annyit tudtak, hogy egyszer éjszaka be akart mászni az ablakon ... Az öreg ember a bibliát vágta ugyanekkor Sinbad fejéhez.) ... — Kérem, — mondta Sinbad, mert fiatal korában jó és engedelmes fiu volt, amilyennek született, — éjszaka van, maga bizonyosan álmos. Kérem, helyezkedjen kényelembe, vesse le szoros fűzőjét, tegye le kalapját . . Én majd a folyosóra megyek, ha zseniroznám . . . Mimi, mint a vonatra ülés óta mindig, szótlanul ült helyén és csak a zsebkendőjének mondhatott valamit, amelyet állandóan szeme és orra előtt tartott ... Az ifjú Sinbad (mert hiszen akkor még ifjú volt) haragosan nézett ki az ablakon a besötétedett tájra és Mimi csak kuncogott csöndesen . . . — Legalább a szoros ruháját gombolja ki, - folytatta esdeklő hangon Sinbad, de Mimi erre sem felelt. Sinbad elkeseredve fölállott: — Tudja, hogy az apám gazdag ember és engem nagyon szeret. Akárhová vetődünk, az apám mindig gondoskodik rólam, rólunk . . . Legalább a bársonykalapját tegye le! Mimi sirdogálva csóválta a fejét. Sinbad ekkor a legnagyobbra határozta el magát. — Helyes, én magára hagyom. A hideg folyosón töltöm az éjszakát, de magának pihenni kell. úó éjszakát! Az ajtóhoz ment, fölnyitotta, a függönyt félretolta, de Mimi még mindig nem szólt egy szót sem. Sinbad eleinte az hitte, hogy meghal bánatában, midőn egyedül találta magát a Hideg folyosón. Bekukucskált a függönyök között. Mimi mozdulatlanul ült helyén. — Isten veled! — gondolta Sinbad és arra gondolt, hogy kiugrik a robogó vonatból a fekete téli éjbe. De később mégis mást gondolt. Nagy zajjal fölnyitotta a kupé ajtaját: . —- Kedvesem, a menetrendből tudjuk, hogy egy éjszakai vonat találkozik ami vonatunkkal a következő állomáson. Azzal visszatérhetünk. Hajnalban otthon van .... És senki sem tudja meg a dolgot. A szüleink majd hazudik valamit. Mimi erre sem felelt. Fölállott és a tükörben megigazította a kalapját, mert a mozdony már rekedt, rövid füttyel jelezte a közelgő állomást. Sinbad férfikorában sokszor gondolt vissza az éjszakai utazásra. A pirosló ablakú kis tanyaházakra, az aggodalmas arcú bakterekre és a rókák útjaira. Mimi emléke mindig fölmelegítette a szivét . . . Egy kis zsebkendője maradt Mimitől. Ezt megsimogatta és Mimi gyenge haját érezte. — Milyen balga voltam! — sóhajtotta.