Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-04 / 19. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon 305. • • • • Előfizetési ár Szegeden egész évre . K24-— félévre K 12negyedévre K 6*— egy hónapra K 2'Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-— félévre K 14-— negyedévre K 7'— egyhónapraK 2'40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon 81. • • • • Szeged, 1912. I. évfolyam 19. szám. Szerda, szeptember 4. A rikkancs-rendelet. Tizennyolc esztendősnél fiatalabb valaki nem lehet ezután rikkancs. Ez a legsúlyosabb része a belügyminiszter rendeletének, amelyet most az újságok utcai elárusitása érdekében kiadott. Az, hogy a helyi hatóságot olyan jogkörrel ruházza föl, aminő törvény szerint csak a biróságot illetné meg, — hogy tudniilik vizsgálhassa és megállapíthassa, vajon nem tartalmaz-e az utcai forgalomra bocsátott újság izgatást, közrendellenest, szeméremsértőt, erkölcsrontót, — mindenesetre sérelem, de ezzel a rendelet csak az előfordult precedenst szentesíti. Egy fővárosi bulvár-lap elárusitását ilyen jogcímen tiltották meg nemrég a közigazgatási hatóságog. Erősebb, hogy a belügyminiszter az egész ország területére eltilthatja valamelyik lap terjesztését, ha arra okot talál. De, ha mindezek erkölcsi tekintetében komolyabb megítélés alá esnek, az érvényük, hatásuk attól függ, hogy miként kezelik a kormányok és a hatóságok a rendeletet. Ha annak élét csakugyan a kolportázs rétéin kiütő gyom kiirtására akarják használni: akkor nincs semmi baj. Ha pedig politikai fegyvernek szánta a rendeletet a kormány — arra e nélkül is szert tehetett. A vasúti perronokat senki se képzelte sajtó-üldöző szerszámnak s a koalíciós kormány annak is kitalálta a módját, amikor megtiltotta, hogy a neki nem tetsző újságokat a perronokon eladhassák. A sajtó szabadságát — ez nem cinikus kijelentés — legjobban az sérti, ami az újság üzleti érdekeinek rovására van. A személyes szabadságra is főként azért van szükségem, hogy kereshessek, dolgozhassam, szóval, hogy az anyagi érdekeimet szolgáljam. Az újságot is az szoritja legjobban, ami megrövidíti terjesztésének, a szapora elárusitásának alkalmát. És e végből a kolportázs-lapokat az érinti legjobban, hogy tizennyolc éven alul levőket eltiltja az elárulástól, — szóval a mai rikkancs-tömeg kilencven százalékát, a kolportázs hadseregének legjobb erőit kirekeszti ebből a^hivatásból. Magában az a tendencia is ferde eredményekre ;vezet, amely a humanizmus és a kiskorúak védelmének jogcíme alatt csinál elméleteket, rendeleteket, törvényeket. A kiskorúakat nem a szülők lelki durvasága küldi a munkára, hanem a nyomor A megélhetésnek növekvő terhei nemcsak az apát, az anyát és a meglett férfiakat küldik a munkába, hanem a gyerekeket: kit a műhelybe, kit a gyárba munkásleánynak, kit meg az utcára, rikkancsok. Jobb lenne, ha a tizennégy éves rikkancs az utcai óbégatás és lótás-futás helyett az ismétlő iskolát járná; de bizonyos lehet a kormány feiőle, hogy az ujságelárusitástól való eltiltás után sem fogják az ismétlő iskolát megtömni. Sőt attól lehet tartani, hogy tovább is az utcán maradnak — rosszabb hivatásra. Azzal például, hogy a leányokat a nyomdák éjjeli munkáitól, ami az úgynevezett „berakásból" állott, — eltiltották — jobbára csak azt érték el, hogy ezeknek a leányoknak egy része — másnemű éjjeli keresetre szokott. A leginkább sajnálni való pedig, hogy ez a rendelet most az ádáz politikai harcokra való nekikészülődés küszöbén adódott ki, amikor tehát önkételenül az a látszata van, hogy a kormány az utcai elárusitásból élő újságok nyilvánosságát meg akarja szoritani és azok politikai irányítására hatalmat szerezni. > A sajtóreformra, igenis szükség van és ha a modern idők megteremtették az ' azelőtt ismeretlen kolportázst, arról is gondoskodni kell. De ép azért, mert ezek a közszabadságok egyik legfontosabbját érintik, az ily gondoskodás a politika lehető békés korszakában történjék, amikor az intézkedések tárgyilagossága minden kételyen felül áll. Más időben talán helyeslésre is találhatott volna ez a rendelet, amelynek vannak a közhangulatra támaszkodó intézkedései is; most azt a látszatot keltheti, mintha a kormány ezzel a maga politikáját akarná támogatni, a támadásokkal szem| ben biztosítani, — amikor erre szükA névtelenek. Irta: Sven Svenson. Megismerkedtem egy emberrel, kinek a nevét nem mondhatom meg, mert nem tudom. íróasztalom mellett ültem s épen egy jelenet hangulatába éltem magam bele, midőn látogatót jelentettek. Kedvetlenül dobtam, el a tollat. Határozottan megparaucsoitam, hogy minden háborgatást tartsanak tőlem távol. Most meg zavartak. Tehát, tessék! A következő pillanatban előkelő megjelenésű ur állott előttem, nem volt sem öreg, sem fiatal, olyan ember, akin egykönnyen nem lehet eligazodni. — Ismer engem uram ? — kérdezte. — Nincsen szerencsém. — Természetesen! Ki ismerne engem ? Bocsánatot kérek! Ebben az esetben jobban szeretem, ha nem ismernek. Engedje meg, hogy továbbra is elhalgacsam ön előtt a nevemet. Ön azt akarja mondani, hogy a bemutatkozásnak ez a módja kevéssé használatos ? Legyen. Mondhatnék önnek valamilyen nevet. De minek ? Kérem tegye tul magát a társadalmi formákon. Ha idegen néven jó lennék önnek, név nélkül miért ne ? Nevettem, s kértem, hogy foglaljon helyet. Nem szóltam semmit, de az arcom csupa kérdés volt. — Kérem, kérem, azonnal rátérek a dologra. Előre kell bocsátanom, hogy bizalmam van önhöz. Igaz,fhogy ma látom először, de olvastam öntől néhány dolgot, aminőket csak az tud irni, aki a maga lelkébe néz . . . — Nagyon kedves, uram, de . . . — Csak azért mondom, hogy megmagyarázzam, honnan merítettem a bátorságot. Legutóbb akaratomon kivül egy beszélgetést hallgattam végig a kávéházban. Zédertröm doktor — ismeri ugy-e? — azt állította, hogy önnek van a legjobb ítélőképessége azok között, akiket ismer. Helbach, a zenész megerősítette ezt s hozzátette, hogy minden embernek, aki ismeri, ez a véleménye. Hallja, ha két ember egy távollevőről igy beszél . . . — Akkor az nagyon kedves. — Ritka eset, s az igazinak kell lennie. Igy ön az én emberem. Beszélhetek ? . . . Évek óta arra vágyom, hogy megtudjam valakitől, milyen szerepeket játszom én az életben. Ismeri Petersent, a nagy Petersent, kinek regénye minden jobb házban* megtalálható. Ki ismerte régebben ? Nem tolongtak a könyveiért. — Oh ! — szóltam közbe, — Petersen öt év óta az ismert szerzők közé tartozik. — Ugyan, ugyan ! Senki sem ismerte ! De tudja-e, kitől való legújabb regénye ? . . . 1 Tőlem ! , Székemet kissé hátrább toltam, elfogott j az a kellemetlen érzés, hogy bolonddal ülök ! együtt. — Igazat beszélek, — mondta ő. — Mondja csak, tiszlelt uram, annak előtte jelent meg a nyilvánosság előtt müve? — Bizonyára, azaz közreműködtem nem egyen: a nagy írók munkái közül. — Még csak azt kell elmesélnie, hogy ön irta Heine verseit és az egész Björnsont. — Azt nem. — Hála istennek. — Bizonyára bolondnak tart? Petersen közreműködésemért ezer koronát fizetetett, Erichsen ugyanennyit . . . Akar bizonyítékokat ? — Oh ugy, ön ezeknek a kiváló Íróknak nagyszerű eszméket adott s ezért megfizettették magukat ? — Igy valahogy. S ezek a kontárok azután elrontották az eszméimet. Oh! . . . S dacára ennek, eszméim által lettek híresekké. S ki ismer engem ? Egy embertől meg kell tudnom az igazat. Meg kell tudniok, kié az érdem, Petcrsenné, Erichsené, vagy az enyém ? — Mindnyájuké, önön kívül. — Uram ! — Ön igazat akart. — Uram! — ismételte s nevetni kezdett. — Ha önnek, tisztelt ur, tehetsége van, miért nem értékesiti önmaga az eszméit ? Alkosson, de ezt nem tud. Nem tud, különben már régen csinált volna valamit. Önben csak az akarat él. Már látom az egész történetét.