Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)
1912-09-22 / 35. szám
Szerkesztőség Kárász-utca 9. a a Telefon 305. n • Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12-negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28 — félévre.... K 14 — negyedévre K T— egyhónapraK 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal .Kárász-utca 9. n • Telefon 81. n D Szeged, 1912. I. évfolyam 35. szám. Vasárnap, szeptember 22. Európa ítélete. Az európai közvélemény Ítéletét is megkapta immár a koalíció. 7z ítélet lesújtó erővel ítéli el a szövetkezett kisebbségi frakciók parlamentellenes merényleteit. A müveit külföld egész sajtója visszataszítónak és fölháboritónak találja a koalíció féktelen törtetését, amely személyi érvényesülés céljából semminemű nemtelen fegyvertől s erőszaktól nem riad vissza. A külföld ez egyhangú sújtó ítéletének hallatára, amely ujabb erkölcsi elégtétellel szolgál a munkapártnak és kormánynak, örülnünk kellene, de még sem örülhetünk. Hisz mind a megbélyegző vélemény, amelyet a nyugati nemzetek közvéleménye a koalíció nemtelen harcáról és harci eszközeiről nyilvánít, magyarokat érint és Magyarország hirének árt. S az elégtétel-szerzésnél erősebb bennünk az a hazafias keserűség, a mely fájdalmasan, restelkedve, fölháborodva látja, hogy a merénylők viselt dolgairól alkotott nemzetközi vélemény mily ártalmasan hat vissza a magyarok külföldi reputációjára. A koaliciós visszaélések tehát mindenfelől megkapták a nekik kijáró méltatást. Előbb a nemzet itélt felettük. Az országgyűlés két házának, az ország legtöbb törvényhatóságának, a választópolgárok legtöbb népgyülésének Ítéletei után a külföld szava hangzott el. Belső erkölcsi jogosultság nélkül, a saját nemzetrontó bünük érzetében, nemzetük minden számottevő té- \ nyezőjétől elitélve s immár a nagyvilág erkölcsi megbélyegzésének is tudatában: — ugyan milyen lélekkel mondhatják azt, hogy majd Bécsben a delegáció ülései alkalmával egész Európának megmutatják, mi történik itt. Bármily szomorú elfajulás ez, mégis akaratlanul is mosolyognunk kell azon, hogy a külföld általános Ítélete után ők még mutogatni valót találnak. Ugyan mit akarnak megmutatni Európának? Tetézni akarják szégyenüket? Nem volt elég a sülyedés, amelyet eddig a nagyvilágnak látványul nyújtottak, még szégyenletesebb színben akarják magukat bemutatni? Azt akarják szemmelláthatóvá tenni, hogy ők saját hazájuk rendje, törvényszerűsége, alkotmánya elleni hajszájukat Bécsben is folytatják? Hogy ottani magyarfaló néptömegekkel készek szövetkezni a magyar törvényhozás tényezői ellen? Hogy idegen földön idegenek előtt gyalázni, becsmérelni, rombolni készek államuk intézményeit? És ebben a vakmerő hajszában azt a j nevetséges áilitást is kockáztatják, hogy Lukács László miniszterelnök ragaszkodik a hatalomhoz. Azt ugyan nem hiszi el senki, hogy gyönyörűsége telik a velük való viaskodásban oly férfiúnak, ki nagyszerű pályát futott meg, elérte a legmagasabb polcot Magyarországon s négy évtizeden keresztül érdemet érdemre halmozott! De j hiába rágalmazzák, azt nem hiszi el senki, ; hogy oly minden tekintetben független ál- | lamférfi, amilyen Lukács László, aki minden elérhető erkölcsi siker, korszakos érdemek, európai hirnév birtokában van s már pozícióban magasabbra nem emelkedhetik, szívesen marad helyén s örömest áll ki cégtáblául az ő hadjárataiknak. Az ország tisztán látja, hogy a miniszterelnöknek magasabb erkölcsi és nemzeti érdekek parancsolják, hogy a kötelesség-teljesités utján még legbensőbb hajlama ellenére is kitartson. Az ő egyik nagy föladata az, hogy a parlamentárizmus alap jai ellen való permanens lázadást megtörve, a magyar állam és törvényhozás szuverénitását helyreállítsa. A parlament meg mentése és a népjogok alapján való megifjitása az ő nagy hivatása. S ez a nagy cél hiusulna meg, ha — ami ki van zárva — az ellenzéki terror célját érné. Hisz ez azt bizonyítaná, hogy a kisebbségi öszszeesküvés erösebb a parlament túlnyomó többségének s a koronának együttes akaratánál. Az alkotmányosság alapelve dőlne meg s végnélküli chaos szakadna a nemzetre, ha megesnék az, hogy nem a király s nem a parlament többsége, hanem egyerőszakos kisebbség lázadása dönti el, a mely kabinet kormányozza Magyarországot. S a többség nemcsak vezérét vesztené el, — ami a harcban végzetes következményekkel járna — hanem ugy állana a kisebbséggel szemben, mint vereséget szenvedett fél, amelynek a kisebbség parancsa szerint kell vezérét változtatnia. A parlaA gróf. Irta: Kóbor Tamás. A kis piktor fantázia nélküli ember volt, de most egész éjszaka monologizált: — Megcsalt, becsapott. Hencegni akart, : hogy őt egy gróf negyedmillión megvásárol- • ja. S ezért képes volt engem elhagyni, magától megtagadni. Mindennap kínpadra vinni a gróf boldogságának ecsetelésével. Mennyit hazudott! Istenem, hogy lehet ennyit hazudni? S mondhatott-e valaha igazat is az, aki enynyit hazudott? — S most mit csináljak? Most tudom, hogy nincs grófja. Nem vesztettem el, de inegtartliatom-e, mikor ilyen hazug? Erről már szó se lehet. De a kínokért, miket végigszenvedtetett velem, meg kell lakolnia. Iszonyú boszut állok. Későn ébredt föl. Onnon tudta meg, liogy mégis aludt. Munka nem kell .Hideg van. Van szene, de melegség nem kell. Sok pénze is van, harminc koronája. Nem kell. Semmi sem kell. Csak legyen már négy óra, a boszu órája. Lett négy óra, a boszu órája. S ő ott van a Kossuth Lajos-utca sarkán, a.hová a kislány rendelgette, ahol a grófja már nem láthatja, mert a Nemzeti Kaszinóba fordult be. Nevetett. Hátha a grófnak eszébe jutna egyszer az Országos Kaszinóba fordulni? Most j látja, milyen szamár volt, hogy mindent elhitt. Azt a romantikus ostobaságot, hogy ö vele a régi szegény ruhában akar találkozni. ? Persze, mert uj, jó ruhája nincsen. S neki ! nem tünt fel, hogy viszont a gróf nem tartana drága pénzen finom szeretőt, hogy azután egy rongyos szinésznőcskével sétálgasson a Váci-utcában. Már jön. Ugy, mint eddig. Kissé sietősen, menekülősen, hátra-hátra tekintgetve, hogy nem néz-e utána a gróf. Hogy tud komédiázni! Milyen jól alakit! Nem, nem szabad, hogy az utcán arcul üsse. Inkább ő is fog komédiázni. — Istenem, — szorong a kis színésznő — majdnem elkerültelek volna. Mindenáron most akart velem jönni, azt mondtam, hogy lehetetlen, az ügynökhöz kell mennem. Azt mondta, fölösleges, szól majd ő a Nemzeti Színháznál, s akkor szerződtetnek. Ekkor goromba voltam és ez használt. De maradj most mögöttem, mig nem szólok, félek, hogy gyanakszik s leselkedik. — Ne félj, — szólt nyersen a kis piktor — magam láttam, hogy befordult a Nemzeti Kaszinóba. — Láttad? — szól bizonytalanul a kis színésznő. — Hát hogyan láttad? — Ugyan, ha gróf is, azért még nem láthatatlan s ha látható, akkor láthattam is, mert van szemem. A kis színésznő bizonytalanul néz rá. — Milyen különös vagy ma! Mire a fiu megrázkódik. — Én? Különös? Dehogy. Azaz lehetséges. A helyzetem csakugyan szokatlan. Mert most valamire szántam magamat, a mire sohasem tartottam volna magamat képesnek. — Mi az? — Hát egyszerűen, — azaz még sem egyszerűen. Egészen rendjén van, hogy te eladtad magadat a grófnak. Minden szegény szinésznőnek ez a karriérje. És ezért gazdag vagy s ezért mondtam le rólad. Ez rendjén van igy. S én koplalok s nem tudom megfizetni a szobabért. Ez is rendjén van. Aztán az éjszaka eszembe jutott valami, ami nincs rendjén, de most már nagyon lerongyolódtam s nem birom ki tovább. Hát azt gondoltam magamban: mégis csak szeret engem s mi ezek után is annyira összetartozunk, hogy . . . mondjuk, mint a testvérek. S én a testvéremhez mondom — cudarság ugyan, mert még sem a testvérem — de mégis mondom: nem birom tovább, neked olyan sokad van s én már nem birom. Adj nekem harminc koronát! — Harminc koronát? — hebeg a kis leány s megkövül. Ajka egészen fehér lett. — Harminc koronát, — ismétli a fiu, s kegyetlen diadalmassság tölti el csekélység, ugy-e?