Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-21 / 34. szám

78 DfibMAOYARORSZÁQ 1912. szeptember 19. terpellációját 29-én Désy Zoltán saját akaratából meg nem tartotta, sőt be sem jegyezte; 3. nem igaz, hogy aztán jött junius 4-ike és e miatt maradt el az interpelláció; 4. igaz ellenben, hogy május 29-étől junius 4-éig volt egy interpellációs nap, de Désy ur, bár akkoriban nyugodt beszélő ülések folytak, mégis — hallgatott. Mindezekből megállapítható, hogy Désy Zoltán többszörösen hangoztatott alaptalan rágalmakat, melyekkel a közérdek cégére alatt hozakodott elő; eddig bizonyítani nem mert és nem tudott, hanem ezen kötelessége elől kitért, bárha bizonyítási kötelességének teljesítésére a parlamentben, hírlapokban, népgyűléseken módja és alkalma lett volna számtalanszor négy hónap alatt. És most még egy tényt. E hónap tizenhetedikén, kedden késő délután, nem sokkal a tomboló képviselők kivezetésének megkezdése után, a képviselőház folyosóján egy pamlapon ült Andrássy Gyula gróf, Esterházy Móric gróf és Pallavicini György őrgróf, mig előttük Désy Zoltán állott. A négy képviselő között rövid párbeszéd folyt le, amelyet valaki úriember, aki a sürü folyosón véletlenül a közelükbe került, akarata ellenére meghallott s azt ma Désy durva és alaptalan támadása után, szives volt velünk közölni. A párbeszéd eképpen folyt le: Désy Zoltán: No most már mégis csak elő kell állanom azzal a négy millióval. Le kell őket lepleznem! Pallavicini György gróf: Ha tudsz valamit, tedd meg. Andrássy Gyula gróf: Csak akkor szabad előállanod, ha feltétlen bizonyossággal tudod. Esterházy Móric gróf: Ugy van, én is azt mondom, csak akkor, ha bizonyosat j tudsz. í E megjegyzésre Désy Zoltán elgondolkodott és — hallgatott. Pár percnyi szünet után másról kezdtek beszélni. E jellemző párbeszédnek, melyhez véletlen és akaratlan fültanuság utján jutots tunk, a mai alkalomból való publikálásával azt hisszük, nem követtünk el hibát, sőt kötelességet teljesítünk annak a ténynek konstatálásával, hogy Désy Zoltán a szembenülők megjegyzésére, amelyek a bizonyosságot kérdezték tőle, nem válaszolt, És bárha fogadkozott, kedden hallgatott, szerdán hallgatott, legnagyobb fölháborodásaiban hallgatott, a legnagyobb „erőszakra" is hallgatott s csak harmadnapra állott elő — ismét bizonyíték nélkül. A nyilvánosságnak, az országnak joga van megtudni az igazságot. Désy Zoltánnak kötelessége bizonyítani, mert ha kitér a bizonyítás kötelessége elől, mindenki rágalmazónak fogja őt minősíteni. Várjuk a bizonyítékokat! SJessaaaaasaaagaaciBaaasaaaaaBaaaBeasassaaaBaaaaaBBa Elintézik egy emberöltő hibáját. — Uj nyugdíjtörvény. — (Saját tudósítónktól.) Az a rettenetes támadás, melyet a föltámadt durva koalíció világraszóló parlamenti botrány keretében intézett a Lukács-kormány ellen s amelyet semmiféle jogsérelem vagy erőszak sem tenne menthetővé, csak akkor mutatkozik igazán a maga rikitó igazságtalanságának teljes mértékében, ha szembeállítjuk vele a kormány működését, nemes intencióit, a nemzet minden szükségletére kiterjedő gondoskodását. Éppen azon a szeptember 17-iki ülésen, melyet az ellenzék féktelen tombolása, örökre szégyenletes emlékűvé tett, terjesztette be a kormány egyik leghumánusabb, legáldásosabb törvényjavaslatát: a nyugdíjügy rendezésére vonatkozót. A koalíció csupán a kvótát emelte volt föl és most eszeveszett dühvel támadja azt a kormányt, mely az állami alkalmazottak tizezreinek mindenrendü javadalmazását, nyugdiját, az özvegyek és árvák ellátását akarja fölemelni. Csaknem egy emberöltő mult el a régi nyugdíjtörvény megalkotása óta. Azóta a megélhetés föltételei szerfölött megváltoztak, kivált a drágaság ellen a maga erején védekezni nem tudó hivatalnoki karra nézve és az állami segítésnek már régen eljött az ideje. De Ka koalíciós kormány négy esztendei uralma mit sem tett a küzködő tisztviselők érdekében. Ennek az annyira gyalázott, halálra üldözött Lukács-kormánynak kellett elkövetkeznie, hogy az állami alkalmazottak megkapják a családi pótlék után a nyugdíjtörvény méltányos, emberséges reformját. Teleszky javaslata igen sok előnyös újítást foglal magában. Meghatározza a nyugdíj legkisebb és legnagyobb mértékét, az előbbit fölemelve, az utóbbit alábbszállitva. Ez megfelel az arányosítás elvének és a gyakorlati szükség követelményének. Igen jótékony hatású újítást ad, hogy a tisztviselők, altisztek és szolgák ezentúl a rendes nyugdíjon felül lakbérnyugdijban is fognak részesülni. Nyugdíjra tarthatnak számot még az állandóan alkalmazott napszámosok és munkások is. A fegyveres szolgálatot teljesítő alkalmazottak, ha szolgálat közben teljesen munkaképtelenekké válnak, a szolgálati időre való tekintet nélkül egész javadalmazásukat kapják meg nyugdíj helyébe. * A női alnalmazottak a férfiakkal egyenlő joguak. A nő alkalmazott, a maga nyugdiját akkor is megkapja, ha férje életben van és akkor is megtartja, ha özvegységre jutván, újból férjhez megy. Ezentúl nem negyven, hanem már harmincöt évi szolgálat után teljes nyugdíj illeti meg a főiskolai képzettségű tisztviselőket és a fegyveres szolgálatot teljesítő alkalmazottakat. Általában magasabb A derék asszonyság visszaadta a pénzdarabot. — Jó! — mondta az öreg Cambremer s hazament. Az egész város tudott erről az esetről. A többiről csak éh tudok, a városbeliek csak nagyjában sejtik, mi történt. Otthon ugyanis az öreg azt mondta feleségének, hogy hozza rendbe a szobáit, gyújt son be a kályhába, állítson a kemence egyik oldalára két széket, a másikra pedig zsámolyt s gyújtson meg két gyertyát. Aztán mind a ketten felöltő :tek lakodalmi ruháikba. Mikor felöltöztek már, Pierre meghagyta testvérének, hogy álljon őrt a ház előtt s adjon jelt, ha zajt hall valahonnét. Aztán megtöltötte puskáját s a kandalló sarkába állította. Ekkorra Jaques is hazajött, este tiz óráig ivott és játszott. Mikor belépett a szobába, apja igy szólt hozzá: — Ülj oda — ekkor a zsámolyra mutatott — atyád és anyád elé, akiket megbántottál s akik ítélkezni fognak feletted. Jaques sirni, kiabálni kezdett, mert apja arca különösen dultnak látszott. Anyja mozdulatlanul, mereven ült helyén. — Ha sirsz, ha rakoncátlankodsz, ha nem ülsz zsámolyodon oly nyugodtan, mint egy tuskó — szólt Pierre, elővéve puskáját, lelőlek, rnint egy kutyát. A fin néma lett, mint a hal, az anya nem szólt semmit. — - íme — szólt Pierre — itt egy papir, amelybe egy spanyol aranypénz volt takarva; az arany anyád ágyában volt, csak nyol aranypénzt Fleuraut anyótól kellett visszaváltanom, ahol elmulattad . . . Magyarázd meg ezt! Jaques azt mondta, hogy nem anyjától vette el a pénzt, hogy az még Nantes-ban maradt nála. — Annál jobb, — mondta Pierre. — Bizonyítsd ezt be. — Nálam volt a pénz már Nantes-ban. — Hát nem az anyádtól vetted el? — Nem. — Meg mersz esküdni a lelki üdvösségedre? — Jaques, fiam, vigyázz, ne esküdj meg, La nem igaz . . . Megbánhatod a bűnödet, megjavulhatsz, hisz van időd rá. S az asszony sirt. — Miért akarja a vesztemet? — mondotta Jaques. Cambremer elsápadt és igy szólt: — Amit most az anyádnak mondtál, még súlyosabbá teszi a számadást. Térjünk a tárgyra. Megesküszöl? — Igen. — No látod, hát a te aranyodon volt-e ilyen kereszt, amilyent a szardiniai kereskedő, akitől a pénzt kaptam, rávésetett a miénkre. Jaques elsápadt és sirt. —- Eleget beszéltünk, — szólt Pierre. — Arról nem is beszélek, amiket ezelőtt tettéiNem akarom, hogy egy Cambremert Croisic anyád tudta, hol van. S ezt a papirt ma ha; lászás közben kifogtam a tengerből s a spa; közelében öljenek meg. Imádkozz. Siessünk. Mindjárt jön a pap, annak meggyónhatsz. Az anya kiment, hogy fia halálos ítéletét ne kelljen végignéznie. Mikor kint volt már, Pierre testvére bevezette a papot, akihez Jaques nem szólt egy szót sem. Ismerte apját s azt hitte, gyónás nélkül nem fogja megölni. — Köszönöm uram, — szólt Pierre a paphoz, látva fia ellenkezését. — Fiamnak akartam leckét adni s nagyon kérem, ne szóljon erről senkinek. Te pedig, — mondta Jaquesnak, — javulj meg, mert' ha még egyszer előfordul ilyesmi, végzek veled gyónás nélkül is. Aztán aludni küldte Jaquest. A fiu azt hitte, hogy majd csak megbékül megint apjával és elaludt. Az apa virrasztott. Mikor látta, hogy a fiu mélyen alszik, kendert gyömöszölt szájába, begöngyölte vitorlavászonba s összekötözte. A fiu őrjöngött, véres könyeket sirt, átkozta apját s kérdezte, hogy mit akar? Az anya Cambremer lábaihoz borult: — El van itélve — mondta Pierre — segits a csónakba tenni. Az asszony megtagadta ezt. Cambremer hát egyedül vitte oda, követ kötött a nyakára, kievezett az öbölből egészen addig a szikIáig, ahol most ül. A szegény asszony és testvére hiába kiáltották: — Kegyelem!