Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-11 / 25. szám

310 DÉLMAGYARORSZÁG 19 12 szeptember 7. dik a korábbi éveik hadgyakorlatainak kereteibői. Ezeknek az eseményeknek -közepette nincs sok" alkalma megnyilatkozni a polgárok érzéseinek a trónörökössel szemben. Mégis az ő ittléte ünnepi-ességet jelent erre a vidékre és a hivatalos fogadtatások körén tul is átrezdül -a sziveken, a tisztelet és vonzódást keltő gondolat, hogy Szent István koronájának várományosa a közelünkben van, ennek a földnek a vendége. A magyar doktrinérek. (Saját tudósítónktól.) Ez a név a mult század negyvenes éveiben gyakorlatiatlan bár, de ideálista és önzetlen politikusok elnevezése volt. A parlamentárizmus lelkes hirdetői voltak, angol és más példák után s a magyar viszonyok különlegességéről gyakran megfeledkeztek a saját szenvedélyükről, a saját személyükről is. Ez tette oly tiszteletreméltóvá e csoportot még tévedéseiben is; és a kiválóság, amit más téren — a költészet, a történelem, a közgazdaság terén — a költészet, a történelem, a közgazdaság terén — rendkívüli munkával megszereztek. Közéletünk ma is doktrinérekkel van tele. Önzetlenségük, tárgyilagosságok, ideálizmusuk hiányzik; de a gyakorlati kérdések iránti érzékük épp oly hiányos. Hetven év elmultával még mindig ugyanaz a problémájuk: az angol parlamentárizmus, nem pedig a magyar. És az ország első embereit, egy Tisza Istvánt, ilyen vitákba sodorják bele. Ha nem cáfolná érveiket, azt mondanák, hogy csak az erőszak s nem az érvek erejével kívánja őket legyőzni. Hogy belement a vitába, — ez is kifogásuk alá esik. Lényegtelen. Az ő nyilatkozataikat immár régen csupán a pártérdek vezeti, nem a meggyőződés. Mikor egy Apponyi pártját fogja a Ház törvényes határozatának ellenszegülő kitiltott képviselőknek s kijelenti, hogy a törvényesen létrejött házszabálynak nem engedelmeskedik : akkor az ellenzéki felfogás egészen nyíltan bevallja, hogy kizárólag a pártérdek vezeti 6 s meggyőződéseit aszerint formálja, amint azok a párt érdekének megfelelnek. Az elmélet embereinek gyakorlatlanságával, de az elméleti emberek tárgyilagossága nélkül, Apponyi és Andrássy ekép csinálják politikájukat. És cikkeznek a magyar válság kellős közepén az angol parlamenti szokások részletkérdéseinek — nüánszairól. A rend és haladás veszélyben s Apponyi a speaker helyzetéről értekezik; a magyar szupremácia életkérdéseiről van szó s Andrássy az időközi választások jelentőségéről ir cikkeket. Az ország azt várja, hogy irányítsák a jövőt és ők a mult bírálatában kimerülnek. És ez az elméleti vita is, ha legalább a gyakorlati kérdésekben elfoglalt álláspontjuk elmélyítése volna! De nem, a nagy elmélkedők csak fejtik, fejtik doktrinér tételeiket s közben elfeledik gyakorlati álláspontjukat. Andrássy cikkez az időközi választásokról, elmésen kifejti, hogy azok mutatják az ország hangulatát s nem veszi észre, hogy e közben az országban folytak is időközi választások és a kormány mellett nyilatkoznak a kerületek. Vájjon levonja-e ebből Andrássy a konzekvenciát, kérdjük a Budapesti Hírlappal mi is, és kérdjük: ha nem, akkor az angol példálózás mit ér? Mezőssy ur ugyan már kifejti, hogy az időközi választások csak akkor fontosak, ha a kormány ellen nyilatkoznak, ha nem: igy nem számítanak. Ez már aztán beszéd! Értelem nincs benne, de van őszinteség. Csakhogy — lássa be végre Andrássy Gyula — ezeknek kár az angol példa. Ezek érvényesülni akarnak mindenáron. Ha angol példák segélyével, ha érvekkel, okoskodásokkal: akár még ilyen áron is . . . Inkább füttyel, inkább trombitával; az ő egyéniségükkel inkább egyezik. De ha nem lehet másként: akár angol példákkal is Fő az érvé nyesiilés, Ha a választók — mint 1905-ben mellettük nyilatkoznak : akkor ez „nemzeti akarat". Ha ellenük — mint 1910-ben, — akkor: „osztályparlament". Ha a vármegyék mellettük vannak: „az alkotmány védbástyái." Ha ellenük : nem számítanak. Az igazság: semmi; a következetesség : monemánia. Az idealizmus : őrület. Az érdek a fő. Ami ezt és a pártszempontot szolgálja, az az igazság, az az angol példa jó. Ha az angol példák ellenük fordulnak : nem számítanak. Az egyik hazafi uj vátasztásokat követel. Justh tiltakozik. És amennyire össze-vissza szavaiból kivehető: azt véli, hogy ezzel a választóközönséggel — amelyik t. i. nem Justhpárti — nem lehet semmit kezdeni. Azt véli, hogy ez előtt a választó közönség előtt fel sem lehet lépniök. Hát ha ez — a mai nemzet — ellenük van : mi jogon mernek a többséggel szembeállani ? Valóban Heine mondása jut az eszünkbe Justhról: Ha az ember őt hallja, nem győzi bámulni — Cervantest. Bizony Don Quixotte jut az eszünkbe s lehetetlen fel nem sóhajtanunk; ide kellett egy nagy, fényes multu nemzetnek jutni, hogy ilyen „vezérei" legyenek ! Szegény Magyarország ! . . . Bizalom Tallián Bélának. Mint Törökkanizsáról jelentik, a törökkanizsai választóI kerület munkapártjának központi végrehajtó 1 bizottsága ülést tartott. Tallián Béla báró, a I választókerület országgyűlési képviselője ugyanis I kérdést intézett a bizottsághoz, hogy beszámoló tartását ezidőszerint szükségesnek tartja-e, avagy később tartson beszámolót, ha az országgyűlés a közel jövőben működését már megkezdte. Dimitrevits Milán, Lázár Péter és Schwarez Jenő dr hozzászólása után egyhangúlag elhatározta a bizottság, hogy a beszámoló megtartását ezidőszerint nem kívánja, ellenben bizalmát és ragaszkodását fejezi ki képviselője az ügybe és Mercyhez intézett levelében azt irta, hogy „mivel Antal gróf megsértette fejedelme párbajtilalmát és az isteni törvényt is, mivel a botrányos viszony családjának százezer forintjába került, követeli, hogy Miklós herceg parancsa értelmében azonnal ad audiendum jelentkezzék Bécsben". A kurucvérii Antal gróf azonban megtagadta az engedelmességet, Bécsbe nem zarándokolt, egyben azonban elhagyta a francia udvart is, hogy helyet csináljon a nála sókkal érdekesebb Esterházy Bálint grófnak. Bálint az I. József által száműzött ághoz tartozván, Franciaországban nevelkedett, ámde rokonai mindig érdeklődtek iránta és Miklós herceg befolyása folytán az osztrák udvarnál is szívesen látták. Fölfegyverkezve II. József császár ajánló-levelével, a franciák királynéja szívesen fogadta és meghagyta Muy hadügyminiszternek, hogy mentse föl az ezred szolgálatából s hagyja meg az udvarnál. Bálint gróf külseje nem volt igen ajánlatos, de gavalléri modora, jellemtisztasága és őszintesége csakhamar meghódította a királyné kegyét. Arteis gróf ajánlatára a király meghivta Fontainebleauba, mely ma már csak muzeumi jelleggel bir s e sorok írója öt világrészből összereglett kollégáival együtt boldog napot töltött a hires „salle des serfs"ben, melyben a Pompadourok, du Barryk s más érdekes asszonyok annyi vig napot töltöttek el. Hogy pedig hősünk zavartalan életet folytathasson az udvarnál, teljes fényes ellátáson kivül évi 170,000 frank járadékot élvezett. Ámde egy Esterházynak ez aprópénz vala s mivel óriás összegeket kártyán veszített el. valahányszor szükséget érzett, jóságos királynéja mindig kisegítette a bajból. Mária Terézia királyné azonban nem jó szemmel nézte leánya viselkedését kegyencével szemben és egyik levelében 1775-ben ekikép irt Mercyhez: „Követelem leányomtól, hogy több figyelemre méltassa a királyt, kit szorosabban kell magához fűznie." Aztán irja: „je suis surprise qu'un jeune homme, et sans rang distingné, tel qu'est le conte d'Esterhazy ait le moyen de s'approcher de ma fille." (Csodálom, hogy közeledhetik leányomhoz egy rang nélküli ember, milyen Esterházy). Ámde Márie-Antionette nem vette komolyan felséges anyja intelmeit, ellenkezőleg, csak ezentúl kezdte igazán kegyekikel elhalmozni kedvenc huszárezredesét. Muy marsai elhalván, a helyébe jött SaintGermain megfosztotta az Esterházy-huszárokat eddigi fegyverzetüktől, adván nekik porosz lovasvadászfegyverzetet. gzt a gyalázatot elpanaszolta Bálint gróf királynéjának, elmondván azt is, hogy eddigi áldomáshelyéről, a legrosszabb helyre rendelte az ezredet. A királyné: „várjon csak, saját fülei; vei meghallja, mit mondok a hadügyminiszternek." Ugy történt, Saint-Germain gróf megjelenvén a királyné előtt, Bálint gróf a " mellékteremből ezeket hallotta: „parancsolom önnek, hogy Esterházy ezredét Montmédyből oly városba helyezze át azonnal, melyet Esterházy maga választ." A halálra ijedt miniszter másnap íMetzbe, a legjobb állomáshelyre helyezte át a huszárezredet. Ezredesünk azonban csak ritkán kereste föl huszárjait, miután az udvar Párisban és Versaildeban tartotta. Ez volt a francia nők uralmának fénykora, mely siettette a rettenetes földrengés bekövetkezését. Egyébiránt a női bájaknák és szépségnek már az ókori rómaiak és görögök is hódoltak, hiszen Görögország templomai megteltek nagy szépségek szobraival. Az udvaroncok rendkivül el keseredtek azért, hogy a királyné Esterházyt legszűkebb körébe fogadta. A kegyenc ezentúl átveszi a kényes megbízatásokat, beavatkozik a nemzetközi politikába, csinál minisztereket. Ezen helyzet elkeserítette a bécsi köröket is, azért kellett ikoronkint elhagynia az udvart. De Marie-Antionette ott is fölkereste, hosszú és igen nyilt leveleket irt neki, nem titkolt el előtte semmit. De Esterházy sohsem élt vissza e kivételes bizalommal. Mégis Mária Terézia Mercyhez irt levelében mondja: „la correspondance avec ce freluquet d'Esterházy est bien humiliante." (Leányom levelezése a piperkőc Esterházyval, mélyen lealázó.) Ennek dacára a királyné páholyában mindig megjelent Esterházy, mely szokatlan kitüntetés sok port vert fel. Sőt amidőn 1778-ban Márie-Antionette lebetegedett, a „nagyjelentőségű" esemény híradásával Bécsbe Esterházyt ákarta küldeni. De Mária Terézia egyenesen megtiltotta azt, hogy oly apró ember, akit száműzöttnek tekintett, meghozhassa a nagy esemény hirét. Midőn pedig egy izben a királynét bárányhimlő támadta meg, nem hölgyeket, de négy gavallért rendelt maga mellé, kiknek egyike Esterházy volt s midőn az első egész naipot és egész éjszakát a „mulattatók" szobájában töltöttek, csak a király közbelépése folytán azontúl éjjel tizenegy órakor hagyták el a beteget a gavallérok. Minthogy azonban minden vigságnak véget kell érni. Bálint gróf is családi életre szánta magát, neje Hollweill Orsolya grófné lett, mielőtt azonban végleg elbúcsúzott volna az udvartól, királynéja táborszernagygyá emelte és megkapta a „cordon bleu"-t. ,