Délmagyarország, 1912. augusztus (1. évfolyam, 176-16. szám)

1912-08-14 / 2. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 augusztus 18. adta jogával élve, a kisebbség korlátlan uralmának ellenszegül. De ha ez a felfogás áll s bármely kisebbség uralma a parlament legfőbb szabálya, ugy vége minden alkotmányosságinak s egyesek önkénye lép az állami rend helyébe. De az alkalmazott módok és eszközök ellen más szempontból sem tehet jogos kifogást az ellenzék. A kisebbségnek az állami lét alapjait támadt erőszakosságával szemben a többség csak törvényes jogokkal élt s a törvényhozás a maga teljes szuverénitásával hagyta jóvá a többség eljárását. Legitim többségnek mindenki által helyeselt akarata vált a törvényhozás minden fórumán keresztül állami akarattá. Ezt nevezheti ük a munkapárt győzelmének, de ha ugy tetszik, mondhatjuk a jogrend győzelmének az állam létét támadó, a törvényhozás lehetőségét megszüntető parlamenti anarchiával szemben. Eddig kitűnt, hogy a kisebbség erőszaka hiábavaló. Kitűnt, hogy a munkapárt a parlament működését ismét lehetővé tudta tenni. Kitűnt, hogy a munkapárt tudott és tud messze kiható nagy jelentőségű reformokat létesíteni. Van tehát ereje és tekintélye, hogy a nemzeti akaratot továbbra is érvényesítse. Kitűnt végül, hogy az ellenzék az eddig követett harci módszerrel csak balsikereket ért el. Mindebből maguktól adódnak a levqnandó tanulságok. Azt persze nem tudhatjuk, vájjon az ellenzék le is vonja-e azokat? De minden eddigi jelenség arra vall, hogy — ha nem vonja le — csak ujabb és fokozottabb kudarcoknak néz elébe. A „Viribus Unitis" első ntja. Triestből jelentik: A „Viribus Unitis" Dreadnought most tette meg első útját nyilt tengerre. A próbaút nyolc óráig tartott és pompásan sikerült. A hajónak valamennyi készülékét és gépét működésbe hozták és bár magasan jártak a hullámok, a kisérlet minden tekintetben kielégítő volt. Holnap az uj Dreadnought a pólai száraz dockba megy és miután elvégzik rajta a tisztogatás munkáját, a jövő héten a tengerészet vezetősége átveszi a „Viribus Uniiis"-t. Délszláv; kötél. (Saját tudósítónktól.) Ugy kell a horvátoknak, akiknek negyvennégy év óta tökéletes törvényhozási önállóságuk van a belügyek és igy az igazságügyek terén is, de akik ez alatt a majdnem félszáz esztendő alatt egy keresztül szalmát nem tettek arra nézve, hogy országuk ázsiai állapotában lendítsenek valamit. Hozhatták volna a legmodernebb törvényeket, belügyeiket, igazság- és kultu'szügyeiket európai színvonalra emelhették volna, országukat a legtökéletesebb jogállammá tehették volna s Horvátország ma mintaképe lehetne a személybiztonsági és jogrendészeti szükséges intézkedéseknek. Miért? Azért, mert Horvátország e tekintetben sokkal szerencsésebb helyzetben volt Magyarországnál. Ha a saját autonómikus ügyeire nem volt elegendő a horvát bevétel: hát Magyarország 1868 óta mindig kötelezte magát, hogy ő pótolja azt a pénzt, ami hiányzott a horvát belügyi költségekre. Ezen a citnen mi negyvennégy esztendő alatt már százmillión jóval felül juttattunk koncot a horvátoknak. Hát nem boldog ország az: kiadásaira nincs elegendő pénze, de egy másik ország, Magyarország ad neki ajándékba annyit, amennyi csak kell. Ezért állítottuk azt, hogy Horvátország Európában a legszerencsésebb pénz%yi helyzetben lévő ország és ellenére annak, hogy pénze mindenre volt és lehetett: még ma is sók tekintetben ázsiai elmaradottságban van. Minden magánjogot, polgári és büntetőtörvényt még a Bach-korszakban az osztrákoktól vett át, de mig az osztrákok már rég kicserélték és ujakkal pótolták a régi elavult törvényeket: addig Horvátország megmaradt az önkényuralom alatt leütött karóknál. A horvátok tehát kétszeresen megérdemlik a sorsukat, — először azért, mert ellenére annak, hogy Magyarország állandó évi segitsége révén az anyagi eszközöknek a birtokában voltak s országukat mégis ázsiai állapotban hagyták és másodszor azért, mert legnagyobb jótevőjük, Magyarország ellen állandóan csak árulással és a legperfidebb komiszsággal fizettek. Ha tehát most bajban vannak és Cuvaj suhogtatja a fejük fölött a vaskorbácsot: hát a dermedt horvát kígyókat eleget melengettük föl a kebleinken: hazát, országot, alkotmányt és pénzt adtunk nekik s mégis a fizettségi bér soha nem volt más, mint a magyar állam területe és eszméje ellen intézett örökös támadások végtelen sorozata, az örökös Jellasichkodás. A Magyarországtól való elszakadást a horvát 'országgyűlés csak azért nem mondhatja ki, mert nincs együtt a horvát országgyűlés, de azért a Nagyhorvátország, mint katolikus délszláv királyság megalapozásán a szétkergetett nagyhorvát képviselők épen csak ugy agitálnak, mindig együtt volna az országgyűlésük. jjj Eddig a délszláv eszme abban csúcsosodott ki. hogy két délszláv királyság akar kialakulni: az ortodox szerb és a katolikus szüli s kölcsönösen tartják fönn egymást. Nem megjavítani kell a szegények helyzetét; el kell törölni. Én nem akarom a gazdagokat rávenni az alamizsna-adásra, mert alamizsnájuk meg van mérgezve, mert az alamizsna jól esik annak, aki adja és rosszul annak, aki kapja és végül, mert a gazdagság rideg és kegyetlen mivoltánál fogva, egyáltalában szükségtelennek tartom, hogy a szelídség csalóka köntösét öltse magára. Ha már épen azt akarja, hogy irjak egy elbeszélést a gazdagoknak, ezt fogom nekik mondani: „A ti szegényeitek a kutyáitok, akiket azért tápláltok, hogy megmarjon benneteket. A birtokosok falkába gyűjtik maguk köré a segélyzetteket és ez a falka aztán ugat a proletárokra. A gazdagok csak azoknak adnak, akik kérnek. A munkások nem kérnek semmit. És nem kapnak semmit" — De hát az árvák, a nyomorékok, az öregek? — Nekik joguk van élni. Ezek iránt nem fogok részvétet ébreszteni, hanem a jogra hivatkozom. — Minden elmélet. Térjünk vissza a valósághoz. írjon nekem egy kis elbeszélést az ujóv alkalmából s cseppentsen bele — nem bánom — egy parányi szocializmust. A szocializmus mostanság elég divatos. Sőt V- azt lehet mondani — elegáns. \ Én persze nem Guesde, se Jaurés szocializmusára gondolok, hanem egy okos szocializmusra, amelyet az előkelők sok á-propos-val és szellemmel állítanak szembe a kollektivizmussal. Szerepeltessen elbeszélésében fiatal alakokat. Illusztrációkkal fogjuk kísérni s a képekben az olvasóközönség csak a vonzó tárgyakat szereti. Állitson a mese középpontjába egy fiatal leányt, egy bájos, fiatal leányt. Ez nem nehéz. — Nem, ez nem nehéz. — Nem illeszthetne elbeszélésébe egy kis kéményseprőt is? Éppen itt van kéznél egy színes metszet, amely egy fiatal leányt ábrázol, aki alamizsnát ad egy kis kéményseprőnek a Madelaine-templom lépcsőin. Pompásan föl lehetne használni .. . Hideg van, esik a hó, a szép kisasszonyka megszánja a kis kéményseprőt... Itt van. előtte az egész jelenet. — Igen, itt van előttem az egész jelenet. — Ezt a témát szépen kihimezheti. — Ki fogom hímezni. A kis kéményseprő, túláradó hálából, nyakába borul ajbájos kisasszonykának, aki véletlenül nem más, mint de Linotte gróf tulajdon gyermeke. Megcsókolja s a kecses gyermek arca közepére rányom koromból egy kis „o"-t, egy pirinkó s egészen fekete „o"-t. Tetszik neki a leányka s megszereti. Edmée (a kisasszonynak Edmée a neve) nem érzéketlen a kis kéményseprő oly igen őszinte és oly ártatlan érzelme iránt... Nekem ugy tetszik, hogy az eszme elég megbató. — Igen... ön csinálhat belőle valamit. — Ön felbátorít arra, hogy tovább szőjjem. Edmée, visszatérve a boulevard Malesherbes-en lévő pazar lakására, először életében irtózik attól, hogy megmosakodjék; szeretne megőrizni arcán az ajkak nyomát, melyek illették. Ám a kis kéményseprő utána rohant a palota kapujáig s most ott áll az imádott lányka ablaka alatt... Nos, jó lesz ugy? — Oh! Hogyne! Nagyon jó... — Menjünk tovább. Másnap reggel Edmée, fehér ágyacskájában fekve, megpillantja a kis kéményseprőt, amint éppen kibúvik szobája kandallójából. A kéményseprő ártatlanul a bájos gyermek nyakába ugrik s elborítja őt kicsi korom-karikákkal, csupa apró, gömbölyded „o"-val. Elfelejtettem önnek jelezni, hogy a kéményseprő csodaszép fiu. Ekkor betoppan de Linotte grófnő s meglepi őt ebben az édes munkában. Felsikolt, férje után kiált. A kéményseprő annyira el van merülve, hogy se hall, se lát. — Kedves Marteau... — Annyira el van merülve, hogy se hall, se lát. A gróf berohan. Keblében a nemes emberek szive dobog. A kis kéményseprőt megfogja nadrágjának azon csücskénél fogva, mely éppen a kezeügyébe akad s kidobja őtaz ablakon... — Kedves Marteau... — Most máy rövidre fogom szabni... K/ lene hónap múlva a kis kéményseprő oltárhoz vezette az A risztokrata leánykát. Legfőbb