Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)

1912-07-02 / 150. szám

1812 III. tvtolyam, 150. szá«n Kedd, julius 2 «k jrnmmmmmmmm IBzponti szerkeutffség is kiadóhivatal Szeged, a Korona-utca 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., n Városház-utca 3. szám •—1 ELÖFIZETESI AR SZE6EDEN egész évre . K 24-— télévre . . . K 12'— negyedévre. K 6'— egy hónapra K 2*— Egyea szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre R 2S1— télévre . . . R 14-— negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: f Szerkesztóseg 305 ca Kiadóhivatal 83t Interurbán 305 Budapesti szerkesztóseg teleion-száma 128—12 Apponyi és a „tanácskozás lehetősége". Apponyi ismét megszólalt. Két cikk és annyi beszéd után uj nyilatkozás szükségét látja fenforogni. Ugy látszik, nem volt elég a hamis jelszavakból, az események hamis beállításából: kell még efféle a szünidőre. Vagy nem jó hamisság volt az eddig feltalált: sikerült jobbat, igazi 'hamisságot találnia. Valóban Apponyinak, hosszú keresgélés után, két hírlapi cikk, némely társszerzett manifesztum, s annyi beszéd után sikerült megtalálni a jelszót, azt amely mindent tömören összefoglal, megvilágit, minden történtek okát, célját és eredményét legjobban kifejezi: „a tanácskozás lehetősége ..." Megdöbben az ember, olvasván, hogy „a tanácskozás lehetősége" megsértetett, holott pedig a „tanácskozás lehetőségét" nem is holmi házszabály, hanem maga a házszabálynak is felett álló törvény, az 1848:IV. törvénycikk 15. szakasza jpondja ki és követeli meg. Tehát itt nem pusztán formális sértés, házszabálysértés, itt ennél iS több történt, itt alkotmánysértés, itt lényegsértés , az alkomány lényegének megsértése történt. Köszönjük, hogy Apponyi Albert gróf legújabb tévelygései után visszatért a törvényes, a logikus állásponthoz: az obstrukció elitéléséhez s annak súlyos bűneit a parlamentárizmus egyik alapfeltételének ilyen pregnáns megrögzitésével foglalja össze. A tanácskozás lehetősége? ... Ez az, a mit tizenkét hónap óta keresett, kért, követelt minden jó magyar. Héderváry gróftól Lukács Lászlóig, Berzeviczy Alberttől Tisza Istvánig mindenki, (sőt maga Apponyi is) ezt akarta megvalósítani, elérni. Ezt kérték a törvényhatóságok, ezért mozdult meg az ország, ezt sürgették egyesületek, magának az ellenzéknek pártfelei, ezért volt száz pomrparler, béketárgyalás, egyezkedés, közvetítés, nyilvános és bizalmas formulakeresés. A törvényszabta tanácskozás lehetőségeért lebegett király, parlament és ország, átélve súlyos válságokat, csakhogy elérhesse. És kik voltak, akik miatt annyi erőt és időt kellett elfecsérelni, akik az ország legjobbjainak minden megfeszitését tehetetlen vergődéssé változtatják? Kik voltak, akik miatt a „tanácskozás lehetősége" elérhető nem volt? Ugyanazok, kikkel most egy gyékényen árul Apponyi Albert gróf. Ugyanzott, akik személyt (Apponyi is), elvet (a saját elvüket is) megcsúfolva, támadva, cserben hagyva, lábbal tapodták nemcsak a házszabályt, hanem magát, melynek alapján a házszabály él, az 1848:IV. törvénycikket is. Ezt tudja Apponyi gróf, tudja az egész ország, felirta a történelem. S a magyar törtérietirás hálás lesz Apponyinak, hogy annyi szerencsés, tömör, szinte szállóigévé vált jellemző terminusa után ezt is kitalálta. Valóban „a tanácskozás lehetőségéről" s ezáltal a határozat lehetőségéről volt szó egész esztendőn keresztül. És arról volt szó junius 4-én is. Mert ahol tanácskozás van, ott előbb-utóbb következik a határozat. A tanácskozásnak magától van vége. Hisz minden mondani való elfogy egyszer. Csak a technikázásnak nincs vége, a trombitálás nem szűnik magától, csak annak kell véget vetni. A törvény rendeli a tanácskozás lehetőségét. A Ház elnöke egy esztendő száz hasztalan kísérlete után végre magának a törvénynek szavaival élve megteremtette azt. Vagyis megvalósította Apponyi követelését, rendet teremtett azokkal, akik elvették a tanácskozás lehetőségét a többségtől, sőt még a kisebbségtől is. Csodálatos csak az, hogy Apponyi Albert gróf az igazsággal merő ellentétben junius 4-iké. látja megsértve a fontos alapelvet. Vagyis valami szomorú elmekáprázat folytán is tanácskozásnak" nézi az obstrükciót, a tanácskozás lehetőségének megakadályozását, s helyette jogsértésnek azt, hogy a törvényszabta rend, a tanácskozás lehetősége helyreállittatik. Ezt nem fogja megérteni az ország. Vagy ha megérti, nagyon rossz véleménye lesz az Apponyi lelkiismeretéről. Amint hogy rossz véleménye lesz elbeszélői megbizIsac Emil Írásaiból.*) (CLUJ.) Kereslek magány, kávéház asztalánál. Látom küam az éjszakáit és csengnek, bongnak a kanalak, fáradt pincér hordja az Italt és isszák urak a pezsgőt, egy masszív, szőke nő ül a kasszában és én nézem álmos, beteg, német szemeit," amelyeikben nem kacag a vágy. Kolozsvár. Most vén falaid ölelik a lelkemet és hallom a li ara rigókat, éhes grófok piszkos manzsettáit hordja a szél és fehér galambok repülnek Mátyás szobra előtt; vén szelek sírnak a dóm körül és forr az éjszaka. Kolozsvár. Ha ezüst bölcsőt adtál volna — egy pap mosolya hozott volna a világra és Kolozsvár, te loptad el ifjúságom rózsáit az arcomról, te bontottad kii a hajainat, hogy beleszántson a vihar — (itt tanultam olvasni, hogy most kacagjam a halott Bibliát, mert Voltaire pokoli gúnyját viszem az ajkamon — liószu utcák, Kolozsvár és zöld' kutak, ködbe vesző havasok látszanak nyugatról. Lelkemnek városává váltál ós huszonnégy éveimnek gyilkosa — egy asszony lekötötte *) Kolozsvárott él a román nyelv ifjú és egyik legnagyobb írója: lsac Emil. Olvasóink számára ismertetésül adjuk ezt a kis írást.' a lelkemet, mert mesze akartain szállni, tán a Crizehfi-pyramis alá — egy ifja asszony megkötötte szerelmének ananjtkötélével a lelkemet. — És most a kis ablakok csillogását nézem és hallgatom a Szamos zúgását, amelyein nem jön a megváltó kulturhajó — csupán tilost órzeim, éjjel van. A kávéházból kinézek az éjszakába — és nézem a finom permetezésii esőt. Vörös lámpásos kicsik zörögnek, csendesen elhal a zajuk — inert alszik a nyugalmas város — szép ágyakban a szüzek alusznak — egy-egy szivar tiize villan bele az éjszakába — és egy fehér kutya szalad, mintha önmagát űzné. A kávéházban csengenek a poharak, a billiórdgo.lyó pattanva táncol és egy leáqyka, rámnéz — gazdag gyermekszülöje, ne nézz én rám, akii sohasem leszek polgármester. Ne nézz rám, én Asmódeus fia vagyok, mert Krisztus menyasszonyát szeretteim és kolostorba ment ta gyermek — én rossz és gonosz tifju vagyok, aki nappal alszom és pap okinak nem hiszek. Meghajt az istenein — bélyeget és csillogó kövgket nem gyűjtök, nem ép.iteik papír templomot — nincsenek ónkatonáim és lelkemben az életnek mocsara bűzlik. Denevér és patkány járja a lelkemet ,— inert szerelmes vagyok egy szűzbe — oh, Kolozsvár, Kolozsvár, éjfél van és mosolyomat összekötöm a csillagok fényével, mert a szesz Danténjtk poklába visz. És szeretőm — most éjfél után kettőkor — meg-mosa baját, elfújja a gyertyát és a regényt az ágy alá dobja — és vár reám . . . A hegedűk búgnak ;a szomszédban, magyar szenvedés sir bennük, és én is velük simák — oh, Horeámak, Kloskanak és Krisánnak vagyok az unokája — de Griegneik Berceuse-ét fütyörészem ... Már sikoltanak, mint a Hunok, a hegedűk — nagy tükörben a villanykörték égnék és az arcok mind vörösek, mind vörösek. Már én is hebuktiata a feledésbe — már Buddhát hlivom és fekete vonat dübörgését ballom — most szájúit ja az uzsorás a pénzét, most alusznak el a n ászéjszakán a szerelmesek, — hajnal van már, sápadt vagyok, fáradt vagyok — megyék, megyek a szeretőmhöz — aki az ablaknál vár és kiadja a ka púikul esőt. NEKROLOG. Két halott között fekszel te is — és mosolyod mélyebb mint az élet forrása. Száraz ajkadon megfagyott köny — sóját ma kiitta a bálái. Tested fedetlen — mert nem mostak meg kölnli vizzel és hajadfolyondár szagú — döglött kutyaként vetett ki a Szamos. Voltál szerelmes levelek hordozója, mások testeit kötötted össze fürgeségeddel — vitted a szerelmes levelet és virágot és nem deklamáltál soha verseket Jean Ríctus-tói, mert nem tudtad, bogy angolul igy kell mondani: „I iove You", ha szeretsz valakit, -