Délmagyarország, 1912. június (3. évfolyam, 126-149. szám)

1912-06-16 / 138. szám

1912 junlius 16, DÉLMAGYARORSZÁG 17 Érettségi gondok. i (Saját tuá ősit ónktól.) Ezektől a kora nyári hőtől és politikai mozgalmaktól izzó napokban sok száz magyar család még forróbnak érzi talpa alatt a földlet, maga körül a levegőt. A család szemefénye most állja meg első komoly vizsgálatát, amelynek sikerétől vagy kudarcától talán egész jövendője függ. Aggódva, reszketve bocsátják a munkától, virrasztástól elcsüg,gedt fiút útjára. S maga a jelölt is sápadt arccal, zavaros szemmel, félig éber lélekjelenléttel ül le birái elé, akiket a legtöbb esetben nyolc éve jól ismer s akikben mégis hajlandóbb a rémület e perceiben a hóhérait, mint a barátait, jóakaróit, atyai gyámolitóit látni. E kettős izgalom, a szüléké s az ifjaké ellen szeretnénk néhány szót szólni, mert oktalannak látjuk és károsnak, kártevőnek a szülei házra, az életre, az iskolára egyaránt. A régi előítéletre, amely született ellenséget lát a tanítóban, nem sok szót vesztegetünk. Egy érettebb, műveltebb, belátóbb nemzedék régen szakitott ezzel az ócska babonával. Megváltozott az iskola s vele megváltozott szükségképen a róla való vélekedés is. Az iskola többé nem kínzó hely, ahol a gyermek emlékezetét egyoldalún megterhelik megemésztetlen, meg sem emészthető anyaggal; hanem a közös munka műhelye, amelyben az elmét, a szivet és az akaratot harmonikusan nevelik és az értelmi képességek közt is megÖrök vágy. Távol csodák ragadják lelkemet: A déli ég, a sarkok néma csendje, Az óceán zajongó végtelenje S a mesefényes, bűbájos Kelet. És vonzanak a méla jegenyék, Déli verőn a messze puszta fénye. Távol harangok elhaló zenéje, A vándorfelhők és az alkonyég. Ó harmatszedés május reggelen! Kisért az ifjúság a tovaszállott, Epesztenek a rég elbágyadt álmok, Az első csók, az első szerelem. Ú tűnt üdvök növekvő távola! Ugy sóvárgok egy szint, egy illatot, Egy hangot, mely egykor elringatott S mely nem tér vissza már soha, soha. És áhitom a: regebeli várat, — Irigyen őrzi ősi rengeteg — Hol a megváltó álmok lengenek És vágytalanul megpihen a fáradt. « őrzik az oly igen szükséges egyensúlyt. Az emlékező tehetséget természetesen nem hanyagolják el, de súlyt vetnek az ítéletre, a kombináló képességre, az önálló, kezdésre is vállalkozó intelligenciára. Köznapi munka közben kell megfigyelni az iskola, elsőül a modern középiskola müvét, hogy helyesen ítélhessünk róla. A vizsgálat ünnepiessége, előre és fölös gyakorisággal hangoztatott nehézsége, az idegen és félelmetes tekintélyű elnök jelenléte mindmegannyi gátló körülmény, amelyek megbénítják az ifjú tudásának és értelmi értékének szabad érvényesülését. Es ez magyarázza meg, hogy fiaink ugy félnek e vizsgálattól. Félelmük pedig a szuggesztió csodás erejével ragad rá az egész családra, megannyiszor heteken át pokollá tévén a szülék s a gyermekek életét. De vájjon az következik-e mindebből, amit radikális iskolapolitikusok már régebben követelnek: az érettségi vizsgálat eltörlése? Szerény nézetünk szerint semmiképen sem. Az érettségi vizsgálatot még jó ideig nem szabad eltörölni és már egyáltalán nem lehet megkönnyiteni. Az utolsó Lukács György-féle szabályzat már ,a lehetőség határáig redlukálta ennék a vizsgálatnak követeléseit: három tárgyból kiván irott dolgozatot, ötből szóbeli feleletet. Ha egybevetjük ezt a követelést a husz-harminc év előttivel, amikor öt dolgozatot írattak a jelölttel és megvizsgálták a világtörténelemből a német és görögnyelvből a gimnáziumban, szinte azt kelTüinbeti röüib . . . Minden rövid, — A csendes éjjel Ki a mezőkön lusta kéjjel Terjeszti szét sötétlő árnyát Aligködből szőtt ruha szárnyát, Ki soha nem sürüdhet testté, Mert jön a reggel. — Mert jön a reggel. — A merre lépked, Harmatösvény szeli a rétet, Két keze bő maggal tele, Mely vágyik a föld ölébe le, De el nem vetheti soha. A dél annak ki vetni készül Kiveszi a magot kezéből, Csillogva áll a völgy középen, Körötte halkan észrevétlen Apró pókok sietve szőnek Nászi köntöst a szent mezőknek,. De készszé nem szövik soha. Meging a délnek fénylő teste, Fehér kezét támaszt keresve Az égnek nyújtani akarja, De felhővé válik a karja. Redős köntöse árnyba málik, Lehull a dombok oldaláig, Mig piros haja leng az égen, Mert reácsapott ki már régen, Ki örök idők mélyén leste A csókos ajkú véres este lene hinnünk, hogy az iskola színvonala sülyedt; pedig épen az ellenkezője igaz: középiskoláink az utolsó bárom évtizedben minden ponton megerősödtek, moderné lettek, intenzivebb munkát végeznek. Ehez mérten az érettségi vizsgálat valóságos gyermekjáték. Miért tehát szrnyü izgalom? Miért (keserítik el a fiuk önmaguk és övéik életét? A hiba nem az intézményben, hanem egészen másutt van. Mondjuk meg nyíltan: a házi nevelésben. A gyermek jellemét nem edzik komoly próbatételre és az első próbánál az apának is, a fiának is inába száll a bátorsága. Növeli az aggodalmat néhány, fájdalom csaknem évenkint megismétlődő tragikus eset, amikor az ideges, exaltált gyerek a vizsgálat kudarca után éretlen ésszel kárt tesz magában. A fölületes általánosítás ilyenkor rögtön az iskolát hibáztatja, a nyilvánosság könnyelműbb orgánumaiban megszólal a tanítók ellen egy-egy kemény hang, amely a maga múltjából meriti a szimpátiát a vizsgálaton elbukott vértanú iránt. Maga az iskola is megdöbbenve, megzavarodva áll az ilyen szerencsétlenek kihűlt teteme fölött és elveszti akárhányszor a mértéket az öngyilkos után következők megítélésében. Csakhogy okos, elfogulatlan és gyümölcsöző munkát végezni erkölcsi nyomás alatt nem lehet. És egy-két idegbajos fiu gyászos vége miatt (akik meggondolatlan cselekvésükkel már félig-meddig beigazolták, hogy nem alkalmasak a létért való S a nagy csatában szertehull A kincs, a mag gazdátlanul. És leszállt már a csendes éjjel, Ki a mezőkön lusta kéjjel Terjeszti szét sötétlő árnyát, Aligködből szőtt puha szárnyát, Ki soha nem sürüdhet testté. Lesznai Anna. « €kcafiöur. Mint Artus, a ködös kelták királya, Szerelmet és csatát vesztvén, szegény, Kiment az árva, siket, siri. tájra, Hol hervad a virág meg a remény S kardját, melyet az ég adott kezébe, Tündöklő és villámló ékszerét Bedobta a mély óceán vizébe S meztelenül révedt az éjbe szét: Én is, szerelmek s harcok alkonyat jón, Fonnyadt lovag, a végtelenbe vágtam Acélomat- s a siri, vak homályban Szikrázni kezd szűz északfényben égve, 5 mig ajkam némult $ arcom egyre halvány, 6 zeng s ragyog időtlen messzeségbe. Juhász Gyula.