Délmagyarország, 1912. június (3. évfolyam, 126-149. szám)

1912-06-09 / 132. szám

18 DÉLMAGY ARORSZÁG 1912 junius 12. Jkönnyüvé tudta tenni a legnehezebb pillanatot is! Ez a korszak az, mikor még a legnaivabb, 'legártatlanabb dologban is nagy dolgokat látunk. Misztikusan titkos előttünk minden: a kimondott szó ép ugy, mintáz azt kisérő gesztus ... Az eskü, fogadkozás az, melynek ekkor még hiszünk! Magunk se tudjuk, hogy mi is készül szerelmünkből: frigy-e vagy pedig szétszakadás? Azt azonban már fölismertük, hogy az életben az érzelmi erő nagyon is messze áll az értelmitől! Kérdés, hogy volna-e szebb szavunk az élet gyönyörű' vonalaira, ha sohase nyitnánk meg lelkünket az álmok, merengések előtt? Kell, hogy legyen valami foglaló az igazf életre is s ez — az álomszövés. A szerelemtől átitatott ember ugy érzi, mintha még a virágok is feléje hajolnának. Az ő kísérője a szél s neki pompázik a táj! Sőt ma, az idők változtával, már nemcsak a természetet rokoni tj a a szerelmes em'ber, hanem a technikát is. Neki ugy .tűnik föl, mintha a vonatkerekek kattogása s a táviródrótok zizegése is egy-egy üzenet volna a kedves felől! — Ez az uj szellem már a népdalokba is benyomult . . . Az állomképekkel azonban egyszer mégis csak fel kell hagyni s akár palástolgattuk magunkat, akár utat engedtünk titkainkhoz, a döntő most már az, vajon az ábrándok határtalan birodalmát fel tudjuk-e cserélni a családi élet szük körével? Elég edzettek vagyunk-e már arra, hogy a házasélet alapelemeiért: a komolyságért s a tisztaságért feládozzuk mindazt, ami csak lányos és legényes formát adott képzeletünknek s egyéniségünknek?! A kérdés már most az, hogy a házasélet igája alatt halványul-e a szerelem vagy pedig még intenzivebb az első szerelemnél is? • Általános törvény az, hogy az életben minden tusa, hánykolódás idővel megenyhül. A forradalmaknak is mindig voltak szelídebb napjaik. Vajon a szerelem szilaj, nékitüzesedett tempóival is igy vagyunk-e? A házasélet harmonikus vagy diszharmonikus, aszerint, amint az az igazi szerelemből született meg vagy pedig csak hamisságból, raffináltságból. A harmonikus szerelembe is bele-belevegyül egyegy bántóbb hang, egy-egy merészebb kifakadíás, de ezt meg is bánjuk később. A diszharmonikus szerelemben azonban ép az tört ketté, ami a harmonikus szerelem főerőssége: a szivek kapcsolata. Van valami a szerelemben is, ami már nem az'egyénektől függ, hanem a természettől s ez — a komolyodás, tisztulás. Az életben még a legbetegebb érzés is egészséges szinre törekszik, amit csak ugy tud elérni, ha kiveti magából a salakokat. Ezzel a törvényei függ ősze, hogy a diszharmonikus szerelem mért nem birja ki a házaséletet s hogy a harmonikusabb szerelemben is mért annyi a következetlenség! Amaz nem tudja magába fogadni a jót, emez pedig még a jót is meg tudja tagadni, csak azért, hogy még jobb lehessen, még erkölcsösebb! ... A magunkbaszállás az a nagy, cselekedtető motívum, mely meg tudja döbbenteni a legfutkosóbb s legszeszélyesebb lelket is. S ime a megkísértett ember, aki képes volt a házasélet keretét is felpeckelni, most viszatérve a régi ideálhoz, harmóniába verődve, romantikus szivvel kezdi emlegetni, hogy amint a mindenség, ugy az emberi élet is egy sarkon nyugszik s ez a mindent kibékítő s mindent meglelkesitő szerelem! Ez az uj, másodszori szerelem már nem annyira a hirtelen támadt érzéseken épült, mint inkább a logikusabb gondolatokon. A megpendített szerelemben gyors lefolyású minden érzés, minden rezgés, az átteremtett szerelemben pedig — hosszabb. Az a szerelmi ösztönnek lüktetőbb s tüzesebb, ez pedig a komolyabb s tisztultabb formája. Az az érdekesebb, ez pedig az érdemesebb része s kora a szerelemnek. A szerelem azonban sohasem olyan egyensulyozódott s olyan rezonáló, mint amikor már érik s hull a gyümölcse is. Az apák s anyák szerelme az, mely egyetlen röpke pillanatban évtizedek emlékeit tudja egyszerre megeleveníteni — a gyermeken keresztül. Ez a vonás már nem báj, hanem nagyszerűség. Hol áll ettől az igazán fejedelmi érzéstől, gloriaságtól a kezdődő szerelem a maga bonhomiájával? Szaklíásían. Van a rendes, normális szerelemnek egy korszaka, melyről keveset beszélnek a szerelmesek, ritkán dalolnak a költők, gyéren elmélkednek a lélekbúvárok s teljesen hallgatnak a moralisták. A szerelem felbomlásának kora ez. A megelőző fázisoknak temérdek szó jut ki: a szerelem hajnala, a törvényes vagy törvénytelen célú mátkaság tulosordulásig költői korszakáról kifogyhatatlanul ömlik a rajongó, érzelgős szó. Sokak szerint ez a legszebb szaka a szerelemnek; mások, reálisabb, érzékibb természetek, a mézesheteknek, — megint a törvényest vagy törvénytelent értve egyaránt, — az ösztön szabad, féktelen tombolási korszakának ítélik oda a pálmát. Egész világnézetek harca nyilatkozik meg ebben az ellentétben is: a nemes lelki hevület s az izzó, vérforraló mámor elsőbbségének kérdése itt is két táborra, az idealistákra és materialistákra osztja az embereket. Hogy azonban mi jön ezután, hogy a tikkasztó szerelmi nyár után, sőt a szeszélyes, idegesen tulingérdus elő-ősz nyomán milyen érzelmi állapotok, milyen gondolatok — mert ilyenkor ezek nagy szaporasággal ütik fel fejüket — következnek, arról már nagyon gyéren csepeg a közbölcseség. Ez egy homályban maradó, töméntelen magántragédiába atomizált ügy. Alig van ember, aki át nem élte volna, de ritkán akad egy is, aki beszélne róla. A pesszimista líra ugyan zeng siramokat elmúlt szerelemről, hűtlen kedvesről, de a költészet lényege lévén az eszményesités, az élet szép, magasabbrendü szellemi elemeinek kiemelése s az ellenkező elemek elnyomása, épen arról a korszakról, melyet a rut, a nemtelen, alantas lelki tulajdonságok nagy szereplése jellemez, nem igen adhat helyes sejtést. A kezdő, hajnalodó szerelemnek megfelel a költői fellengés, mert ez maga is egy költői állapot; a múló, tünő szerelem ellenben valami par excellenoe költészetellenes, mivel nem egyéb, mint visszatérés a józansághoz. Mielőtt azonban a józanság teljes egyensúlya visszatérne, a kinos és szégyenteljes élmények sorozata pereg le. Mig a szerelem kezdetén a legtöbb ember szerelme tárgyát túlbecsülni, tüneményes, rendkívüli lénynek tartja, a szenvedély eliilésekor ennek a túlzásnak az ellenkezőjére hajlik. A megfordított eszményesités kora ez. Mig előbb a jótulajdonságok kerülnek előtérbe, a szerelmes múltjának csak jeles tényei részesülnek figyelemben, most a gyarló vonások, dicstelen cselekedetek számára élesül az elme. Ép ezért a szerelmes csodálkozni kezd előbbi dőreségén, becsapottnak, elbolonditottnak képzeli magát s ellenszenvvel fordul az egykor imádott lény felé. Kivételes lényeknél, akiknek elméje mindig ur az érzelmeken, akik az érzéki vágyakozás legalázasabb idejében is-megőrizték' kritikai érzéküket, persze ez is a visszahatás se ilyen erős. Akik a szerelem kezdetén nem eszményesitik kedvesüket, azok a megfordított eszményesités rut igazságtalanságától is mentek maradnak. Mindez azonban a föl bomló szerelem kortörténetének szelidebb fejezete. Hagyján, ha csaka szerelmi tavasz érzelmi tulcsapongásának, értelmi részegségének kinos ellentétében, lelki ürességében, az elkövetett túlzások mia.tt érzett boszankodásban, az ünnepelt pár nagyon is emberi voltának, esetleg silányságának megszégyenítő fölismerésében állnának ennek a szomorú korszaknak gyötrelem-fajtái. Ez inkább lelki belügy volna, egy kinos érzelmi fizetés korszaka, mely elhárithatatlanul követi az érzelmi dőzsölés idejét. Csakhogy e belső, természetes s mindenki számára, ki nem tartozik a boltig tartó, egyetlen szerelem szerencsés főnyeremény-ütői közé, elkerülhetetlen Ionforrással egyesül egy másik is, amely az előbbi keserűséget különösen éleszti, a haldokló szerelem igazi jellemző gyötrelmeivel és gyalázataival élesiti. Ez pedig nem más, mint a két szerelmes fél szerelmének egynlőtlen időtartama. Kétségtelen, a legfőbb boldogság, ha ez az érzés sohse végződik: „Und sprich, wie schwindet Liebe? Die war's niclit, der's gesebah" vallja pláne az érzelgős idealizmus s megvonja a szerelem diszehnet minden nemi viszonytól, mely véget ért. Átlagemberek számára azonban ily fellengős világfelfogás nem alkalmas. Ezeknek jó, ha részük jut a második legnagyobb boldogságból: abból, hogy párjukéval egyidőben végződik a szerelmük. Sőt azt is mondhatni, hogy ez még tökéletesebb, mint a holtig tartó; mert hisz ebben az esetben is az egyik átszenvedi a kielégíthetetlen vágyakozás, a pótolhatatlan hiány gyötrelmét, amit jelentősen megváltoztat ugyan az a tudat, hogy a halál s nem a szeretett lény elhidegülése és hűtlensége idézte elő ezt, teljesen azonban meg nem szüntet. Mily vonzó, szinte tökéletes azonban az a szerelem, mely elmúlik ugyan, de a két szenvedély, mint két egybeigazitott járású, egyforma minőségű óramű, egy időben pihen el. Itt nincs elválási fájdalom, nincs féltékenység, nincs szégyenteljes kapaszkodás az egyik oldalon és búcsúra vágyó huzódozás a másik oldalon. Mindez ellenben ott ront-bont két ember belsejében és külső érintkezésében, ha az egyik szenvedélye előbb lobbant ki, mint a másiké. Ez az eset az, amikor a válás természetes folyamata helyett a szakitás kegyetlen önkénye lép föl. Alig van szerelem, melynek ki nem jutott volna ez a vég: mert a sirig tartók s az egyidőben lejárók rendkivül ritkák. Persze a szerelem végének úgyis rejtett, homályos területén ez egy különösen titkolt zug. Titkolja majdnem mindig a szenvedő és okozó egyaránt. A szerelmi szétválás külső tünetei: házasságfelbontás vagy valami szerelmi merénylet, csak elenyésző százalékát jelzik a tényleg megtörténő szerelem-haláloknak. Mert hisz finomabb értelemben a szerelem végének, a szakitásnak fejezetéhez tartozik a házastársak elhidegülése is, amely pedig a legritkább esetben vezet váláshoz. S nem minden szabad szerelmi viszony végződik revolverlövésekkel, nem minden elhagyott szerető boszulja meg magát véresen. A legtöbb szakitás „néma nagy tragédia, hol vér nem foly, csak titkos köny pereg".