Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-08 / 106. szám

1912 III. évfolyam, 8. szám Szombat, május 4 ÉLMAGYARORSZÁG Rlzponti szerhesziflség és kiadóhivatal Szeged, cd Korona-utca 15. szám i—i ladapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IVa Viroshiz-atca 3. szám i—i ELOPIZETESI AR SZEfiEDEft egész évre . R 24-— félévre . . . K 12'— negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szim ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDERENi egész évre R 28*— félévre . . . R 14'— negyedévre . R 7'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TEIEFON-SZAM: Szerkesztőseg 305 Kiadóhivatal 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-száma 128—12 Lukács kormánya és a munkapárt. Legáltalánosabban „harci riadó"-nak nevezik el a miniszterelnök beköszöntő beszédét; pedig Lukács László a harcot magáért a verekedésnek, a közdelemnek gyönyörűségéért sohasem szerette és sohasem hirdette. Ö igenis lelke nyugodt, helytálló, SZÍVÓS erejével kész megvívni a harcot is, ha parlamenti békéhez csak a harcnak égő zsarátnokai között juthat el. Ám ő a békés megegyezést, a magyar, emberek és magyar pártok közös megegyezését a parlamentnek munkaképessé tételére, tekinti legelső, legfontosabb és legkedvesebb feladatának. Ezt a magasztos és hazafias célt el akarja és el is fogja érni: a békés parlamenti idillek szelid szavával, ha lehet; a harcnak harsány kürtszavával, ha kell. Vezéri beköszöntőjének ez a lényege, a melyet semmiféle egyold'alu és irányzatos beállítás nem érinthet. A politikai jósok diszharmóniától rettegtek, vagy, mondjuk, diszharmónia keletkezésében reménykedtek. Attól tartottak, vagy arról ábrándoztak, — vérmérsékletük és politikai pártállásuk szerint — hogy a közös ünneplés kellemetlen nyomokat fog hátrahagyni vagy a leáldozó, vagy a felkelő politikai „nap" lelkében. Vagy a távozót búcsúztatják egy fokkal I melegebben, vagy az uj vezért fogadják j egy fokkal hűvösebben: s megvan az öszf szehasonlitások kinos alkalma, megvan a j belső meghasonlásnak kezdete: megvan a \ diszharmónia. Nos,_ a nemzeti munkapárt ünnepe lezajlott, s amitől sokan féltek, s amiben sokan reménykedtek, nem következett be. A régi pártvezér búcsúztatása és az uj vezér beigtatása, egyképen dicséretére válik a többség tapintatának, őszinte, nyilt lelki világának s méltó volt egy önérzetes, a hűségnek és a bizalomnak érzéseire egyformán képes kormányzó párthoz, amely, se háládatlan nem akar lenni, se bizantinikus nem tud lenni. Diszharmónia, meghasonlás és bizalmatlanság helyett, mindennek épen az ellenkezője következett be: tudniillik a legteljesebb harmónia a mult és a jelen közt; a legerősebb szolidaritás és kölcsönös bizalom a párt különböző elemei között. Igaz, a munkapárt ünnepén különböző sulyu és értékű pörölyök csattogását hallottuk; de valamennyi pöröly a nemzeti munkapárt egységét és összeforradását szolgálta; egyetlen kalapácsütés sem csattogott, amely az együvé tartozásnak csak egy atomját is ki akarta volna a helyéből mozdítani. Ez a munka — jól tudjuk — itt-ott nem szimpatikus. Robbantó szereikkel nem értek el más hatást, csak egyet: a munkapártot minden izében összekovácsolták; holott ők egész más eredményre voltak elkészülve. A búcsúzó pártvezér, akit már sokszor, megünnepeltek és sokszor megköveztek hosszú politikai pályáján, a vasárnapi napnak lelkesedését, meghatottságát, kitörő érzelmeit és mélabús voltát bizonyára, élete legszebb és legbecsesebb emlékei közé fogja számítani. Amikor a hatalom jelvényeit magáról lerakta: akkor vette csak észre, mily roppant hatalma maradt mégis a lelkeken. Bucsuzása tulaj donképen újból való megérkezés volt. Bár mint vezérükért éltek- haltak érte a párttagok, nagyobb morális hatalommá mégis akkor vált, amikor beállott közkatonának. Ámbár az is igaz, hogy nincs az a szürke közlegényi köpenyeg, amely elrejtse a világ elől a Khuen-Héderváry gróf vezéri talentumának fényességét. A munkapártnak egy másik nagy alakja is hü és engedelmeskedni tudó közlegénynek a szürke katonaköpenyegét öltötte magára. Ö is vezér volt, tudott vezetni és parancsolni; ő is a hadak élén járt nehéz és daliás időkben. Tisza István gróf hasztalan gyakorolt maga felett szigorú bírálatot; hiába állította, hogy engedelmeskedni jobban tud, Az apák jutalma. Irta Ady Endre. Lididnek hívtunk gyermekkorunkban egy kis leány-pajtást, akinek pedig ilyen nagyon komoly, nagy neve volt: Ódengelegi Dengeleghy Lidia Mária. Lidi nem tudta a nevét, mert senki seim akarta még kimondani sem .hangosan a Dengeleghy növet s különösen akkor Lidi három esztendős alig mult. Mi, én és testvéreimi, Lididit szinte testvérünknek tartottuk, mert az anyja nagyon közeli rokonunk volt s Lididit gyakran hagyta hetekig nálunk. Már nagyobbacska fi'u voltam, fülelő, kíváncsi, íaníáz'iás és ravasz, tehát ugy ahogy már akkor is kiloptam a sugdosásokból, hogy micsoda is az a rémes Dengeleghy-ügy. Váratlanul egyszer betoppant családunk egy kis falusi kúriájába, ódon, egyszerű emberek közé Ódengelegi Dengeleghy Rudolf. Báró-, nak, kamarásnak, huszárnak és dúsgazdag birtokosnak mondta magát, de nem is kellett ez a sok bódító rang, mert regényfaló, agyonbecézett leány volt a háznál. Ez a leány, Lididi anyja, ott Erdélyben, alvó kis faluban, Jósikát olvasgatta, gőzkocsiról csak meséket hallott s várost nem látott soha. És ő nemi gondolhatott mást, mint hogy eljön az álmok igért lovagja, mert Dengeleghy előkelő, ifjú, szép, különös és hóditó legény volt. Itt imár azért se következhetett okos cselekedet, mert a Lidi anyjának a családja is elszédült a finom, Bécset, Párist látott úrtól. Egy-két rokon, talán közöttük az én apám is, megpróbált egy-két gyáván kételkedő, vagy tiltakozó szót szólni, de hiába. A Lididi anyja kikívánkozott a fényes, nyugtalanítói sokat álmodoztató, ismeretlen világba, asz-, szonyként, bárónéként, királynéként, egy, szép férfi oldalán. Szép lehetett a Dengeleghy-pár nászút ja,, de a Lidi anyja, azaz hogy a leendő anyja, nem álmodta, hogy ez a nászút nem az első lesz. — Csúnya urnák bizonyult hamarosan a gavallér, finom Dengeleghy, egyszerű zseb-, ráknak, akit régi, elintézetlen kalandok száműzhettek portyázni ilyen árva helyre, — De már a nászút alatt különös és hamis, váltók szállongtak őszi falevelekként a kis, együgyű, falusi kúriára. Gyanús levelek, érdeklődések, csomagok, megrendelések, tőlük, pedig, az áfju pártól, bolond, gyakori pénzzaklatások. Végül, talán hat hónapos utazás után,, hazaérkezett a Dengeleghy-pár, de Dengeleghy be sem várta a szemrehányások öszszes ráözönlését, eltűnt. Lididi anyja ekkor még semmiképen se mutatta, hogy ő a lididi anyja lesz, de sirt és álmatlanul sóvárgott az ő rossz ura után. Három-négy évig tartott ez, ügyvédek, bi-, rák, végrehajtók egyre sűrűbben látogatták, a kis falusi kúriát. Dengeleghy uú-uj kaland-, jairól jöttek a hirek s már mindenki sirva, átkozva vallotta a csalódban, hogy csaló és gazember. De a Lididi anyja nem aludt és mindig sirt s csak akkor derült föl, ha váratlanul, imint legelőször, be-beállitott Denge-, leghy. Pedig akkor már .néhány tömlöcözés emlékét is hozta mindig magával s a Lididi leendő anyja három-négy napig mosolyog-, hatott, mert Dengeleghy mindig és mindig eltűnt szökevényként. Erdők, szőlők, földek kerültek dobszóra, alig maradt már valami a kis házon kivül s Dengeleghy is sokóig maradt el. A faimili^ minden tagja a Lididi anyját nézte és sajnálta, hogy hogyan halasztja meg a vágyódás s már minden nyomoruságukról elnémultán felejtkeznek meg, ha jön, ha eljön •még egyszer az a gazember. Parádésan érkezett meg végre Dengeleghy, szép fogattal, frissen, ékszeresen, da-, liásan, ajándékokkal. 'Sárosból, a magyar, Gascogneból került ur volt ő s persze, hogy, most megint meghódította a kis erdélyi házat. Most kapta meg, saját kezére a birtokait — mesélte s öt nap múlva vitte magával második nászútra a Lididli leendő anyját, az ő regényes feleségét. Szép, nagyszerű, .hirek jöttek pár hónapig, egyszer csak Bécsben megutálta a rendőrséget Dengeleghy s kámforrá vált. Hazahozattuk a Lididi anyját, aki nem mert a tönkrement, agyongyalázott családjához menni, de egyelőre nálunk, a mi hazunkban maradt s itt született lididi. A leg-