Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-05 / 104. szám

4 DELMAGYARORSZÁG 1912 május 5. öreg, de most nem segíthetek a baján. Igy illát nem kaptam pénzt. Azt tanácsoltuk az öregnek, hogy menjen el újból Somogyi Szilveszter dr főkapitányhoz. Igy is cselekedett. Másnap pedig visszajött azzal, hogy marad minden a régiben. Röstelltük az esetet, azonnal telefonáltunk a főkapitánynak. — Az öreg Olovicsot, igen, hogyne ismerném, — mondta Somogyi Szilveszter dr, — járt már nálam. Adtam neki inár többször a magam pénzéhői. A város pénzéből első sorban azokat kell segélyezni, akik családosak és munkaképtelenek. Olovics a menhelyen kap szállást. — No, igen, de enni ... Az apácáknál volt a szegényházban, ott enni is kapott. De nem smakkolt neki a szegényházi élet és otthagyta az apácákat, Hanem tessék csak holnap újból föllriüdeni hozzám, majd gondoskodok róla. — Hogyan? A népkonyhában kap majd ételt. A főkapitánnyal való beszélgetést elmondtuk az öregnek. — Tudom én azt, hogy jó szive van a főkapitány urnák, — mondta. Aztán megkérdeztük az öreget, hogy is történt az eset a szegényházban, az apácáknál? — Tizenkét esztendeje már annak, — mondotta, — hogy otthagytam a szegényházat. Öt esztendeig voltam benn. — Mi hiba volt, hogy otthagyta a szegényházat? — Nem volt ott kérőm semmi baj. Hanem hát a madárt kalitkába zárják, az bizony nem jól érzi ott magát. Hiába édösgetik cukorral, hiába simogatják, mög fütyülhetnek is neki, az csak ki akar onnan repülni. Az utcán inkább megelégszik a morzsával, az még jobban esik neki. Én már öreg embör vagyok, de mégse birtam azt a zárt életöt. Mindig a szabadban dolgoztam, nagyon mögszoktam már az utcát, Oszt' van egy szenvedélyöm: pipálni nagyon szeretök. Valami csak mégis köll az embörnek. De odabenn még füstölni se löhetött, Hát azért gondoltam én, hogy nem maradhatok az apácáknál. A következő nap újból beállított a szerkesztőségbe Olovics József. — Máma már a népkonyhában el>édeltem. Köszönöm szépen, hogy ez is cmögeshetött. — Jóllakott? Nem felelt az öreg. — Hát mii volt az ebéd? — Paszulyleves, mög savanyu krumpli. — Más nem? — Nem. Most már megértettük, hogy az előbbi kérdésre nem felelt az öreg. Természetes, hogy ha az ember huszonnégy óra alatt mást nem eszik, mint paszulylevest és savanyu krumplit, nem lehet jóllakni. Legfölebb étvágyat kap az ember a táplálkozáshoz. A népkonyhába járók különben panaszkodnak, hogy élvezhetetlen az étel. A személyzet mást eszik, mint a bejáró szegények és a személyzet ételéből kóstoltatják meg az erre kiküldött urakat. A szegények javarésze koldul, hogy ne legyen rákényszerítve a népkonyha ebédjére. Van még valami, amit ebből az alkalomból föl kell említeni. A menhely éjjeli lakói — vannak elegen — reggeltől estig kénytelenek az utcákon kóborolni. Hóban, esőben, süvítő szélben és perzselő napsugárban. Igen sok beteges öreg embernek ez a halála. A legerősebb szervezet, a lehető legpompásabban táplált és gondozott test is képtelen erre. A menhely szegény lakója pedig éhgyomorral barangol a legnagyobb hidegben is — reggeltől estig. És ezen mii ugy segítünk, hogy — hangversenyt rendezünk az urinők otthona javára. Tölgyes Gyula. Beszélgetés Qstwalddal. (Fővárosi munkatársunktól.) A magyar szabadgondolkodőknak vendégük van: Oslwald Budapestre érkezett. Szombaton délben a magyar fővárosba érkezett, hol két előadás tartására vállalkozott. Ma este a „Szabadgondolkozás Magyarországi Egyesületében" beszélt, vasárnap pedig a „Galilei Körben" ad elő. Ostmald a legértékesebb gondolkodók közé tartozik. A neve voltaképen azóta forog a világban, a működése voltaképen azóta a nagyvilágé, amióta nem aktiv professzor, nem a szigorú értelemben vett tudományos kutató. A legutóbb megtartott hamburgi monista-kongresszuson a jelenkor tudományosságáról mondott megállapításai a világsajtót mindenfelé foglalkoztatták; az előadása mintegy istenitése volt a tudománynak; a tudománynyal mintegy az istenséget akarta pótolni. „Mindazt, mondotta, amit az emberiség kívánságokban és reményekben, célokban és ideálokban az istenfogalomba összpontosított, a tudomány hozza meg nekünk." Esztendőkön keresztül folytatott természettudományi búvárkodásai arról győzték meg, hogy a természeti udományos gondolkodás és a természettudományos módszer az egyetlen helyes alap, amelyen a kultúrának, az életnek a tökéletesedés, a fejlődés felé haladnia kell. Ostwald meggyőződése egész hevével a monisztikus filozófia hivóvé szegődött. Ez különben természetes is, mert a természetvizsgáló, aki csupán megfigyelésekből, kísérletekből indul ki, a filozófiát is csak pozitív alapon tekintheti. Igy szükségképen elveti a dualisztikus filozófia kételvi — test és lélek — tanát és a monizmus egységes alapjára helyezkedik. Ez az egységes alap Ostwald előtt tisztán materialisztikus volt. 0 vitte a matéria helyére az energiát és igy a monisztikus filozófiát energetikai alapra helyezte A kiváló tudós Rigában született 1853-ban. Huszonkilenc éves volt, amikor meghívták az ottani műegyetem vegytani székére. Innen aztán a leipzigi tudományegyetemre került, ahol 1907-ig maradt. Itteni munkásságával maradandó nevet biztosított magának a kémia történetében. 1907-ben megvált az egyetemtől és a társadalmi munka terére lépett. Munkatársunknak alkalmai volt beszélni Wilhelm Ostwalddal és igy irja le tapasztalatait : Egymással szemben ülünk s módomban van megfigyelni, mennyire meglátszik egész viselkedésén az a harmónia, amelyben mindig ólt, annak a munkának tudata, amelyet végzett és végóz, az az önérzetes és magávalragadó optimizmus, mely azokat az embereket jellemzi, akiket a maguk munkájában sohasem csüggesztettek a sikertelen fáradságok leverő emlékei. Neki tényleg minden sikerült, amire vállalkozott. ;— Hogyne lennék optimista, — felelte, az emberi haladás jövő lehetőségeit értve, — mikor mindig azt tapasztálom, hogy van haladás és néha gyors és gyökeres halaiás. Nézze, egy egyszerű példa: alig egy-két évtizede, hogy megalapítottuk a fizikális kémiát s ma száz meg száz tudós hatalmas tudománynyá építette ki, óriási irodalma van, a biológiában és a vegyészeti teknikában egészen uj és gazdagon gyümölcsöző erdményekhez vezetett . . . Vagy mondok más példát: két évvel ezelőtt Hallerrel, a a kitűnő kémikussal, Párisban egy internacionális kémikus-szervezetnek szükségességéről beszélgettünk, amely a vegytan mükifejezéseit, a referátumok nemzetközi nyelvét rendezné, az egész kémiai kutatást rendszeressé tenné, a szoros érintkezés és a gyors közlés megtermésővel — ma ennek a szövetségnek 18.000 kémikus-kutató tagja van s a jövő évi kongresszusra mindezt valóra is fogjuk válatani. Hogyne lennék hát optimista? (N. B. A dánok, norvégek és argentínaiak stb. benne vannak a szövetségben, a magyar kémikus-professzor nem válaszolt Ostwald felszóllitására.) — És ugyanígy van a szociális haladás terén. Mi most Németországban azon dolgozunk, hogy az iskolát kivegyük az egyház kezéből. Ön azt kérdi, micsoda tényleges eredményt értünk el eddig ? Bizony a vallásoktatás még zavartalanul folyik a nőmet iskolákban ; de most már az egész liberális közvélemény tudja, hogy az iskolákkal nincsen rendben a dolog. (Ezelőtt büszkék voltunk az iskoláinkra és iskolamestereinkre, akiknek segélyével megvertük Franciaországot.) A parlamenti pártok egy része gyökeres reformokat követei, a másik része hajlandó a vallásoktatásnak némi engedményeket tenni, — a reform semmiesetre sem fog sokáig késni, És igy állunk az egyház és állam szétválasztása ügyében is. Megkérdeztem, milyen viszonyban van a német monista mozgalom, amelyet ő vezet, a német szociálista mozgalommai és megkockáztatom a kérdést, mi általában az ő álláspontja a szocialista törekvésekkel szemben. Készséggel felel: ő osztja a szociálisták összes követeléseit s átérzi a gazdasági harc kimenetelének nagy fontosságát az emberiség sorsa szempontjából. De erejét csak a kulturhaladás ügyének szenteli és ezen az uton, a kuliura s különösen a természettudományok fejlesztése utján, gyorsabban s biztossabban gondolja elérhetőnek ugyanazt a társadalmat, amelyet a szocialisták a gazdasági harc utján igyekeznek megvalósítani. A természettudományok fejlesztéséhez pedig most inkább organizátorok kellenek, mint felfedezők. Nagy baj, hogy a tudományos termelés nem rendszeres. Sok energiát fordítanak haszontalan kutatásokra, nagyon gyakran előfordul, hogy már régen elért s feledésbe ment eredményeket újra „felfedeznek", mert az eredmények feljegyzése s közlése tökéletlen. — Nem szabad előfordulni egyetlen esetben sem, hogy valakit, akinek kedve s tehetsége van a tudományos dolgozáshoz, ettől anyagi helyzete távol tartson. A gazdag emberek rengeteg összeget adnak s hagyományoznak kultur célokra, de nem értenek hozzá ós sokszor semmi haszon sem származik belőlük. Különösen a testálásokkal van sokszor baj, mindenféle lehetetlen feltételeket kötnek ki vógrendeletilegsazokon aztán nem lehet többé változtatni. . (Egy londoni bankban több milliós alapítvány vár arra a férfire, aki gyermeket képes szülni.) Ezért ő, Ostwald csinált egy nemzetközi szervezetet, a Brücket, amelyet minden ország legkitűnőbb tudósai fognak intézni; a kulturatudományokat ez fogja rendeltetésüknek megfelelő célra fordítani: tudományos pályatóteleket tüz ki, szegény tudósokat támogat, laboratóriumokat alapit és igy tovább. Elmondja, hogy amerikai körútján igen sikeres propagandát csinált a Brücke érdekében s máris jelentékeny összegekkel rendelkeznek. — Amerikában — meséli — a gazdag emberek nem kaphatnak nemességet, báróságot, ott a megbecsültetósnek egyedüli módja, hogy nagy alapítványokat tesznek, amelyekről az -újságok hetekig irnak. De nálunk is mind többen lesznek vagyonos emberek, akik tisztára jóakaratból hajlandók támogatni a kutatás munkáját. Remélem, hogy az ilyenek a Brücket életbiztosítás alakjában fogják támogatni: a Brücltenek adják vagyonukat, vagy annak egy részét s a Brücke ennek fejében évenkint oly összegű járadékot ad nekik, amennyit az ő életmódjukhoz szükségesnek mondanak — a tőkét pedig szabadon felhasználja. Ezekkel a dolgokkal foglalkozik most Ostwald, — hatvanéves korában. Sok ifjú ember nem vállalkoznék ilyen feladatok kitűzésére, mint amelyeknek sikerét „úgysem érhetne meg". Pedig ő nem feledkezik meg róla, hogy már öreg ember; emlegeti, hogy az ő „energia-kapacitása" már csekély, hogy az ő „hasznossági tényezője" (Güteverháltnis) már erősen távolodik az egységtől —