Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-01 / 101. szám

4 DELMAGYÁRORSZAG 1912 május L tésre gyanút kelt azon körülménynél fogva, hogy az aláírás közepén .javitás, vonalcsomó, indokolatlan vastagítás, áthúzás és kuszáitság észlelhető, ami egyáltalán nem indokolható a végrendelkező lázas, kimerült állapotával, egyáltalán nem tünteti fel az ideggyöntgeség zavarait, hanem épen a ham isitásnak ismérveit tüntetik fel. — Miután pedig egy helyen azonos irányban haladó vonalrészek közt fedeztem fel hézagot, még azt is lehetőnek tartom, hogy e helyen vakarás történt. Mindez együttesen azt látszik bizonyitani, hogy a hamisító kéz a saját írásába zökkenve, saját írásához hasonló betüalakot képezett, aminek az eltávolítását tartotta célszerűnek az áthúzásokkal és a vonal kuszálék létrahozásával, másrészt erre talán azért is szükség volt, mert a hamisító talán elhibázta az utánzandó betüformákat, amelyeknek elváltoztatása, kijavítása nem sikerült és igy tehát a tökéletlenül sikerült javítást kellett eltüntetni. A hamisított aláírás ténye mellett látszik szólni az a körülmény is, hogy a második „e" betű visszahuzással képezettnek tűnik elő a fényképen, holott Remess Irma egyszerű huzkolással (e) szokta az e betűt irni. Mindez itt felsorolt és még fel nem sorolt körülményeknél fogva valószínűnek látszik, hogy a végrendeleten levő aláírás, Remess Irma aláírás, nem valódi aláírás. Budapest, 1912 április 2. Tarczal Viktor tanár, hites írásszakértő." A háromi testvér pörrel támadta meg a végrendeletet, az aktákat már tanulmányozza Csonka Elemér dr törvényszéki biró. A budapesti írásszakértő véleményét is becsatolták az iratokhoz. Csonka Elemér dr már kiihallgatta Jászai Gézát, Jedlicska Béla drt és Gyuritza Sándor drt, a végrendelet aláíróit. Egyik estilap a legutóbbi számában azt irja, hogy „ami a legszenzációsabb a vállamások között: mind a hánfen tarai másként vall." Erre vonatkozólag a végrendelet aláírói kijelentették, ihogy a végrendelet valódiságához kétség sem férhet. Az özvegy akaratának megfelelően készítették a végrendeletet, amelyet aláírásukkal hitelesítettek. A legnagyobb fölháborodással tiltakoztak a rrieggyaüusitás ellen. Jászai Géza címzetes püsipök a következőket mondta: — Én negyedágon rokona 1 volt ám az elhunytnak. A végrendelkezésnél az özvegy fölkérésére jelen voltam. Én előttem «s elmondta, hogy a vagyonát testvérére, Remess Margitra hagyja. Igy is készítették el a végrendeletet, amelyet mint tanú, aláirtam. JedJiicska Béla d'r közjegyző: • — Minden az özvegy akarata szerint történt, Remess Margitot nevezte még az örökösének, eszerint készitet'tük el a végrendeletet. Annak a budapesti írásszakértőnek a véleménye képtelenség. Természetes, hogy eltérő a végrendelet irása, amelyet halálos ágyán, remegő kézzel irt az özvegy, egy szerződés aláírásától, amelyet nyugodt vonásokkal irt. Az Írásszakértő véleményének különben érdekes előzménye van. Ifjú Jíisztiia Áron Péter, az egyik mellőzött örököís fia, nemrégen az irodámban volt irnok. Fogalmam sem volt arról, (hogy a pörbeálló örökösök valamelyikéihez tartozik. (Az állását arra használta föl, hogy elcsempéssze és lefotografáltassa a hagyatéki okmányokat. Mert imás uton lehetetlen volt valakinek hozzájutni az okmányokhoz. — -A megtorló lépéseket megtesszük, mert képtelenség az, Ihogy valaki bűnhődés béliéül azzlal vádolja meg ,a nyilvánosság előtt Jászai Oéza püsipököt, Gyuritza Sándor drt és csekélységemet, hogy végrendeletet hamisítottunk. A hagyatéki pörrel kapcsolatban érdekes tárgyalás volt tegnap a járásbíróságon. MG halovits Dezső százados-hadbíró becsületsértés és rágalmazás miatt följelentette ifjabb Bisztrai Ágost Pétert. A pörlekedés az örökség körüli bonyodalom miatt keletkezett, A százados-hadbíró ugyanis férje az özvegy egyetlen örökösének. A följelentés szerint Bisztrai két ízben, egyszer szóval, egyszer pedig írásban „alávaló, piszkos gazember"nek nevezte a hadbírót. A szegedi honvédkerületi parancsnoksághoz márciys 5-én beadott följelentésében „piszkos dolgokkal" vádolta meg a hadbírót. Azt is fölemiitette Bisztrai, hogy párbajra szólította föl Mihalovitsot, aki azonban kibújt" az elégtételadás elől. Emiatt becsületibiróságot kért ellene. A kerületi parancsnokság fölszólította a liadbirót, bogy Bisztrait jelentse föl a polgári bíróságnál. A polgári pör döntéséig a katonai hatóság függőben tartotta az intézkedését, Igy jutott a civakodók ügye Somlyódy István dr járásbiró elé. A járásbiró a bizonyítás kiegészítése végett elnapolta a tárgyalást május 9-re. A Sav/alette-ügy. Irta Jakab Dávid. i. Mlle Henriette — Jenny Savaiette de Langesról szól az ének... Gaston Lenotre, a kiváló francia hisztérikus, egy párisi történelmi folyóirat hasábjain emlékszik meg a jeles hölgyről, kinek rejtélyes ügye, viselt dolgai a mult százaid közepén oly nagy izgalomba hozíták nemcsak a francia, hanem Európa és az újvilág egész müveit közvéleményét,.. Hogy azonban az elején kezdjem a dolgot, Mr. Savaiette de Langes XVI. Lajos király udvari bankárja volt 1789-ig ,amikor is egyszerre túlzó royalistából ekszaltált forradalmárrá vedlett át... De azért a jakobinusság sem hozott szerencsét: a rémuralom idején Delangeseitoyen bürkömbe kerül. Azzal vádoltatik ugyanis, hogy az udvar kérésére bét millió frankot kölcsönzött Artois grófnak, a király testvérének, aki sok-sok ezer nemes bajtársával egyetemben, a száműzetés szomorú napjait éli a vendégszeretetéről nem épen hires Germániában. Savaiette ur ideges álmábau márJmár látta a Guiiiottiinet, nyakán érezte a rettenetes masina vágóját... Bizony, a derék kincstartó életéért a legmerészebb tőzsér sem adott volna immár egy garast. De hát akinek nagy ur a barátja! A gondviselés ugy akarta, hogy Barras, a mézes-mázos konventista, a későbbi direktor épen De,langes polgártárs házában méltóztatott lakást Ijérelni. Nos — és ezt koncedálni fogják — a jó érzés elemi követelménye, hogy embertársainkat a nyaktilótól megmentsük, még akkor is, ha azok véletlenül a saját háziuraink. E kötelesség alól ez egyszer tmég a „cautuleux" Barras sem vonhatta ki magát s igy a mi Delanges urunk kisiklott Messieurs Fouquier, Thinville és Sanson, a rémuralom hírhedt ekzekutorjaiinak kezei közül. De azért a forradalmi idők végét még sem érhette meg: a kegyes halál (e rendkívüli időkben természetes halállal kimúlni, nem volt épen utolsó dolog) 1798-ban kiragadá az élők sorából. És most azt fogják önök kérdezni: hogyan lett a jeles férfiból történelmi személyiség? Megmondom: tizenhárom próbás ledér,sóge, könnyüvérü donjuani természete, amellyel a kísértés hálóját a „fin de siecle" szépeire kivetette — avatták őt históriai alakká. Történt, hogy a restauráció első esztendejében egy — fiatalnak már épen nem mondható — nrleány petíciót nyújtott be XVIII. Lajoshoz, évi járulékot kórvén a felséges úrtól. Alázatos kérését pedig megindokolta azzal, hogy néhai atyja, Monsieur Savaiette de Langes a revolueió előtt és alatt igen nagy szolgálatokat tett a monarchiának. Kérvényéhez születési bizonyítvány helyett Írásbeli nyilatkozatot csatolt,, amellyel nyolc élő tanú, közöttük egy inagasrangu hölgy is, hitelesen igazolja, bogy Mlle Henriette Jenny Savaiette de Langes, a jobb hazába költözött kincstartó -véréből való vér, húsából való hus, tulajdon édes gyermeke — balkézről. Ez kevés jogciin önöknek? De a fehér terror jegyében rendet csináló, nagylelkű Bourbon nem igen mérlegelte a jogcímeket: elegendő volt, hogy valaki a revoluciót szidja, a rémuralom borzalmairól panaszkodjék, hogy királyi kegyét biztosítsa magának. Utána nézett tehát a dolognak és az 1786-i kálandáriumban rá is bukkant a névre: Mr. Savaiette de Langes. a királyi udvar bankárja. A kancellária nem késett a válasszal: a király egyenes meghagyására 800 frank évi járulékot engedélyezett. Sőt mi több: XIV. Lajos tündéri rezidenciájában, a versaillesi királyi kastélyban egy szobát is rendelkezésére bocsátott Henriette Jenny kisasszonynak. I1,t éldegélt Mlle Delanges, magános hölgyhöz illő elhagyatottságban, nemes szivü pártifogók, nagyúri dámák, grófnők, hercegnők jóindulatú érdeklődése mellett, akiktől különben viselt rulhákon és egyéb toalettcikkeken kivül pénzbeli, avagy más ajándékokat soha el nem fogadott. Itt éldegélt mindaddig, mig a harmincas évek elején Lajos Fülöp, a polgár király, a versaillesi kastély átalakítását el nem rendelte. Akkor aztán Párisba költözött. A rendkívüli vallásos, túlzott királypárti, még pedig legitimista hírben álló Henriette Jenny előbb a Saint-Thomas de Villeneuve apácáinak, majd meg a Saint-Maur zárda nénikéinek vendégszerető hajlékát kereste fel. Azután magánlakást bérelt, ahonnan gyakran ellátogatott régi pártfogóihoz, sőt a legelőkelőbb szalonokban is meg-megjelent néha. Erkölcse közmondásszerü, makulátlan viseletében a rosszakarat sem talál kifogásolni valót. De azért Henriette Jenny nem mondható boldognak; kettős penziójáért és busásan jövedelmező dohány tőzsdéjéért pretendensekbeai ugyan nem volt hiány; több ízben jegyben is járt, sőt az egyik mátkasága épen 6 évig tartott. Egy lovastiszt volt a türelmes halandó, kinek illő kamat fejében kisebb-nagyobb kölcsönöket is engedélyezett a jólelkű kisasszony. A házasságból azonban mindannyiszor semmi sem lett. Henriette az utolnó pillanatban talált okot, módot, bogy a szivére pályázó lovagnak visszaküldje a jegygyűrűt. Később aztán, Lajos Fülöp uralkodásának utolsó éveiben, a jó ég tudja, maiért, miért nem, a. pártfogók egymásután elhidegülnek, a szalonok ajtói is bezáródnak Henriette Jenny előtt. A gáláns lovagok elmaradásával a magány és az elhagyatottság csaknem siri csendje nehezedik végleg a szegény kisaszszonyra. Kálváriája 1858-ig tartott, amikor is a 81 éves leányzót szenvedéseitől megszabadította a kegyes halál. Szegényes lakásában hirtelen hunyt el Henriette Jenny kisasszony. Huszonnégy óra múlva hálószobája padlóján elterülve találta a házmesternője. A halál konstatálása után a halottkém kiadja áz elhantolási engedélyt. Mire két nemes hölgy vállalta el a tetem megmosását és felöltöztetését'. Egyszerre aztán éktelen sikoltozásra összeszaladnak a házbeliek: a ravatalozást előkészítő nemes hölgyek ugyanis rémülten konstatálták, hogy... hogy Henriette Jenny kisasszony a valóságban Savaiette de Ixinges — ur és nem is kisasszony, hanem női ruhába bujt férfi!!! Ki volt ez a szoknyás férfin, mi kényszeritette, liogy női ruhát viseljen és végre miképen szedhette rá, milyen furfanggál vezette orránál fogva egy félszázadig csaknem hazájának bölcs kormányait? A „férfi-szüz" esetét még érdekesebbé, még rejtélyesebbé teszi az a körülmény, hogy dolgozó szobájának ajtaján a hatóság emberei e íföliratot találták: „Itt élt elhagyatva szomorú magányában XVII. Lajos, Frankhon