Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-18 / 115. szám

1912 május 16. DÉLMAGYARORSZ'ÁG 18 valamely .kérdésben nézeteltérés támad, még nem jelent megaláztatást a nemzetre. Más monarchikus államokban is megtörténik, hogy a törvényhozás és a korona 'között nézeteltérés merül fel, amit .vagy kiegyenlítenek^ vagy .nyilt 'kérdésnek hagynak, hogy alkalmasabb időben oldlják meg, de ez sehol nem jelent megalázást az országra 'nézve. Minálunk sémi. De még ha Apponyi tárgyi ok'a'i meggyőztek volna is arról, hogy ki A ána.tos a frédefrő levétele, nem teheti, mert a nemzet legvitálisabb érdekének tartja a hadsereget erősíteni s ezt elodázni nem engedheti. Utal arra a sajátságos felifogásra, Ihogy minálunk valahányszor közös 'ügyről van szó, például a közös hadseregről, mindig idegennek tüntetik fel azt, holott nemi ide— igen, hanem a mienk is. Már magában a Ijel•zicfceji is kifejezésre jut, hogy az intézmiény közös és nem idegen, de ezt mellékesen 'jegyzi meg, (főleg azt hangsúlyozza, 'hogy a iközös. hadsereg, 'amely az egész monarchiát ivan hivatva megvédelmezni, épen ugy oltalmaz bennünket, mint a monarchia másik 'államát. Ezért m.öndjuk jogg'al, hogy a hadsereg igenis 'a mienk, tehát .igyekezzünk .annak fejlesztésére mindent megtenni. Nem akarja a mostani zavaros nemzetközi .viszonyokat kiszínezni, sem 'azokat a vészedéin eket felsorolni, amelyek a véderő további elhanyagolásából származhatnának. Kívánja a véderőj'aivaslat tárgyalását, de nem, adja tföl a kormány ,a rem.é'nyt arra, högy a tágyalások (végre is .eredményre ve- J zétnek. Arra a végeredményre jut, hogy gróf Apponyi Albert 'indítványát nem fogadhatja .el, kéri ;a iHázat, bogy az elnök javaslatához képest tűzze kí és lehetőleg békésen, tárgyalja 'a holnapi ülésen a véderő javaslatokat. (Hosszantartó élénk (helyeslés és éljen.zés jobbfelől.) (A véderőjavaslat.) Az elnök ezután szavazásra bocsátotta napirendi indítványát. Csalk a Kossuth-párt és Jostih-párt .szavazott Apponyi indítványa mellett. Andráissyék a munkapárttal együtt az elnök indítványa mellett szavaztak, ami nem kis feltűnést keltett. Ezután Urmánczy Nándor terjesztette elő sürgős interpellációját az erdélyi Ítéletidőről. Lukács László miniszterelnök rögtön válaszolt az interpellációra. Lukács László miniszterelnök kijelentette, 1 hogy amint .a jelentések beérkeznek, azonnal intézkedni fog a segítség ügyében. A Ház tudomásul vette a választ s az elnök egy órára felfüggesztette az üilé®t. A szünet után, déli egy órakor kisorsolták a Hegedűs Lóránt összeférhetetlenségi ügyében ítélő bizottságot. (Nincs összeférhetetlenség.) Egy órakor összeült az összeférhetetlenségi bíróság, amelyet Hegedűs Lóránt ügyének elbírálására sorsolt ki a Ház. A l>iróság Széli Kálmán elnöklésével tanácskozott és Hegedűs Kálmán előadó ismertette az ügyet, amely szerint Hegedűs Lóránt ellen Knezovics Adolf azért tett összeférhetetlenségi bejelentésit, mert Hegedűs igazgatósági tagja a Minerva áll a tb iz t os i tó-t ár,s asá gna k, ez a társaság pedig szerződéses viszonyban van a kormánynyail. Gál Sándor, lssekutz Győző és Nagy Ferenc fölszólalása után a bíróság tizenegy szóval egy ellenében fölmentette Hegedűs Lorántat az összeférhetetlenség vádja alól. Fényes Marcel és a gazdasági bank. — Két távirat története. — (Svjét tudósítónktól.) A Szegedi Gazdasági- és Iparbank válsága ügyében a legújabb érdekesség az a táviratváliás, amely Vényes Marcel, a bank vezérigazgatója és az egyik igazgatósági tag között pénteken történt. Holnap éjjel hazaérkezem. Fényes Niarcel. Ezt a táviratot kapta, pénteken a Gazdasági Bank egyik igazgatósági tagja. Fölösleges, hogy jöjjön, ez volt a válasz. Ez a táviratváltás mélyen bevilágít abba az izgalomba és kapkodásba, amely a bank válsága körül kerekedett. Fényes Marcel hirtelen eltűnt Szegedről, ez faktum. Vasárnap látták utoljára. Olyain időben távozott, amikor már széltében-hosszában beszéltek a bank válságáról. Az eltűnése, — mert igy magyarázták a távozását — nagy meglepetést és izgalmat keltett. A hirtelen elutazását szoros kapcsolatba vonták a bank válságévei és ebből indultak ki a fanta'szfi'kus kombinációk. Fényes Marcel megindokolta a távozását. Az izgalmak összeroppantották az energiáját, az idegrendszere is megsinylődte a küzdelmet. Váratlanul hatott az összeomlás. Es legjobban Fényes Marcelt sújtotta a bank válsága. Az utolsó pillanatig kutatta a pénzforrásokat, segítséget remélt, de minden hiábavaló volt. A pénzintézetek megvonták a visszlesz ám itolási hitelt, a betétesek megrohanták a bankot — nem volt menekülés. Az idegzete már nem birta tovább a gyötrelmeket, 'nemi volt elég lelkiereje átszenvedni az összeomlást, elmenekült .pihenést és gyógyulást keresni. Berlinbe utazott. Egy szállóban feküdt betegen, onnan szándékozott szanatóriumba vonulni. Közben már- többször érdeklődött táviratban és levélben, hogy mi történt a bankkal? Képtelen volt elmenekülni a gondolat elől, hogy mi lesz ezután? Egyik tisztviselője pontosan értesítette a fejleményekről, amire szanatórium ide, gyógyulás oda, táviratozott: „Holnap éjjel hazaérkezem". Es megkapta a választ: fölösleges, csak maradjon. Ez a válasz az igazgatóság indulatától lüktet. Az elkeseredés fájdalmas érzése brutális erővel kiütközött —: maradj csak ott, ahol vagy, Fényes Marcel. Az igazgatóság ugy gondolja, ihogy minden bajnak, ami most a nyakukba szakadt, a vezérigazgató az oka. Szegény vezérigazgató és szegény igazgatóság és szegény Gazdasági Bank. A bűnbakot nagyon helytelen irányban és nem is valami korrektül keresik az urak. A bank válságba jutott és ez nem is történhetett másképen. Ennek az előzményeit .pedig nem Fényes Marcelben Ikell keresni. A Gazdasági Bankban különben pénteken színésznő festett szemöldökű, festett ajkú arca ' és az iró ráncos homlokú, szakállas feje olyan volt, mintha két szomorú és álmos gyermek feje bóbiskolna két öreg álarc alatt. — Victor, — kezdte el a nő. — Megmondom, mért történt miniden igy. A kezdet és a vég. Maga az én történetemet irta meg. — Nagyon sokunknak történetét Madeleine. — De az enyémet szórul-szóra! Szórulszóra! Ez rettenetes! Tudja, ihogy én nem vagyok uri családból való. Eleget pletykálják, hogy a Montniartre szemetjéből szedtek föl. Nem! A Quartier-latin-ben voltam tizennyoilcéves, ott (voltam szerelmes és boldog utoljára életemben. Pedig az rég volt. Ilyen ,g fisét te voltam, mint a magáé, az történt velem, ami a magáéval, azt éreztem, azt •mondtam, még a nevem is .Marguerite volt, mint a ír/agáénak! Hát nem rettenetes ez? És most minden este visszatérek saját tizennyolcéves koromba, minden este szerelmes Vagyok. Meglássa, bele fogok bolondulni. Mert én nem komédiázok. Hiszen az az én, az én régi szerelmem, melyhez képest a mi viszonyunk cinikus játék. Lássa, Victor, el kellett imagát hagynom a maga szegény diákjáért, aki az enyém volt, az enyém három gyönyörű évig. — Hatalmasak a hazajáró lelkek. MadeJfjne, ..; ;. . — Nevezzen most már Margueríte-nek. — Marguerite . . . Különös! ... Az én esetemet mondtam el. íMert ennek a darabnak minden jelenete igaz törénet és . . . neki tényleg Marguerite 'volt a vene. És maga, Madeleine . . . Marguerite oly kisértetiesen feltámasztotta nekem őt, hogy feltámasztotta a szerelmemet és . . . én is tulszerettem magán! Vissza, egy húszéves múltba. És el kell (hagynom magát a maga Marguerite-jéért, aki az enyém volt, az enyém három. gyönyörű évig a rua lOhampollion egy ötödik emeletén. — iRue Campollion?! . . . Victor! , . . Istenem, ez boszorkányság! Rosszul vagyok! — Régen volt. Nekem sem ivolt még irói álnevem. Szegény orvosnövendék voltam és Paul Duroy-nak hívtak. Akkor a színésznő felsikoltott és kitágult, őrült szemekkel meredt az iróra. Aztán hozzája ugrott és egyik kezével eltakarta a szakállát és a másikkal fölemelte a .bajuszát és nézte,. A szava ugy hangzott, mint csendes jajveszékelés: — Paul! , . , Paul! . . , Paul! , . , Akkor az iró felállt és a szemeit dörzsölte és a fejét fogdosta: Madeleine! , , . Nem értem| ' — Engem; Marguerite Barréret-nek hívnak!!! . . . Csend' lett. Behunyt szemmel állt mind a /kettő. Végül a férfi megszólalt: — Marguerite! — mondta alig hallható hangon. — Marguerite, hát — hát — hát, mesélj! A nő nem nyitotta ki a szemét: — Nem! — .mondta. — Ez nem igaz! — De igaz! Most — most érteim, hogy mi volt velem. — Nem. Ez nem igaz! — mondta a nő behunyt szemmel. — Marguerite! . . . A férfi átfogta az asszony derekét. Az vad, görcsös, kétségbeesett karolással felelt. De nem szólt és nem nyitotta ki a szemét. És a karok lassan lelankadtak. Akkor a nő hangos csuklással felzokogott: — Menjen most el! — mondta behunyt szemmel. — Menjen el! Menjen el! A férfi elment. Másnap volt az Elysée-sziuháznak az a nevezetes estéje, melyen Madeleine Descam pes egy csapással Páris legnagyobb, légiin pepelteWb színésznője lett, ar-".1 \*>">