Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

ÍÖ12 április 9 Bolyongás Velencében. (Saját tudósítónktól.) II. Gyula pápa valószínűleg nem gondolt arra, hogy országának egyik főjövedelmét az idegenforgalom hozza meg, máskülönben nem mondotta volna közismert jelszavát: Fouri la stranjere! Ki az idegennel! Velence úgyszólván az idegenekből él. A mult évben azonban a külföld a kolera miatt egészen elkerülte. Most pedig nyakába szakadt a liáboru. Szegény Itália! Milyen bűnökért szenvedsz ennyit? Nemrégiben a szerencsétlen abessiniai ekszpedició, majd isten csapása, mikor országrészek pusztultak el. Gondoljunk csak a calábriai földrengésre, Messinára, az Aetna és Vesuvio kitörésére. És most betetőzésül a nyakukba szakadt a tripoliszi kaland; egy valóságos háború, a háború minden borzalmaival együtt, miről ők is elmondhatják, hogy „fogtam uram törököt, de nem enged". Velencéről, azaz inkább az olasz népről szeretnék egyet-mást elmondani. Bekukkantunk a nyomor és piszok tanyájára, a Citta veceliioba, hol a sarkokon álldogálnak a szép signorák ós signorinák, kiket a vállukon átvetett fekete kendőről könynyen megismerünk. Ök azok, akiknek révén az idegenek közelebbről megismerhetik az olasz nőket, k;k férfiak liiján a hulladékokkal telehányt csatornában visszatükröződő képmásukkal kacérkodnak. Majd ""omjuságunkat eloltani betérünk egyik automata-baarba (korcsma) és odaállunk a sorba, hogy minél előbb megkapjuk a „piccolo birzánkat" — a sörünket. De siessünk, mert ha tétovázunk, hogy hová dobjuk 10 centünket, hátunk mögött már felhangzik a szomjas gondolások, facchinok, nostrámok kiáltása: „Farpresto — siess vele." A sörnek nevezett meleg lőrét fölhajtva, folytatjuk utunkat, néhol olyan szük utcákon menve keresztül, hogy féloldalt kell fordulnunk, mert két vállal nem férünk be. Kalapunkat is jól a fejünkbe nyomjuk, nehogy az ablakokra kifüggesztett ruhákról a piszkos lé a nyakunkba folyjon ... Vedi Venezia e pui — viva. Látni Velencét és aztán — tovább élni. Ha orvos lennék, az életuntakat Velencébe küldeném, ha biró volnék, ugy a halálraítélteket küldeném Veneziába, hogy jobban megszeressék ezt a sáros féltekét és jobban irtózzanak a haláltól. Egyik délután lementem a molora sétálni, de a hőségtől menekülve, leültem a Palazzo Ducale árkádja egyik kőpadjára. Ahogy leültem, mindjárt el is szundítottam, vagy egy félóráig aludtam, de ezalatt a félóra alatt átéltem Velence történetéből legalább 500 évet... Egy nagy, fehér gólyamadarat láttam, melyik kis fiókáit tette le mellettem a földre, aztán sok-sok ember jött, majd mintha a földből nőnének, szebbnél-szebb paloták keletkeztek. Egyszerre csak egy óriási hajó vonul el előttem, a szépséges „Buccentoro", a tenger jegyese ... Egy hosszú, alacsony, boltíves, oszlopos teremben vagyok. Hosszú asztalnál 10 álarcos alak ül; előttük az asztalon két szál gyertya között a feszület. Az egyik ajtón nesztelenül belép a hatalmas dogé és helyet foglal az elnöki székben. Egy büszke arcú, daliás termetű nobilit vezetnek be, bűne: hogy nagyon gazdag, előrehajolok, hogy halljam az ítéletet... ponté dei sappiri — a sóhajok hidja, egy loccsanás ós tudom, hogy százezer lírával lett gazdagabb a hatalmas doge. Idáig egy oszlop mögé bújtam el, de most, hogy előrehajoltam, észrevettek. Az egyik ÍDÉtMAÖYARORSZÁŐ álarcos alak rám mutatott, a sbirrek erre megragadtak és vonszoltak fölfelé és fönt a padláson egy ólommal fedett kamrába dobtak. Tudtam, hogy a hires ólomkamrák egyikében vagyok. A falakon különféle irások, karcolások — talán a hires asszonycsábitónak, Casanovának a kezétől származtak ... Az agyamat a forró levegő szinte fölforralta, ugy, hogy a rettenetes hőségtől fölébredtem. A nap lemenőben benézett az árkádok alá, az égette ugy a fejem. Beszállok egy vaporettoba és körülmegyek a nagy kanálison. Itt megy el szemem előtt Velence történetének egy másik csücske. Lépten-nyomon egy-egy régi doge-palota, egy groteszk palota előtt megyünk el, az egész márvány, de csak — félig van fölépítve. A Palazzo del mezza. Mikor már félig fölépült, a gazdájának elfogyott a pénze, az építkezés abbamaradt, ugy, hogy a falakat belepte a moha, a fü. Egyszerre a nostromo egy düledező márványpalotára mntat — Palazzo Desdemona. Elgondolkoztam, már amennyire lehet, mert hiszen az impressziók folyton változnak. Kinek az emiókét kell az utókornak megőrizni, Desdemonáét, Othellóét? Ezekét semmiesetre, az egyik szeretett, a másik meg ölt. Vagy talán a nagy angol költőét? Mit keresett ő, a ködös Albion fia, a csillogó, ragyogó Itáliában? De mielőtt feleletet tudnék magamnak adni, már Ponté dei Rialtónál vagyunk. A sok bódé egészen befedi a hidat és az alkudozó kalmároktól hangos. Épen alatta megyünk el, a márvány boltív erősen visszhangozza szavunkat, talán a sok évszázados alkudozást, fecsegést mintegy akkumulátorszerüleg komprimálta és most vissza akarja adni egy részét. Vaporettán utazva, nem mulaszthatom el, hogy meg ne jegyezzem, miszerint ezeken a propellereken nincsen jegy, hanem mikor kiszállunk (utazhatunk akár estig is), egy tizcentes darabot nyomunk a jegyszedőt helyettesítő nostromo markába. Ahogy a Rialto-hidnál kiszállok, észreveszem, amint egy pescatore (halász) egy szelíd nézésű Szent Antal szobornak valamit nagy gesztussal magyaráz. Kíváncsi vagyok, megvárom, mig befejezi és aztán megszólítom a signorét, ugyan mit akart a szent férfiutól. Erre nagy bőbeszédűen elmeséli, hogy arra kérte a kegyes szentet, hogy miután van egy csalhatatlan kombinációja, „mostan az egyszer segítse meg a lutrin". Az olasz vallásossága egészen speciális. A briganti az Abruzzokban mielőtt kifosztaná az utast, először valamelyik csodatevő szenthez folyamodik sikerért. Lelkesednek a keresztes háborúért ós ugyanolyan lelkesedéssel iizik el a pápát is. Érdekes, hogy Péterfillérekből Olaszországban gyűlik össze a legkevesebb. Este lemegyek a rivára, leülök egy kávéház terraszára. Mellettem jobbról-balról cigarettázó, nevetgélő hölgyek, tengerésztisztek, elegáns, tarka, zsongó tömeg. Öten-hatan összefogódzanak és a legdivatosabb nótákat dúdolják. Tiz órakor legélénkebb a korzó, ekkor kezdődik a Canal di Grandén a szerenád. Az alig mozgó hatalmas vizén a gondolák százai ringatóznak. A hold is kezd előbújni és varázsfénnyel hinti be a tájat, távolról pedig valami lágy olasz muzsika hallatszik ... Ahogy itt ülök, önkénytelenül eszembe jutnak a hatalmas dogek, kik talán tudatosan építették szebbnél-szebb palotáikat ós tán kierőszakolták a történelemtől, hogy olyan sokat foglalkozzék velük, hogy ezáltal idecsalják a fél világot bámulni és segítsék a velencei népet — megélni. 2Í A 12 órából nem sok hiányzik, a molo már egészen kihalt, csak a kikötött gondolák ütődnek tompán a parthoz. Egy távoli otériából elmosódva hallatszik egy részeg tengerész éneke. A pincérek is álmosak már, kezdenek kinézni... megyek haza én is... caimerierre pagare! Másnap elutazom, a csomagjaimat előre kiküldték a pályaudvarra. Mindenhol ragyogó arcok, mindenütt jó kívánságok kisérnek. A szálloda mellett egy rongyos koldus állit meg, adok neki 5 centet — arivederci — viszontlátásra! A pályaudvaron beszállok egy üres szakaszba, az indulással járó lótás-futás, a kalauzok ordítanak — partenza, partenza! Kihajolok az ablakon, egyik hordár kiván „bon viaggo"-t — jó utazást, a vonat már mozog, Adio! Arrivederci Venezia! 2207 Szombaton és vasárnap: Szerencse fel! Bányászdráma 3 fölvonásban. Egy bányarobbanás fölvétele. Hétfőn, kedden és szerdán: Halálba kergetve. Társadalmi dráma 3 felvonásban. AST A NIELSEN föllóptóvel. Asta Kielsen az Urániában Fenntartott helyeket telefonértesítésre lefoglal az igazgatóság. ISSUAIMIM V*® V5i9 VM ' Kereskedelmi iskolái végzett gyakornok felvétetik 2896 a Back-maiomban •wmwmva m m m m 2814 aggenmacher Kőbányai sörgyár rétzvénytánaiág ir uj sörcsarnoka és étterme máiul hóban a f orbáth-palotában (Ougonici-tér) nyílik meg. Külön termek i