Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

DÉLM AG YARORSZÁG 1915 április 1. után kértek telket a várostól a legtekintélyesebb szegedi vállalatok. Mindenki tudta, hogy az ujszegedi kendergyár sikerén buzdult íöl valamennyi vállalkozó, de meg volt győződve egyúttal mindenki arról is, liogy a város akkor cselekszik leghelyesebben, ha kivétel nélkül teljesiti valamenhyi vállalat kérését. Ma még egyik gyárnak a kérése sem került a közgyűlés elé, mert a szabályrendelet értelmében telekelidegenitési ügyek csak a harmadik közgyűlésen tárgyalhatók érdemben, de már ma meg lehet állapítani, hogy a közgyűlés minden esetben magáévá fogja tenni a tanács javaslatait, amelyek kivétel nélkül kedvező elintézést indítványoznak. Eddig a Kertész-féle zárgyár, a Pálfy . Testvérek gépgyára, a Rainer Károly és Fia cég asztalosárugyára, Kecskeméti Antal géplakatos, Körmendy Mátyás asztalos, Landesberg Mór cementgyáros kértek telket a várostól, de ezeket a kérvényeket értesülésünk szerint rövidesen több más hasonló kérvény is fogja követni. Valamennyi gyár és vállalat ipartelepének a kibővítésére kérte a telket. Mindegyik olyan területen, amely most teljesen el van hanyagolva és semmiféle célra fői nem használható. Landesberg Mór kérésén kivül, amelylyel érdemben még nem foglalkozottt a közigazgatásnak egyik szerve sem, mindegyik kérvényt pártoló javaslattal terjesztették ugy a gyáripari ós pénzügyi bizottságok, mint a tanács a közgyűlés elé. És meg kell állapitani azt is, hogy amig a mult évben a kendergyár kérése alkalmával akadtak bizottsági tagok, akik ellenezték a város támogatását, addig ma már a gyáripari bizottság ülésein nagyon gyakoriak azok a fölszólalók, akik keveslik a város hozzájárulását. Akkor alig akartak pénzért telket adni, ma már teljesen ingyen is adnak telket, sőt nem egy esetben olyan a javaslat, hogy az esetleges vizállásos terület föltöltésének fele költségét viselje a város. És még ez is keves áldozat a város részéről. Bizonyos ugyanis az, hogy a szegedi ipar fejlődése elsősorban Szegednek válik a hasznára. A városra előnyös közvetve is, közvetlenül is, ha fejlett, hatalmas ipara van. Hogy miért, azt fölösleges megmagyarázni. És ha ezeket a minden téren érezhető nagy előnyöket figyelembe vesszük és mórlegeljük a helyzetet, akkor rájövünk arra is, hogy ellenszolgáltatásnak nagyon kevés az az áldozat, amelyet a város az ipar érdekében hoz azokkal az előnyökkel szemben, amelyeket egy fejlett ipari élet a városnak jelent. Ezt a le nem tagadható tényt, amelyet minden, az ipari kérdésekkel csak általánosságban is foglalkozó ember tud, figyelembe kellene venni, akárhányszor ipari vállalatok támogatásáról van szó. De nézzük azt, mi fog történni a közel jövőben, ha mindegyik vállalkozónak a kérését teljesítette már a város. A Pálfy Testvérek gépgyárát kitelepítik a város belsejéből és a vállalat a közel jövőben kétmillió korona alaptőkével részvénytársasággá alakul át. A Kertészféle zárgyár is hatalmas gyárat épit a Kossuth Lajos-sugáruton, ahol kétszer annyi munkás fog dolgozni, mint amennyi most dolgozik a gyárban. Kecskeméty Antal egyenlőre mindegyre fejlődő lakatosműhelyét helyezné a Buvártóban részére kijelölendő területre, de idővel waggongyárat is építene oda. A Rainer Károly és Fia cég ós Landesberg Mór szintén impozáns gyárépületet emelnének régi iparvállalataik részére. Ezek, amiket itt felsoroltunk száraz adatok és ezekből a száraz adatokból megállapítható: minő nagy előnyt jelent a városra az, ha az ipari fejlődós a mostani mederben halad előre. A szegedi ipar fejlődése érdekében minél előbb meg kell valósitani a mun^áslakások kérdését is. Eddig a gyárak azért neta tudtak intelligens, tnnult és szakképzelt munkásokat nevelni, mert a munkások nem találtak megfelelő, egészséges lakásokat. A nálunk kitanult munkások kimentek a külföldre és ott is maradtak, mert a külföldi gyárak mellett megtalálták a jó, olcsó és egészséges lakásokat. Ez nálunk nincs meg, pedig a fejlett ipari életnek egyik legfontosabb alapfőltétele a minden tekintetben megfelelő munkáslakás. Amikor a szegedi ipar fejlődéséről irunk, tehetjük ezt azért, mert Szegeden a munkáslakások kérdését kedvezően elintézettnek lehet tekinteni. Perjéssy László kereskedelmi es iparkamarai titkár indította meg azt az akciót, amelynek legbuzgóbb támogatója lett Lázár György dr. polgármester és amelynek célja: egészséges lakásokat építeni a szegedi ipari munkások számára. Ebben az ügyben már értekezlet is volt és az értekezleten létre is jött az elvi megállapodás. A kérdés kedvező megoldása mellett szól az körülmény, hogy Szegeden a legpraktikusabb módszert választották. Itt ugy kívánják fölépíteni a munkáslakásokat, hogy minden gyár mellé épüljön azokból annyi, amennyire a gyárnak szüksége van. Nem egy csomóba kell építeni a házakat, hanem szétszórtan. A részletkórdósok igazán nem fontosak már, az fontos csak, hogy minél előbb megoldást nyerjen a kérdés. Összegezzük tehát az elmondottakat. A városi hatóságnak az ipari vállalkozásokkal szemben az utolsó hónapokban megnyilvánult jóindulata, amely lehetővé tette, hogy a vállalkozások a várostól jelentős támogatást is kapjanak, megengedik azt, hogy Szeged ipari életéről azt Írjuk, hogy az a fejlődés utján van. Remélnünk lehet egyúttal azt is, hogy a támogatás ezentúl intenzivebb lesz, ami persze korántsem jelenti azt, hogy kivétel ós mérlegelés nélkül mindenkit fognak támogatni, aki támogatást kér. Két körülmény teheti indokolttá a kórelmet: vagy az eddigi munkásság, vagy pedig a megfelelő tőke ós ezzel párosult vállalkozási szellem. Mind a két körülmény biztosíték lehet arra, hogy nem érdemtelenre pazarolja a város támogatását. Ipari életről persze szó sem lehet addig, mig a munkáslakások kérdése megoldva nincsen és az csak természetes, hogy a városnak a kötelessége a munkáslakások felépítéséről gondoskodni. Az ipari vállalkozások intenzív és egészséges módszer szerint való támogatásával ós a munkáslakások fölépítésével meg lehet és meg is kell Szegeden teremteni azt a kiindulópontot, amelyből egy hatalmas ipari élet fejlődése kezdődhetik meg, olyan ipari életé, amely hivatva van Szegedet az egész ország egyik fontos ipari középpontjává tenni. I'aál Jób. Beszélgetés Cuvaj Edével. Zágrábból jelentik: Cuvaj Ede bán, királyi biztos egy ujságiró előtt a következőkben nyilatkozott a helyzetről: — Nem volt más megoldás, mint ez és ez a segítség is, bízvást el lehet mondani, igazán az ntolsó órában jött — igy kezdte a királyi biztos. — A felfordulás már nem is lehetett teljesebb, hiszen az iskolás gyermekek is el voltak bolonditva. Kimentek az utcára, tanulás helyett nemzeti dalokat énekeltek és bizonyos kétes elemeknek vak eszközei lettek. Iskolába nem járt senki. Tartani lehetett tőle, liogy zavargások fognak kitörni és a kormány inzultusoknak lesz céltáblája. Mindent, ami magyar, bojkottáltak. Ezen segíteni kellett és tettünk is róla. A preventív intézkedések beváltak. Csak utalok arra, hogy rend van ós a diáksztrájk már is megszűnik, Terveimmel tisztában vagyok, tudom, mit akarok s megvan hozzá minden eszközöm, hogy céljaimat megvalósítsam, akkor aztán nemcsak én, hanem mindenki meg lesz elégedve, akinek szivén fekszik Horvátország jövője és boldogulása. Ez a mostani állapot, ha szemem nem csal, sokáig fog tartani, de az eredmény nem maradhat el. ifjúkori emlékek. Abban az időben, amelyre most gondolok, Thaly Kálmán még hires poéta volt. Ezt abból tudom, mivelhogy akkoriban minden reggel deákmise végén, amig a többiek az imádságot mondották „pro imperatore (et rege) nostro", én térdenállva egy csendesen magamban elsuttogott, szerény miatyánkot küldtem az isten trónjához oly könyörgés kíséretében, hogy valamikor oly poétává engedjen a jó Istenem lennem, amilyen most Thaly Kálmán ... Oh mennyi naivitás, oh szüzhit, oh áldott ifjúság, oh szent és szép remények kora! Ebben az időben voltunk lakótársak. Csukássi József és én, soproni diákok. Jóval több immár, mint ötven esztendeje, ő az ev. líceumba járt, én a bencések gimnáziumába. A véletlen valahogyan összesodort bennünket egy jómódú polgár családnál, ahol egy kis szoba volt kettőnk lakása. Az élet, amelyet ott folytattunk, olybá tűnik fel előttem, mint egy remek kompozícióin falfestmény, melyet félig elmosott az idő. Hol kezdődnek a vonalak, liol végződnek, szinte csak sejteni lehet már; de bájoló a hajlásúk itt, kedves a találkozásuk amott; egy helyen a tökéletességnek egy része, amott csak töredéke: az egésznek bűbáj át inkább csak érezni lehet, semmint látni, kimutatni és föl is tüntetni valamelyik harmadik személy számára. Diákok lettünk volna s egészen bizonyos is vagyok benne, hogy rendesen eljártunk az iskolába; de a tamulásunkra semmit sem emlékezem. Csak azt az egyet tudom, hogy én csináltam néha az ő latin penzumát, ő pedig az én szabad fogalmazásaimat. Mert igen eleven szellemű fiu volt s én föltétlen hódoltam irói talentumának. Tudom, hogy kettőnknek volt egy flótája és kettőnknek egy bajsütő vasa. Mind a kettőt én kezeltem ügyesebben s én többször égettem el az ő haját, mint ő az enyémet. Ami a flótát illeti, azt mindketten csak sanyargattuk. - Ketten nagyon liamar megszerettük egymást s mások, nevezetesein az ő kollégái, ugyancsak megszerettek mind a kettőnket is. Lakásunk gyorsan valóságos diákkaszinó lesz. Az Olympus felhői sem lehettek sűrűbbek, mint e szobában a dohányfüst, se az érzelmek szárnyalóbbak az istenek tanyáján, mint a mienken. Hiszen, akik odajártak, velünk együtt mind az Olympuson tul jártak vágyaikkal, kivévén mikor tarokkoztunk. A nagyobb rész a szinészdicsőségre vágyott. Szinte mind azok akartunk lenni s azt hiszem, a bolondok házához jobban hasonlított a tanyánk, mint egy tisztességes Olympuslioz, mikor egyszerre hire jött, hogy E. Kovács Gyula — gondolom Beregszászon — beállott színésznek. Volt közöttük egy lelegény, tán Kéry Kálmán, aki valaliol Kovács Gyulával járt iskolába. S a történet, liogy íme egyik kollégánk volt kollégája, a kit mi már e lépésénél fogva is testvérnek s olybá vettünk, mintha mindnyájan jártunk volna vele valahol iskolába: tehát a történet, hogy egyik kológánk kollégája elég bátor volt s átugrotta a Rubikont, ez minket mód nélkül fölizgatott. Napokig csak Kovács Gyula boldog bátorságáról beszéltünk. Mi magunk bárhol jártunk, mindenütt ezt a Rubikont láttuk szemünk előtt, mindig az ugrásra készültünk. Szerencsére, egyikünk se ugorta át. Nagyon magas volt a partja: félelmünk szüléinktől. Ez visszatartott mindnyájunkat. De annál féktelenebből dőzsöltünk vágyában. Akkoriban Sopronban csak német színészet volt. A bécsi udvari színészek szerettek oda lejárni klasszikus repertoárjukkal. Persze mind ott voltunk egy-egy shakespearei estén s aztán megszereztük a könyvet, természetesen németül, mert hiszen magyar fordítása még akkor nem volt és ugy, ahogy, Sopronban megtanultunk németül: iszonyú fáradhatatlainsággal deklamáltuk éjjel-nappal III. Rikliárdot. j -