Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

1912 III. évfolyam, 92. szám Vasárnap, április 7 Mzponti szerkesztőség és hladíhíwrtal Szeged, Rorona-utca 15. szám «=» Sodapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., e=i Városház-utca 3. szám BLŐFIZETES1 AR SZEGEDEK egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14*— negyedévre. R 7'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztősig 305 c=> Kiadóhivatal 83ó interurbán 305 Budapesti szerkesztőse^ telefon-száma 128—12 Húsvét. Két pirosbetüs ünnep fekete betűs hétköznapok hosszú légiója után: még a mai ember is elpihen egy kicsit, elnyugszik egy kevéssé. Szivarja füstjét lassabban eregeti, a feketéjét békésebben szürcsöli, emberszólás helyett kinéz a zsendülő tavaszba, elolvas egy verset a képes hetilapban és egy kis harmóniát keresgél magának. Mert a pirosbetüs napok örömet és pihenőt hirdetnek, határjelzők az esztendők száguldó vonatja mentén és arra valók volnának, hogy a mai kifelé élő és fölfelé törtető ember egy kicsit magába nézzen és mélyebbre tekintsen a dolgok lényegébe. Nem árt bizony egy kis meditáció, egy kis szent gyakorlat a ma kétkedő és fölényes emberének sem. Sőt embervoltának (tartozik ezzel minden igaz ember. Tegyük félre egy kissé a nagyon aktuális dolgokat, politikát és egyebet, tegyük a szivünkre a kezünket és őszinte lélekkel kérdezzük meg magunktól: nem hiányzik-e valami nagy, komoly, fontos, szent dolog az életünkből, a lényünkből, valami, ami nélkül mintha nagyon is problematikus értékű, ingatag alapú, bizonytalan célú lenne ez a világi élet. A mi korunknak sok és nagyszerű vívmánya, dicsősége, haladása van, valóban, eléggé érdekes és jelentős időben jöttünk erre a mindenképen megnézni való földre, erre a kissé rövid, de azért gazdag lehetőségeket -kínáló életre. Ez a mi korszakunk sok tekintetben fordulatot jelent az ember történetében. Egészen újszerű dolgok, alakulások kezdetét. Aki most lép bele a férfikorba, ugy érzi, hogy körülötte rövidesen nagyot változott a világ, az élet. Irigyen nézi a mai gyermekeket, akiket már készen várt ez a világ uj csodáival, uj szépségeivel, uj erőivel és lehetőségeivel. Akik már Edison, Blériot vívmányait ugy köszöntik csak, mint mi a lóvonatot és a léggömböt, akik Pathé fréres és a Nordisk film káprázatos szemfényvesztésén csak ugy ámulnak, mint mi a vásári panoráma viaszcsodáin. Akik számára már fölfedezték a rádiumot és a két sarkot, akik egy olyan városba születtek bele, amelynek mi csak a délibábját láttuk merész, fiatal álmainkban. A technikai és gazdasági élet megsokszorozódott, páratlan lendülettel és bonyolultsággal halad előre ismeretlen, kiszámíthatatlan célok felé. De ez a nagy gyorsaság, ez a rendkivüli mohóság, ez a rengeteg idegesség az uj dolgok irányában egy nagy bajnak, egy szomorú tünetnek is okozója. Kereken kimondva: a mai ember nagyon külsőséges. Nem ér rá és nincs kedve magába mélyedni, a dolgok lényegébe hatolni. A mai ember félember. A mai ember fölszinember. Mindenben a látszatot keresi, nézi, mindenben a legrövidebb utat akarja. Sokat és olcsón: ez a jelszava. És keveset kap és drágán fizeti meg. Ha moralizálni akarnánk, azt mondhatnánk, hogy a lelke üdvösségével. A modern élet számtalan és különféle tragédiájának itt találjuk meg gyökerét: a modern ember lelkének ürességében, talmiságában, a mélyebb tartalom, a komolyabb alap hiányában. Nem mondom, hogy csupán ebben, de nézzünk a fenekére a mostanában felszinre verődő tragédiák, kártya, szerelem, érvényesülés és egyebek miatt támadt tragédiák örvényeinek és rejtelmeinek és belátjuk, hogy ez a morális és intellektuális fölszinesség, tartalomhiány legalább is erős mellékzöngéje a tragikus revolverdörrenéseknek. Meg kell figyelni a legtöbb mai embert, az átlag típusát: mi foglalkoztatja, mi vonzza szellemét, milyen stilusu az emberi és művészi érdeklődése? A színházban lelketlenül kieszelt és kiszámított brutalitások kötik le, ezek szórakoztatják. A bakkasztaltól fölkelve, leül a körszékbe és a Nincs tovább és társai mondvacsinált izgalmaiban -keres lelki föllendülést. A nagy csalók, a nagy rablók soha sem izgatták ugy a tömegek fantáziáját, mint napjainkban. A kockázatos játékök, a bizonytalan spekulációk korát éljük és ebben a gazdasági okokon kivül a morális és intellektuális gyöngeségek is ludasok egy kissé. Az igazi költészetnek, a valódi művészetnek régen volt oly kevés őszinte, lelki szükségből hódoló hive és oly számos smokkja, mint mostanában. Valahogy az Jufjész Gyufa uj uerseiőőf. i. Szerefeni uoft. Oly messze, messze, messze már Hol az öröm s madár se jár, Hová a vágy is elhervadva ér él Oly messze, messze, messze vár. Szerelem volt a neve régen, Tavaséban, éjben, vagy mesében, Tegnap még szenvedés volt, kinos, kedves, Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz. II. Ifimben . . . Minden reggél búcsúszavak jönnék sereggel. Minden délben TJgy érzem, éltem és már holtra értem. Minden este Reménynek, vágynak mindörökre veszte. Minden éjjel Ölelkezem a fojtó semmiséggel. S reggel, reggel Uj bucsut járok tűnő életemmel. III. menni . . . Hotelszobáknak mélyén elfeküdni S érezni: minden messze s veszve rég S a hideg párnák kriptájára dűlni S látni : bennünk van mind e messzeség. A tört tükörbe nézni s türve-türni, Hogy arcunk idegen s holt, mint a jég, Ö kinok-kinja, poklok-pokla, élni És másnap újra kélni s útra kélni! IV. Tiz éfet szava. Már azt hiszi a vén szív: tul a jón És tul a rosszon hindu bölcseséggel Úszik mély vizén és örök hajón Es egy az ősi röggél, ősi éggel. Már azt hiszi a vén ajk: némaság A- legbölcsebb szó e zajos világon, Hogy nincs igénk, mely az örök magány Ködén át zengne és hirt vinne fájón. Es ime: barnul már a téli rög És ime: zöldéi már az őszi parlag Es ime: csak a változás örök. Es ime: mély vizén, mely parttalan tart Még kora úszni, mig folyói folynak AlS áradó és fájó tavaszoknak. Havanna gróf halála. Irta: Kállai/ Emil. Nagyokat csapott az asztalra, hogy csak ugy sajgott az ökle az ütések után. A tájdalmakra rá sem hederített, hiszen azt olvasta a francia forradalom történetében, amely a napilapokon kivül egyetlen olvasmánya volt, hogy ép azért mártírok a martirok, mert vértanúhalált szenvedtek az eszméik miatt. Nohát -mi ez a kis fájó sajgás a mártírhalálhoz képest? — Olyan igaz, mint ahogy Pablo Dicosta a nevem, — harsogta a söröskorsóknak- valóságos légiója fölött az asztalnak túlsó végén ülők felé — ha nincs más, aki vállalkoznék rá, hát én fogok véget vetni az arisztokrácia uralmának! Szinte lázban égett a kicsi emberke, amikor beszélt. Lelkesen, csupa szívvel és teljes odaadással. — Hát hiába voltak a népek véres forradalmai, a társadalmak szociális mozgolódásai? Miért születtek a népíöiségnek a megváltói és a demokrácia hatalmas elveinek a letéteményesei? Ez az. Elemében volt Pablo Dicosta. Megtalálta a. vesszőparipáját, amelyen immár évek óta lovagolt a maga gyönyörűségére és a kollégák mulatságára. Egyiknek, másiknak az ajkára most is kiült a mosolygás. 0 azonban nem tudta, hogy most rajta mosó-