Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-28 / 99. szám

1912 április 27. DÉLMAGYARORSZÁQ 17 r , j^^i^ & ^ íf* ^^^^ ' 1 1 / 1 r: rí Lu B m w * ^b fig B bt b b 3= lövészei és játék. (Saját tudósítónktól.) A mii vészi cselekvésnek legismertebb biológiai elmélete szerint a művészi cselekvés játék és művészet primitív formája bizonyos játékos tetszelgés, szépelgés, szépítgetés. Az előző pontok analízisétől azonban kitűnik, Ihogy a játék nem művészi cselekvés, ihogy a müivészi cselekvés semmiféle primitív formájában nem lelhetett játék, mert a játék-cselekvésben nincs meg az a különös cél, mely a művészi cselekvés rnegbatározó lényege: a művészi kifejezés. A játék közönséges ökonomikus cselekvés, a szervezetben föllépő feszültség., legtipikusabban az összegyűlt energia fölösleg levezetése — akikor, iha a szervezet feszültségét, energiafölöslegét nem tudjuk vagy nem akarjuk „okosabb dolgokra" felhasználni. Okosabb dolgokra: azaz valaminek a létesítésére* aminek több hasznát lehet venni, mint aimenn3Ű a puszta energialevezetósből előáll — mert a játék ezenkívül semmi hasznosat nem létesít. (És a játéknak ebben a természetében rejthetik a játékelmélet tévedésének gyökeire.) A .iátékcselekvésnek haszna csak az, ihogy cselekszünk, hogy a kellemetlen energiafeszültségek lefolynak, hogy pusztán cselekvésünk által a normális állapot (az egyenlő energiaeloszlás) keltemességeihez jutunk. A játék célja csak* a cselekvés, különösebb céljai nincsenek: tehát nincs különösebb önfentartó célja sem, a játszó cselekedni fog, ahogy a legkönnyebb épen akkor cselekedni, tekintet nélkül arra, hogy az élet nehezebb feltételei nem kívánnak-e más, különösebb célú, nehezebb cselekvést. Ebiből származik a játéknak az az értelme, hogy nem komoly dolog, nem valóság, nem fáradtságos. A „valóság" az, hogy a külvilággal folytonos harcban vagyunk és ha a külvilág (ellen nem mérnénk csapásokat, a külvilágot nem gyurnók-faragnók, neirn cselekednénk 'különösképen a külvilág ellen,, akkor elpusztulnánk; jó sorsban csak ugy lehetünk, ha a külvilágot megfelelően elíendezzük. A játékos azonban nem száll szembe a külvilággal, nem harcol, nem létesít semmit, amit hasznáira forditlhat — küzdelem nélkül, játszva,, pusztán az idegifeszültségek'kellemes kirezegtetésé'vel szerez magának örömet. Ahol a művészet jelölésére a játék szót használja a nyelv (színjáték, a művész játszik), ott vagy arra utal, ihogy a művész nem létesít valami hasznosat, nem küzd a létfentartásért vagy még finomabban abban a második (az elsőből származó) értelemben veszi a szót, hogy a művészi produkció nem komoly dolog* nem is valóság, csak mese (szintén esztétikailag is használatos szó): színjáték, mert bizony a kcimoró élet, a valóság nem haszontalan cselekvésekből áll, nem játékos fegyverszünet. A művészetnek tehát van a játékkal némi rokonsága, de a művészet azért még nem játék. Ámbár a játékban mindennemű idegifeszültségek folynak le — a lomba, tétlen ember fütyörész,, kopog az asztalon, az ideges, aki alig tudja már türtőztetni magát, játszik az ujjaival, a friss tavaszi levegőtől felizgatott gyerek száladgál,, ugrál a gyöpön, akit valami bánat, vágyakozás nyom — hogy elfeledje — tarka, népes utakra sétál, sportol, vagy barátjával elcseveg stb. stb. — tehát lehetséges,, Ihogy esztétikai idegfeszültségek is erre veszik utjokat, de mint láttuk, az ilyen eltévedt energiák épen nem is visznek művészi cselekvésre. A játék csak olyan ökonomikus kifejező-mozgás (a szó tágabb értelmében), mint például a sírás, a nevetés. Legföljebb az a különbség van köztük, hogy a sírás, a nevetés bizonyod fajta idegfeszültségekhez (fájdalom, jókedv) több'é-keivésbbé kiképzett, merev, speciális mozgás (bár örömünkben sirunk is, nevetünk is), a játék ellenben egy sokkal általánosabb levezető mód, sokkal kevésbbé tipikus kifejezés, nem- egy tipikus idegfeszültséghez mereven kiképzett tipikus mozgás, hanem általában a megfeszített idegek jóleső lebizsergetése: változatosság, szórakozás. (A kiképzett uton hirtelenebb mozgást, amely inkább kényszerült reakció az érzéshez, amelyben az idegek , nem játszanak, hanem görcsösen mozognak; sirást, nevetést, dühös rúgást, nyújtózkodást stb. nem szoktuk játéknak nevezni — viszont sírni, rúgni, nevetni stb. lehet „játékból" is, ilyenkor a mozgás épen nem kényszerült.) Abban, hogy az irónak zsonglőrködnie kell a nyelv minden árnyalatával, ha a lelke minden árnyalatát ki akarja fejezni, „játszva kell kezelnie a nyelvet" és neim szabad mereven egy szólásmódihoz .ragaszkodni (ami az egy igazságot kereső' tudós előjoga) — szintén a játszásnak a pszihológiai folyamata tükrözik. Az Írónak mindenfelé áramlásba kell hoznia energiáját, az összes pályák fölött rendezkednie kell („az idegek megrezegtetése általában"), Ihogy kiválogatihaissa azt a pályát, amely a legteljesebb kifejezés útja. (Persze láttuk, hogy minél kevesebbet játszik a nyelvvel az iró, minél előbb talál rá a megfelelő szóra — annál remekebben, alkothat. Viszont (vagy: épen azért) jobb, ha mindenfelé és neim kevés irányban kiképzettek az idegpályái, mert akkor legalább játszik és nem kínlódik a nyelvvel). A játék: az ökonomikus cselekvés tehát nem is lelhetett sclhasem a művészi cselekvés primitív formája. A tévedésben azonban megint van igazság, a primitív játékos szé'pe.1gés, tetszelgés, szépitgetés, jó megfigyelés. De ennek az a magyarázata, hogy a primitív lények (állatok, gyerekek, asszonyok), akik energiafölöslegüket neim tudják és nem akarják „okosabb dolgokra" fölhasználni, sokat játszanak, játékos természetűek, életük egész jellege lehet ez a játékosság. Mindaz tehát, ami játék: tűzijáték, színpompa, meseCímarabt emöer feoefe. Oly messzi vagy te nékem, Mint vak embernek a csillagos ég, Mint gyertyaláng, ha bakter ablakából, Távol vizekre szüremlenék, Olyan hiába minden, Mint halott Nő nyakán az amulett S ha szavam feléd hintem, Mig rád talál, rég por és hamu lett, Ó kellenél te mégis, Egy asszony, aki adna friss vizet, Akit már szeretnék is, Mert rakna bánatomra priesznitzet, Aki mellettem volna S szőne szemének szép hajából rácsot, S mig valamit dalolna, Apritna fehér kávémba kalácsot, Ki két szemem lefogná, Ha emlékei közt hajózva sirt, Mert gyenge nyakával Rájuk csúsztatna itatás papirt. Ambrus Balázs. Tjoíbas faíusi este. Mint fáradt tó, az ég fönn zöldre festve, Szent illatot ejtnek a has akácok; Ködök isszák az ájtatos világot És csöndet szitál rá a nyári este. A távol űrben csillagok hevülnek . . . Egy késett jószág borját bőgi futva S hol tágra nyúlva égbe fut az utca, A barna padkán görnyedt vének ülnek . Sok vaksi szem a végtelenbe bámul S mig gyászos nyelvvelhalk imákat hantnak, Csodát várnak a termő ősi tájrul. S a szűk kunyhókra vérrel hull az ének, Ahol arianyhátdn a messzi dombnak Kaszál eresztenek az esti fénynek. Kassák Lajos. 7z elátkozott tjerceg. Vándor vendég vagyok. Vén utakon járok. Pedig ismerősöm minden fii, fa, árok, Pedig ismerősöm ez a falu csendje, Mintha lelkem titkos muzsikája lenne. Vándor vendég vagyok errefelé mégjs, Pedig ismerősöm a falusi ég is. De jó lenne egyszer megint itthon lenni, De mikor nem hivnak, nem maliasztal sénki. — Milyen illatosak nyáron az akácok . . . De mikor elmenni sietett, itt száz ok. Szenvedő lelkemet minek pihentessem, Falusi lányoknak ugyan miért tessem? Elátkozott hérceg vagyok én e tájon, — Vagy talán mindenütt széles e világon. Kínozott a város, bántott a sok lárma, De sok csudás, őrült vágytam veszett kárba. — Szomorú, szenvedő, elátkozott herceg, Hadd pihenjen szegény néhány rövid percet. Branyiczky Dezső. « Serapfjine. (TjeinricQ jjeinej Járom éjjel a mély erdőt, A szomorú erdőt járom S mellém suhrnsz ellebegve Édes, kicsi halvány párom. Vagy ez nem a hószin fátylad? S ez nem bársony arcod tán? Talán a hold tűnik át csak Fenyőágak fátyolán . . . 5 e lepergő forró könnyek Az én forró könnyeim? Vagy tán itt vagy s te nézel rám 'Át a könnyek gyöngyein? Sebestyén Ernő.