Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-03 / 78. szám

DELMAGYARORSZAG 3 Amint a csend nagynehezen helyreállott, Polónyi szelídítette meg a rendreutasitást okozó kifejezését, azután Szmrecsányi György tette szóvá, hogy az elnök az imént a jobboldalt, mint a mi pártunk-at emiitette. — Az elnöknek pártja nincs. Ez a kife­jezés pártoskodás, amit leszögezünk a jö­vőre,— mondotta Szmrecsányi Jnsthék za­jos asszisztálása mellett. Návay azután energikus hangon kijelen­tette, hogy ha a nagy zajban használta e kifejezést, ez csak tévedés lehetett. Pártos­kodás nem vezette, leszögezni való tehát nincs. (Désy Zoltán.) Nem sokkal két óna előtt Désy Zoltán ju­tott szóhoz. Súlyos alkotmányválság tüne­teit észleli. Az események azt a szomorú ta­nulságot mutatták, hogy a nemzet rá van szorulva a korona jóindulatára, mert a maga jogait nem tudja elegendő erővel képviselni. Azt nem lett volna szabad a kormánynak a világ elé tárni. A válság megoldásának mód­ja lesiklás a felelős miniszteri kormányrend­szer teréről a dikaszteriális kormányrend­szer felé. Negyedháromkor a szónok még beszélt. Mivel a napirendhez még nagy sereg szólani akaró iratkozott föl, a Ház holnap is ülést tart. Ügyvédek mozgalma. — Rósa Izsó és Végman Ferenc nyilatkozata. — (Saját tudósítónktól.) Az ügyvédi kar kö­rében országszerte bizonyos mozgolódás észlelhető. A mozgolódásnak általános okai vannak azaz, hogy csak okai vannak, de nem mondható, hogy különösebb céljai vol­nának. Az ügyvédek száma aránytalanul növekszik. ..Sok az eszkimó, kevés a fóka". Sok az ügyvéd, kevés a per s mindndhezebbé lesz az ügyvédek megélhetése. Az ügyvédek maguk sürgették a szigorító intézkedéseket, meb'pkkel az ügyvédi pálya tultengésének kívánnak gátat vetni s az igazságügyi kor­mány és a törvényhozás épen a panaszkodó ügyvédi kar létérdekeit kívánta megvédeni, midőn az 1912. évi VII. törvénycikket meg­alkotta. Most két nagyvárosban, Aradon és Nagy­váradon tartottak a kamarák közgyűlést, amelyeken tárgyalták ennek az uj törvény­nek a rendelkezéseit, helyesebben Székely Ferenc, igazságügyminiszternek a törvény­javaslatnak a képviselőház elé való terjesz­tése alkalmából annak magyarázatául szol­gáló beszéde egyes kitételeit. Különösen azt a részt kifogásolták, amelyben a numerus clauzussal foglalkozik és azt a meghatáro­zását, amellyel az ügyvédi hivatást diffi­niálta. Sok alapja' nincs a tiltakozásnak, egy­részt, mert a numerus clauzust még nem hozták be, másrészt, mert erről még magá­ban az ügyvédi karban is eltérők a vélemé­nyek. Elvben senki sem helyesli, a gyakor­lati élet azonban — sokak szerint — szük­ségessé teszi s maga az igazságügyminisz­ter is ugy emlékezett meg róla, mint végső eszközről, amelyet csak akkor vél megvaló­sitlhatni, ha az ügyvédi pályára való nagy­mérvű tolakodásnak semmi más módon ele­jét venni nem lehet. Másrészt bizonyos, hogy az igazságügyminiszter csak az ügyvédi kar érdekeit ki'ván'ta szolgálni, mikor^z ügy­védi pályára lépés feltételeit -szigorítja s igazán méltatlan dolog lenne, ha épen az ügyvédek részéről érné ezért támadás. Az uj 1912. évi VII. törvénycikk különö­sen az ügyvédjelöltek és ügyvédi pályára készülők helyzetét nehezíti meg, amennyiben' nem elégszik meg az eddig 3 évi gyakorlati idővel, de még azonfölül 2 évi gyakorlatot kiván már a diploma megszerzése után, nem is említve, hogy a 3 évi gyakorlat csak a doktorátus után kezdődhetik. Az aradi és nagyváradi ügyvédi kamarák tiltakozása alkalmából megkérdeztük Rósa Izsó drt és Végman Ferenc drt, a szegedi ügyvédi kamara elnökét és titkárát, hogy e kérdésben milyen álláspontot foglal el. Rósa. Izsó dr a következőkben nyilatko­zott: — Szegeden nincs hasonló irányú ügyvéd­mozgalom. Numerus clausus még nincs, te­hát nem kell ellene tiltakozni. Én nem tar­tanám helyesnek a numerus clausust s az országos jogászgyülésen mi szegediek tilta­koztunk is ellene. Ennek ellenére például a debreceniek épen mellette foglaltak állást. — Az ügyvédek száma most Szegeden, de országszerte jelentékenyen emelkedik és bizo­nyos, hogy ez veszedelmet jelent a jövőre néz­ve s az 1912: VII. törvénycikk épen az ügy­védi pálya tulzsufolásának veszedelmét akar­ja megakadályozni. — Nem tartom helyesnek az uj törvény ama rendelkezését, mely a diploma megszer­zése után még két évi gyakorlatra kötelezi az ügyvédjelöltet. Ebben a kérdésben a szegedi ügyvédi kamara már állást is foglalt. Ellen­ben helyesnek tartom a törvénynek azt a rendelkezését, mely előirja, hogy a három évi gyakorlat csak a doktorátus letétele után kezdődjék. Végman Ferenc dr a következőkben nyi­latkozott a kérdésről: — Tény, liogy az ügyvédek száma Szege­den is rohamosan növekszik. Mintegy hat év előtt Szegeden még csak 70 körül volt az ügyvédek száma. Ez a szám évenkint hol csökkent, hol pedig egy-kettővel növekedett. Az utolsó három-négy évben azonban már olyan szaporodás történt, hogy ennek az év­nek az elején már 84, ma pedig 88 ügyvéd van Szegeden. — Bizonyos, hogy ez a rohamos szaporodás veszedelmét jelenti az ügyvédi karnak, de én a magam részéről ez ellen semmi gátat, vagy ellenszert nem látok abban, ami eddig e tekintetben történt és ha a kormány ez ellen komoly segítséget nem akar nyújtani, akkor nem marad más hátra, mint a numerus clau­sus. — Komoly segitség alatt azt értem, liogy az egyetemi éveket kell megszigorítani és nem az utána következőket, amelyek már a kenyérkeresés évei. Az kellene, hogy az egyetemi hallgató Wjleg egyetemi hall­gató legyen, ^bszurd helyzet, liogy például egy-egy tanár előadásaira - N 5—600 hallgató van beiratkozva, holott a tanterembe be sem fér több száznál. Tehát már számításba van véve, hogy a hallgatók öthatoda, \vagyis túl­nyomó nagy tömege nem jár az előadá­sokra. — Ebben rejlik annak oka, hogy1 miért tódulnak az ifjak oly tömegesen jogi pá­lyára. Ez a legolcsóbb pálya, mert az egye­temi éveket meg lehet úszni ugy, hogy va hallgató egy évben csak négy-ötször látogat föl az egyetemre, amikor épen vizsgázik. Egész egyetemi hallgatói ideje alatt alkal­mazásban lehet, gondoskodhatik a létfentar­tásáról s közben mint valami magántanuló, leteszi a vizsgáit. Ez az, amit a szegedi kamara az igazság­ügyminiszterhez intézendő feliratában ki­fejt s épen azt bizonyítjuk, liogy nem derék­ban kell kezdeni a munkát, hanem alapjában, s csak igy remélhetjük, liogy az ügyvédi pályára való nagy tódulásban némi stagnáció fog beállni. — Különben vigasztaló, hogy nemcsak Szegeden és nemcsak Magyarországon, de Ausztriában ós Németországban is ugyanez a jelenség észlelhető s ott ugyanezek az aggo­dalmak vannak, mint nálunk, és épen ugy kísérleteznek a bajon való segítéssel, mint nálunk. E' két nyilatkozat tökéletesen elegendő a helyzet megvilágítására és teljesen födik a szegedi ügyvédi kar nézeteit. E mellett a szegedi kamara véleményének helyessége annyira nyilvánvaló, hogy valószínűnek tart­juk, miszerint azt az ország egész ügyvédi kara és a kormány is magáévá teszi és ipar­kodni fog a kérdésnek ilyen értelemben való rendezésére. SZÉLJEGYZETEK. . Egy hódmezővásárhelyi iró barátai össze­gyűjtötték és diszes ,kötetben kiadták a ba­rátjuk könyvéről megjelent összes kritiká­kat. Egy szegedi iró uj könyvéről egy bu­dapesti napilap elismerő kritikája azt irja, hogy most már igazi novellákat ad uj köte­tében a jeles szegedi iró. És ez ,a kötet egy hosszú regényt tartalmaz, igen, egyetlen hosszú regényt. Természetesen novellák nélkül. Ami az első esetet illeti, nem tudom, ki olvas el egy kötetet, amelyben egy könyv­ről szóló kritikák vannak. Azt hiszem, ilyen türelmi játékra, ilyen önfeláldozásra csupán egyetlen élő lény kapható a kerek földön: az iró, akiről a kritikák szólnak. Bár, őszin­tén szólva, nem minden iró kapható erre az idegrontó olvasmányra. Vannak még irók, akikben a jó izlés egy kissé gyomorrontást kap, ha a róluk és müveikről szóló kritikák tekintélyes tömegén végigvergődnek. Meny­nyi olcsó frázis, mennyi kopott banalitás, milyen kevés őszinteség, milyen gyér meg­értés! • Vannak mondatok, amelyek egész sor kritikában ismétlődnek, uraságoktól levetett szavak és szólamok, amelyek ugy illenek a műre, amelyre alkalmazzák őket, mint Gó­liátra a Dávid felöltője. Az izlés és tudás hiánya, amely a mai kritikában minden vo­nalon terpeszkedik, szinte elenyészik, ha az őszinteség hiányát tekintjük. Valóságos szent szövetség van például a budapesti szinházi kritika nagy, legnagyobb részében egyes darabokkal szemben való ál­lásfoglalás tekintetében. Gyönyörűség és tanulmány olvasni, mily egyöntetű elismeréssel, hizelgő bókok és méltánylások himnusza mellett tudnak ha­. rakirit gyakorolni némely színpadra tévedt hazai szerzővel szemben. A dolog érdemén nem változtatna, ha őszintén és kereken be­szélnénk, de hiába, legrövidebb ut mégis a kerülő ut. Elolvasni némely kritikát végig, ez a legkeservesebb fáradságot igényeli, de csokorba kötni mindent, egytől-egyig és újra az asztalunkra tenni, nem, ilyen fényűzést csak a legfölényesebb humoriták engedhet­nek meg maguknak, akiknek minden mind­egy. Akik már mindent megértenek és meg­bocsátanak, még azt is, ha a kritika meg­állapítja a verseikről, hogy azok a magyar széppróza remekei. * Egy erős és eleven impresszió kisért ál­landóan, amelyet a gyönyörűen régies, a fejedelmien nyugalmas Pozsony utcáin sze­reztem. Ez a szép, kedves, sőt aranyos vá­ros mintha még mindig Mária Terézia va­rázsa alatt álmélkodnék, de legalább is 1 mintha most élné a hanyatló bidermayer lesöndes, otthonias és előkelően polgári éle­tét. És mintha mégis csak a császári Wien magyar határvárosa volna: Pressburg, akármilyen őszinte magyar meggyőződéssel tiltakozik is ez ellen. Soha szebb régi várost, soha a maradan­dóságnak nemesebb fészkét nem láttam ma­\

Next

/
Thumbnails
Contents