Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-12 / 85. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 április 12. Az uj választások rémétől, mondjuk, nem ugyan ijedező, de húzódozó híveikbe lelket és bátorságot öntött volna ez a kis győzelem. Nem azért, mert egymagában véve sokat jelentene és nagyot lendítene az ő dolgukon; hanem azért, mert egy kis rendező talentummal, el lehetett volna hitetni a hiszékenyekkel és jámborokkal, a komáromi munkapárti bukás „végzetes" jelentőségét. A munkapárt nagy és erős. Ez az egy mandátum, amely szépen az ölébe hullott, ,se nagyobbá, se erősebbé nem teszi. De azért jobb igy, hogy ami a mienk volt, el nem vesztettük. A fa is, akárhány levele van, nem szivesen látja egyetlen levelének a lehullását. S amit még a szél sodor le róla, arra azt mondhatja, nem hullott volna le róla a szél erőszakos cibálása nélkül. .Ám ami ugy hull le róla magától, csendes időben, azt a legéleterősebb fa se szívesen veszi. Az ősz közeledésének veszi, amitől fák és politikai pártok egyformán fáznak. A komáromi választás élő bizonysága a munkapárt friss tetterejének és népszerű voltának. Nagyhatalmi. érdekszövetségek a háborúk szitására. — Miért van szükség a fegyverkezésre?! — (Saját tudósítónktól.) A Dreadnoughtokat készítő millió, szapora kalapácsütések diabolikus zsivajában kábultan és tehetetlenül roskadoznak a népek milliói. Valami uj rém nyűgözi le az agyaikat; a hatalmi szereplésnek, a fegyverkezés-versengés immár végsőkig fokozott paroxismusának valami újszerű uépsors-tfagédiája lebeg a népek millióinak feje fölött. A nagy összeroppanások, végső katasztrófák káoszának rémülete már benne vibrál azoknak a népeknek tudatában, melyek leginkább érzik az elkerülhetetlent. Hangok törnek elő, ma még dadogó itiltaAmália: Bizony. Erzsébet: Nincs* is. (A sulhóf megáll fönt a parton.) Amália: Vigyázz! (Nagy csönd.) A sulhóf: Hé! Hé! Halló! Marhák! Erzsébet (súgva): Egy szót se szólj. A sulhóf (férfiasan): Két marha, gyertek föl. Erzsébet: Ne felelj. (A sulhóf egy kavicsot fog és hozzájuk vágja. A kis kavics az Amália koponyáján koppan.) Erzsébet: Téged szeret. Amália (mozdulatlanul): Nem. Csak hozzám vág. Erzsébet: Mért nem vág hozzám? (E pillanatban az ő fején is koppan egy kavics.) Amália: Látod? Erzsébet: Csupa kacérságból teszi. (A sulhóf lemászik közéjük a sziklára.) Amália: Szerbusz. Erzsébet: Szerbusz. A sulhóf: Nem tudok felelni, ha kavicsot vágok a fejetekhez? Pofont akartak? Amália: Én feleltem, csak te nem hallottad. A sulhóf: Most büntetésből nem maradok itt nálatok, hanem elmegyek halászni. Ha nem vicceltetek volna velem, itt maradtam volna és megvertelek volna benneteket. De mert szemtelenek voltatok és ugy tettetek, mintha I kozások, egy-egy szenzációs megvilágítás I erről a rémről, amely száguldva közeledik, izgató leleplezések egy-egy lap hasábjain — és Anglia csak rövid idő előtt szavazta meg tizennyolc nagy csatahajó építését s Németország ugyanakkor jelentette'ki, hadiköltségeinek fedezésére évente egy milliárdra lesz szüksége . . . Angol intellektus szülte azt a lángelmét, amely megírta a világ legdrámaibb, legvéresebb forradalmának — a franciák — történetéit. angol agyak fanatizmusa hajszolta bele Európa népeit, elsősorban Angliáét, ebbe az őrültbe és 'angol kulturlelkék kohójában izzilk egy idő óta az a vágy, hogy Európa népeit fel kell riasztani ebből a rettenetes tétlenségből. Nem a szociális érvek arzenáljából, a békebarátok eszmetárából veszik ezt az újszerű harci riadót. Ott igyekeznek ezt a rémet aláaknázni, ahol legfogékonyabb s olyan módon, hogy egyszerre milliók szeméről leesik a sötét hályog. Nem a népek becsülete, boldogulása, békéje, még csak nem is egészen a hatalmi érdekek szítják ezt a rettenetes tüzet, hanem valami titkos magánérdekek. A kapitalista társadalom egy hallgatagon összetartó rétegének mérhetetlen materializmusa, amely hatalmasabb az amerikai trösztöknél, mert ma még azok felett is ur lehet, egy csodásan együtt dolgozó érdekszövetség, amelynek szálai az európai ágyú-, fegyver- és hajógyárakba futnak be s indulnak ki, amelyben fejedelmi udvarok tagjai, államférfiak, diplomaták, tőkések, világlapok tulajdonosai közvetve vagy közvetlenül érdekelve vannak: a mozgatói ennek az egész ügynek. íme: ezek az uj igék, amelyekkel harcba indulnak azok a kevesek, akik a népek millióinak feje fölött el akarják oszlatni ezt a rémületet s válláról le akarják emelni azt az elviselhetetlen terhet, amely milliárdokat olvaszt bele — ágyukba, Dreadnoughtdkba és fegyverekbe s amely alatt össze fog roskadni minden! . . . nem hallottátok volna, miikor kiabáltam, most elmegvek halászni. Majd adok én nektek. (Elmegy.) Amália: Mért mondtad, hogy ne feleljek? Erzsébet: Csak. Amália: Most elment: Láttad, milyen szép volt a matrózgallérban? Erzsébet: Szép ferdén volt a fején a sapka. Amália (utána néz). Erzsébet: Most már én is boldog vagyok. Amália: Miért? Erzsébet: Mert látom, hogy. nem szeret téged a sul'hóf. Sokat sirtam, mert azt hittem, ítéged szeret. Amália: Pedig nern. Erzsébet: Ezért nem kell adni arra, amit a világ beszél. Amália: A .sulhóf senkit se szeret. Nincs annak szive. Erzsébet: Csak ugy gyön és megy. Amália: Csak ugy gyön, elszalad, ad egy pofont, megint gyön, megint elszalad, megint ad egy boxot, megy a fiuk közé, megint gyön, megint megy. Erzsébet: S szép neve vau, sulhóf. Amália: S pedig nem is zsidó. Erzsébet: S pedig katolikus keresztény. De csaik ugygyön és megy. Nem beszél egy percig se az emberrel hosszasan. Amália: Pedig mind a lányok szeretik. Erzsébet: Én azt hiszem, a nagy lányokat jobban szereti. Leszünk mink is nagyok, nagyszerű. A „Morning: Leader" — Anglia egyik legelterjedtebb lapja irta meg először a következőket : i Az a rettenetes arányú fegyverkezés, a mely különösen az utóbbi években Anglia és Németország versengéséből szinte száditő arányokat öltött, a parlamenti és sajtóbarCok tüzébe szólitotta a két pártot: a „leszerelők" és „fegyvex-kezők" pártját. A fegyverkezésnek ad infinitum elvét az egész imperalisztikus Anglia és Németország magáénak vallotta. A patriotizmussal s kapi'talisztikus érdekekkel szemben dokumentumokkal állt ki a „Morning Leadei*". Kimutatást közölt a liat legnagyobb ágyufegyver- és hajógyár üzeméről, rámutatott azokra a horribilis érdekekre, amelyek egész Anglia kapitalisztikus érdekkörét közelebbről vagy távolabbról ezekhez a hatalmas ipari vállalatokhoz fűzik. Közölte a részvényesek óriási osztalékát, a nagy nyereséget, melyet a rohamosan fokozódó ujabb és ixjabb megrendelések juttattak az érdekelteknek. A hat gyár 1909-iki mérlege ez volt: Részvénytőke Kötelezvény Vickers & Maxim 104.— 59.13 Caxmnel, Laird & Co. 47.46 34.57 Armstrong, Whisworth 84.02 50.01 William Beardmore 40.— 34.03 , John Brown & Co. 64.37 20.37 Thiames Ironworks Co. 12.— 5.22 millió font. Az állami megrendelésekkel kapcsolatban rámutatott azokra az óriási ipaip vállalkozásokra is, amelyeket összeköttetésük révén szereztek ezek a világcégek. Ugyanakkor egy másik angol szaklap szenzációs közleményekkel sietett a „Morning Leader" támogatására. Kifürkészte azoknak az érdekelteknek a neveit, akik az ágyú- és hajógyárak részvényeseinek névsorában szerepelnek. Ez a névsor a maga páratlanul szenzációs adataival, megdöbbentette az angol közvéleményt, de az angol világlapok — agyonhallgatták. íme, Ízelítőül egy kis kimutatás. Eőbb részvényesek az angol ágyugyáraknál: 3 herceg, 120 gróf, báró és családtagjaik, 62 nemes* 25 orsz. képviselő, 33 szárazföldi és tengerésztiszt, 3 bankár, 17 újságíró és kiadó. Ezenkívül egész sereg egyéb foglalkozású részvényes érdekeltségét mutatta ki. Amália: De akkor ő is nagyobb lesz. Ez már mindig igy maraa. Ez egy/ gazember ez a sulhóf. Erzsébet: Pedig tudja, hogy szép. Amália: Pedig tudja. (Elnézik messze a parton. Valahol a távolban egy napsütötte fekete sziklán megjelenik a sulhóf alakja a hosszú halászóbottal. Leül a szikla csúcsára és beleereszti a horgot a tengerbe.) Erzsébet: Biztos, hogy egy halat se fog. Amália: Sohase fog. (Nevetnek.) Erzsébet: Ott ül hiába mindig, néha egész . délelőtt. Pedig mink csókot adnánk neki. Amália: De ő inkább halász. Erzsébet: Pedig semmit se fog. Amália: Pedig mégis halász, (összebújnak, ugy nézik és nevetnek.) Erzsébet: Milyen szép csinos a feje a ferde sapkával. Mégse nem kellenek neki a lányok. Amália: Csak halász, csak halász. Erzsébet: Mert egy marha. Gyere, szaladjunk, ott gyön a hajó, integessünk az embereknek. Van zsebkendőd? Amália: Nincs. Erzsébet: Nekem sincs. (Összefogózva másznak föl a parti útra és elszaladnak. Porzik utánuk az ut. Eltűnnek). Csak a nagy, kedves tengerparti csönd marad ott a snlhóffal, aki mozdulatlanul ül a fekete sziklán és halászik.)