Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-03 / 78. szám

1912 III. avtolyarr, 78. szám Szerda, április 3 Rízponíi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, a Korona-utca 15. szám t=u Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., «= Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETESl Ah SZEüEDEft egész évre . R 24'— félévre . . . R 12" negyedévre . K 6'— egy hónapra R 2* Egyes szám ára 10 fillér. ibb—i ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre R 2S-— félévre . . . R 14 — negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEf Ofi-SZAM: Szerkesztőseg 305 >=< Á.adóhivatal S36 interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-száma 128—12 „Éljen a király!" Mikor az újonnan kinevezett KhuenHéderváry kormány tegnap délelőtt a képviselőház üléstermébe belépett, a többség tömött padsoraiból egy hang elkiáltotta: Éljen a király! A kiáltásra, mely a szivek mélyéből tört elő, a munkapárt és a miniszterek felugráltak helyükről és zugó éljenzéssel, tapssal köszöntötték őfelségét, kit a nemzet soha el nem muló szeretete és bálája s az egész világ hódolatteljes csodálata vesz körül nagy uralkodói és talán még nagyobb emberi tulajdonságaiért. Ám nemcsak a többség, de az ellenzéki pártok, az egész képviselőház felett is a szerencsésen elhúzódott történelmi felhőnek az árnyéka borongott. A felhő maga már elhúzódott a szemhatárról a KhuenHéderváry kormány ujabb kinevezésével; de hogy ilyen sötét felhő kerekedhetett a rezoluciós bonyodalomból, s fenyegethette veszedelmekkel a mit sem sejtő nemzetet: magának e körülménynek az utólagos meggondolása nyomottá, szinte mélabússá tette a képviselők hangulatát. Örvendetes tudatára ébredtek az emberek annak, hogy a történelmi felhő szerencsésen elvonult, örvendezni kell tehát a valóságnak és nem bánkódni azon, ami nyomasztó álom volt csupán. Az újságok és a klubok hirei, de magának a királyi kéziratnak a célzásai futótűz gyanánt járták be az országot és fájdalmas megdöbbenést keltettek magyarok százezreiben. A hová csak az újságok elértek, az ország legtávolabbi részében is, palotákban és kunyhókban egyaránt hazafias örömmel olvasták, hogy a kormány kinevezíetése mily keserű és fájdalmas eseményeknek vette elejét. Amit a Héderváry-kormány a vállalkozásával meghiúsított, annak a szerencsésen elkerült nagy. veszteségnek a kedvéért szívesen vették kineveztetését még azok is, akiknek politikai meggyőződése más, mint az övéké. A közhangulat — még az ellenzéki polgárok közhangulata is — kedvez a kormány vállalkozásának, mert tudják a miniszteri székeken ülő férfiakról, hogy nem a hatalom megtartásának vágya vezette őket, hanem (ahogy Andrássy Gyula gróf mondta) egy felsőbbrendű kötelességnek a teljesítése. Az országnak a kormányra nézve ily kedvező hangulata átragadt a képviselőház pártjaira is. Minden párton érezték, hogy ha a kormány nehéz és bizonytalan viszonyok között habozás és gondolkodás nélkül vállalkozott az ügyek végleges vitelére, arra nagy és hazafias okai lehettek. Oly okok, amiket az ő helyében ép ugy respektált volna akármily párthoz tartozó más politikus. Andrássy Gyula gróf rövid, de klaszszikusan szép beszéde volt a legékesebb tolmácsa a nemzet e közhangulatának. Kijelentette őszintén, hogy teljesen helyesli a miniszterelnök eljárását; hogy lelkiismeretes magyar ember az ő helyzetében másként nem cselekedhetett; hogy másként eljárni „bün" lett volna nemcsak a király ellen, de a nemzet ellen isi hogy történelmi hiba, sőt „tröténelmi hálátlanság" lett volna, nem számolni őfelsége nagy lelki tusakodásával, fájdalmasan érzékeny hangulatával. Andrássy gróf nemes kötelességet teljesített felszólalása által. Nagy szolgálatot tett nyíltságával nem annyira a kormánynak, amelynek nyugodt és tiszta a lelkiismerete, de főleg magának az ügynek. Merjük állítani, hogy beszédének nemes hangja és érvelése csak visszhangja e dologban a magyar nemzet felfogásának. A Kossuth-párt szónokainak beszédét is mérséklet és jó szándék jellemezte. Hangfogót tettek ök is a hegedűjük húrjára, mert még az ő lelkükben is a szerencsésen elmaradt históriai megpróbáltatásnak az utólagos félelme reszketett. A Justh-párt szónokai sem voltak képesek kivonni magukat a kormányra kedvező közhangulat hatása alól. Keserűek Útitársak. Irta Leonid Andrejov. Soha semmi sem aggasztott és nyugtalanított jobban, mint a vasúti kocsiban való alvás kérdése. Aimint leültem, tüstént alapos tanulmányaim tárgyává tettem az útitársaimat s felvetettem magamban a kérdést: „Meglopnak-e vagy sem?" S eközben éreztem, hogy magam is hasonló tanulmány tárgyává lettem. Nevezetes az a megfigyelés, melyet épen a vasúti kocsiban tehettem. Az emiitett szempontból nézve, minden emberi ábrázat egy külön-külön probléma; az arcból megítélheted, jó vagy rossz, okos vagy ostoba-e az illető, de eldönteni azt, hogy meg fog-e lopni vagy sem — tiszta lehetetlenség. Sok évi tapasztalatgyűjtés után arra a meggyőződésre jutottam, hogy az embernek más ismertetőjelekhez kell folyamodnia a kérdés megoldásánál; nevezetesen szemügyre kell vennie az ember ruháját s ami a fő, azt a körülményt, hogy az illetőnek van-e zsebórája vagy nincs. Hogy miért ne lehetne egy tolvajnak zsebórája, igazán nem tudom, de eltagad'hatatlan tény, hogy egy zsebóra tulajdona bizalmat kelt az illető iránt. Szomszédod babrál az óraláncával, te egykedvűen az órádat nézed s ez elég arra, hogy közte és közted hallgatag megállapodás jöjjön létre, melynek alapja az .egymáshoz való bizalom s az emberiség töbtoi részének meggyanusitása. De ha szerencsésen megoldottad is a szomszéd megbízható voltának kérdését, ez I még nem elegendő biztosíték arra, hogy álmod nyugodt legyen. Elvégre az ember nem ismerhet ki mindenkit, aki áthalad egy vasúti kocsin. Eleinte elhatároztam, hogy átvirrasztom az éjszakát, de minthogy mégis elaludtam, nem maradt más hátra, mint az észszerüségnek megfelelően számot vetni ezzel a körülménynyel. Ennek következtében levetettem magamról minden levethetőt s a fejem alá tettem. Ez aztán látványnak olyan volt, mintha a Montblancra vagy a Csimborasszóra hajtattam volna le a fejem. De mikor a fejem alól kihúzták az erszényemet, egy szomszédomnak pedig a sipkáját lopták el ugyanaz alkalommal, elvesztettem bizalmamat e módszer megbizhatóságában. Nincs meghatóbb és gyámoltalanabb valami, mint egy ember, kinek télvíz idején ellopták á sapkáját. Szomszédom szerette volna kidugni fejét az ajtón s épen ezt nem tehette meg. Nagy pénzösszeget ajánlott fel a leghitványabb kis sipkáért. Mindhiába tette, mert valahányan voltunk, mindannyiunknak csak egy sipkája volt a fején és senki sem gondolt arra, hogy tartaléksipkát hozzon magával. Próhálta a bundáját a fejére húzni, de az csúnya volt, majd, hogy a közrend és a köznyugalom megháboritásának is lőhetett volna minősiteni. Aki csak a kocsiban volt, igyekezett kieszelni valami módot, hogy segítsen a szerencsétlenen. En azt tanácsoltam neki, liogy egy kis kosarat borítson a fejére, de ő azt mondotta, hogy alig hinné, hogy volna kocsis, aki ugy Jelvenné a kocsijára, odahaza pedig bizonyosan nem eresztenék ,be a házba. A dolognak az lett a vége, hogy zsebkendővel kötötte be a fejét s mivelhogy nagy szakálla volt, meglehetősen különös látványt nyújtott. — Be fogják-e most már ereszteni? — kérdeztem kételkedésteljesen. — Meg fogom próbálni — felelte csüggedten. Azóta a következő módon alszom: Minden értékes holmimat a nadrágom zsebeibe rakom, aztán zsebre -dugom a két kezemet is 's reggelig ki se veszem belőlük. A sipkát meg ugy teszem a fejemre, hogy könnyen tarthatom a fogammal is. Szó sincs róla, nem a legkényelmesebb dolog, megfordulni ily helyzetben s az ember csak háton vagy hason fekhetik, de viszont majdnem egészen veszélytelen. Eszembe jut egy rendkívüli szomorú eset. Alig hogy felszálltunk a kocsiba s még reá sem értünk, hogy tanulmányozzuk egymást, belépett hozzánk az állomásfőnök egy csendőrrel s igy szólt hozzánk: — Vigyázatot ajánlok, uraim. Egy ismert zsebtolvaj szállt fel a vonatra. Őrizzék a holmijukat. — Milyenformáju embe :? — kérdeztük. — Szőke, közepes ko;u mondotta a -csendőr. — Hogy is ne! Barna s még egészen fiatal — igazította helyre az állomásfőnök.