Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-02 / 77. szám

1912 IH. évfolyam, 77. szám Kedd, április 2 DELMAGY Klzponti szerkesztősén és Kiadóhivatal Szeded, r.—i Korona-utca 15. szám can Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám t=i 2LÖPIZETES! 48 SZttiKöftft egész évre . K 24"— félévre ... K 12negyedévre . R f— egy hónapra R 2Egyes szám ára 10 füUr. eLÓPIZETESI AR VEDEREN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14"— negyedévre . R 7-— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEPON-SZAtt: Szerkesztősei 305 cm Siadóhivat.T J36 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-száma 128 12 A politikai helyzet. Jelentőségét a királyi kéziratnak a történelem fogja egész nagyságában megállapítani. De már ma is, a jelen harcaiban, megmutatkozik rendkívüli hatása abban a nagy megnyugvásban, amelyet a közvéleményben keltett. Kiváltkép a munkapárton kitörő lelkesedéssel fogadták a szerencsés megoldást, mely beláthatatlan zavarokat hárit el az országról s amely ugy formájánál, mint tartalmánál fogva minden magyar embert nemcsak megnyugtathat, hanem elégtétellel tölthet el. Ujabb királyi, nyilatkozattal, melyhez semmi más idegen tényezőnek hozzászólása nincs, pecsételtetett meg nemzetünk ujoncmegajánlási joga különösen s alkotmányossága általában. Ez eloszlathat minden • aggodalmat azokban, akikben ilyen aggodalmak éltek. Viszont félremagyarázhatatlanul precizirozza királyunk alkotmányos és a nemzet által törvények utján reája ruházott jogait a felmerült kérdésben. Az a meleg szivü felhivás pedig, amelylyel Európa szentkoronás patriarchája nemzetünkhöz fordul, hogy segítsük őt királyi feladatainak teljesitésében és uralkodói gondjainak elviselésében, lehetetlen, hogy mély hatást ne keltsen minden gondolkodó és érző magyar ember szivében. Minden pártszempontnak háttérbe kell vonulnia hallatára e felhívásnak, melylyel az agg király a nemzethez fordul. Mert nincs nagyobb érdeke ennek az országnak s a benne élő nemzetnek, mint a királyával és a dinasztiával való egyetértés és harmónia. A kormány és a munkapárt, mely kezdettől fogva ennek a nagy érdeknek ápolá' sár vallotta feladatául, örömmel és elégtétellel mutathat rá, hogy e feladatát az elmúlt hetek legnehezebb óráiban is teljes sikerrel tartotta szem előtt s ezáltal a válság minden elmérgesedésének gátat vetett. Hála érte azoknak a férfiaknak, akik ebben a nehéz és kényes munkában közreműködtek: első sorban gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnöknek s akik az ő oldalán állottak végig: Lukács Lászlónak és Tisza Istvánnak, valamint a kormány öszszes tagjainak. Ami az ellenzék magatartását illeti, el lehetünk készülve gáncsoskodásra, mert hisz a munkapárt a válságot a maga erejére támaszkodva háritottp el. De nem hisszük, hogy akadjon lelkiismeretes és komoly politikus, aki meg .nem hajolna a megoldást motiváló nagy szempontok előtt s magának a megoldásnak szerencsés ihlettel megragadott formája előtt. Most pedig idézzük azt a valóságot, ami kicseng a királyi manifesztumból. A királyi kéziratnak megkapó szubjektív hangjában tragédia zsong. Ez a hang többet mond, mint a tartalom. Egy öreg király hivatkozik benne előéletére, mely az alkotmány respektálásában telt el s kéri a lehetőséget, hogy uralkodói feladata további betöltésénél békén élhessen a lelkiismeretével. Megérezzük belőle, hogy az eskü, melyet az alkotmányra tett, komoly vezérlője az uralkodásban s nyugalmát feldúlja, ha az eskü tiszta megtartásához kétség fér. Tán még több lappang ezekben a sorokban, talán épen az, amit sokfelé suttognak, hangosan híresztelnek, hogy ha a dologi konfliktus el nem intéződik, öreg királyunk a lelkiismerete harmóniáját azzal lett volna kész megmenteni, hogy másra háritja a döntést s a lelki tusát, másra, aki fiatalabb, ellentállóbb s még nem tette le azt az esküt. Nem vétünk a köteles diszkréció ellen, ha nyíltan kimondjuk, hogy a kormány gyors és elszánt fellépése megdöbbentő eseményeknek vágta be az útját s megmentette nemcsak az országot, de a monarchia másik államát is, egy, következményeiben egész Európára kiható megrázkódtatástól. Hol az a rezolució, amely egy koronás király e nyilakozatával felérne? Hol az a politikus, hol az a párt, hol az a hazafi, aki ezzel be nem érné? „Határozott akarata" őfelségének „tiszA rongymüvész.') Irta Juhász Gyula. \. Ennek a történetnek nagyon szomorú a szövege, de valami vig Offenbach muzsikát tessék gondolni hozzá kíséretül, valami olyan muzsikát, amelyben aranyos őszi levelek nótázva, táncolva és kacagva hullanak a földre. Valami ilyen muzsikát. Georges mesterről szól ma igaz mesém. Georges mester valódi neve. ha jól emlékezem^ Péter volt, vagy Pál, de ez nagyon polgári, nagyon egyszerű, minden titokzatosság nélkül való és a polgárok nem szeretik a polgári nevet, ha művész viseli. A polgárok azt szeretik, hogy a művész valami fura figura legyen, valami különös, mert különben hogyan szidhatnák és hogyan bámulhatnák. Ezért lett az én igaz mesém hőse Georges mesterré. Mert ez francia név és ,ha már francia, akkor lehet vele kezdeni valamit. Kanmester ur, ott a szivem mélyén, maga nagyon gúnyos muzsikába kezdett! Egy kis szünetet kérek, egy kis csöndet, igy, most már tovább mesélhetek. 2. Georges mester rongyokból szines tarka *) Ez a végtelenül finom és őszinte elbeszélés megjelent angol nyelven, egyik londoni artista lapban. és misztikus rongyokiból ismert hires képeket rakott föl egy nagy, bánatos fekete vászonra a színpadon, a közönség előtt. Mert a közönség nem csak a művészetre kíváncsi, de a művészre magára is! És látni akarja, hogyan csinálja a szépséget a művész. A közönség gyönyörködni akar a müvészkedésben, a közönség azt akarja, hogy előtte szenvedjen, vergődjön és teremtsen a művész. Csak ide vele, mutassa meg szépen a könnyeit, a kínjait, a szerszámait. Mert igy el lehet hinni a miivészetét. Georges mester tudta ezt és ezért csinálta a képeit ott, a nyilvánosság "dobogóján. Georges mester művész volt, igazi, aki valamikor nem rongyokból csinálta a képét, de drága fastékkel nagyon drága festékkel és az úgynevezett műértők és műpártolók még a festék árát se tudták és nem is akarták megfizetni neki. Mert Georges mester a maga szemével nézte a világ ábrázatát és az ő szeme furcsa szem volt. Mámoros lett színektől, vonalaktól, amelyek csak az ő saját külön lelkében égtek, ragyogtak, lendültek és kergetőztek. És amikor látta, hogy ez nem kell a magyarnak, nagyon szomorú lett mindhalálig. Egy este, mikor novembervégi elé•gíák zokogtak a szobájában, eszébe jutott valami. Hogy az ő szines álmait rongyokká tépte az élet. Hogy rongyok az álmok és hogy rongyokból álmokat lehet szinezni. A ruások álmait. És kitalálta a mesterségét. Es rongymüvész lett. Egy kis szünetet tartok a mesében, karmester ur a szivem mélyén, de azért maga csak muzsikáljon +ovább. Valami nagyon vig Offenbach muzsikát, amitől fájni szoktak a novembervégi szivek. Valami ilyen muzsikát! 3. A zongorista, aki Georges mester munkáját kisérte, rokona volt neki a keserűségben. Reménytelen szőke fiu volt, nagyon és hiába szerette Barsi Sárit, aki rózsaszínű lángrühában, lengén és kacagón táncolt, énekelt rózsaszínű és lenge malaeságclkat, amelyeket a zongorista kisért, mint mikor az ember a maga temetésén sanzonokat játszik. A zongorista valamikor egy lehetetlen nevű külföldi operában a zenekarban ült és diadalmas zengésű szimfóniákat tervezett. De hol van a tavalyi szimfónia? A zongorista lelke mélyéből gyűlölte a léha, könynyelmü melódiákat, amelyek Barsi Sári ajkáról szálltak, szálltak, egészen egy csinos, joviális kis hadnagy szivéig. Gyűlölte a zongorista e melódiákat, ó mert a gyűlölet és szerelem olyan nagyon testvérek a szomorú és beteg emberi szivben. De mikor Georges mester száma következett, a zongorista egészen megváltozott. E komoly, szinte tragikusan lassú, ünnepélyes szám alatt szive szerint játszhatta a kíséretet. A sárguló billentyűk égtek és zokogtak keskeny, bánatos ujjai alatt és amig a derék kereskedők és ijfhrosok a többi számok rózsaszínű és kacagó emlékein felejtették a lelküket, a szőke zongorista lágyan, tüzesen idézgette Beethowent és társait. Néha a saját melódiáiból is próbált valamit, mig a viharos; taps