Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)
1912-03-03 / 52. szám
. Mmmu-f', •>' 1912 március 3. DÉLM AGYARORSZÁG 77 A fejlődés problémáiból. Ugy tetszik, mintha a történelem már egészen el is tűnt volna az uj emberi kultura tényezői közül. Néhány évtizeddel ezelőtt még azt tartotta róla a tudósok világa, hogy ez az egyetlenegy ut, amelyen az emberiség a kultura magasabb régiói felé előrehaladhat. Az utolsó néhány évtizedben forradalomszérűén bekövetkezett változások azonban elsodorták a történelmet arról az előkelő polcról, amelyre régen olyan sok munkával helyezték s amelyen olyan sok fáradsággal és gonddal tartották meg. Az iskolában még megmaradt régi fontosságának tudatában, de az iskolával mind kevesebb közösséget vállal a huszadik század kulturája. Az iskoláról való itélet épen ugy megváltozott, mint az. amelyet a történelemről évszázadok alakítottak ki és évtizedek homályosítottak el, s a változásnak nemcsak nagysága, iránya is egyforma. Az iskoláztatási neveléssé akarják megreformálni, s a pompás, lelkes törekvés, melynek ez a reform a célja, jóformán semmit sem használ . fel abból az iskolából, amely történelmi alapokon állott. Az uj pedagógiai törekvéseknek irányát természetesen nem lehet megszabni, ha csak erről az oldalról akarjuk megközelíteni, de bizonyos, hogy legjellemzőbb tulajdonságai közül való ez a negatív vonása a történelem semmibevétele. A történelem nem tanitója már az emberiségnek, s ma ugy tűnik fel, mintha pályája egészen zárt, befejezett volna. A krónikás, a pragmatikus és a filozófiai történelem, hogy ennek a tudománynak különböző, fejlődési korszakait nevezik, mind egyformán messze van már tőlünk és igen nehéz megtalálni azt a pontot, ahol ehez a törzshöz a fejlődés további ágai csatlákoznak. Annakidején nagy diadallal ünnepelték és fogadták a filozófiai történelmet; megírták róla, hogy a történelem épületének betetőzése ez és tökéletesen igazuk is volt benne. Nem ugy azonban, ahogy ők gondolták, mintha a filozófiai történelem hozta volna magával a fejlődésnek mindörökre használható kulcsát, hanem ugy, hogy a filozófiai történelemirással betelt a történelemírás hivatása. A történelmet, ahogy most a maga teljes kifejlettségében előttünk áll, nyugodtan foghatjuk ugy fel, mintha az az emberiség öntudata lenne .Az emberiség élete, azok az eserné nyék, amelyek együtt ezt az életet teszik, ott kiséri azonban az öntudat ezeket az eseményeket, de kivülről közelítve meg azokat, nem belőlük fakadva, hanem belőlük ak'arva meggazdagodni, megnövekedni: ennek az öntudatra való emberi törekvésnek a kifejezője, képviselője, összefoglalója a történelem. Mindig ez volt az embereknek a történelemről való véleménye és ezt ma is igaznak kell elfogadnunk. De ma már ki kell egészítenünk azzal, hogy a történelem erre a célra csak az emberi fejlődésnek egy bizonyos korszakán felelt meg. Ma már tul vagyunk ezen a korszakon, mert szinte megfigyelhetetlen módon kijutottunk abból az egyszerű, mozgásában, fejlődésében csendes és bonyolódás nélkül való életből, melynek eseményei elfértek a krónika lapjain, melynek változásait kényelmesen követhette az okok szálán — visszafelé haladva — a pragmatikus történetíró s melynek lankás emelkedését, a lassú emelkedés végén intő célokat és a mélyben működő okokat felderíthette és megmagyarázhatta a filozófus történetírása. A krónikás számbavette az eseményeket, a pragmatikus kiderítette, a filozófus érthetővé tette őket. A krónikás az események kutatója, a pragmatikus az embereké, mert az események okait emberi rugókig igyekezett felderiteni, a filozófus pedig a történelemé. A filozófus már nem az eseményekre s nem is az emberekre épit, hanem arra, amit a történelemnek előtte működő munkásai eredményként elébe tártak. A két első fok még benne van az emberi fejlődés törzsében, a történelemirás filozófiai korszaka azonban már önállóan fejlődött ág, amelyből már nem következik ujabb ág, uj fejlődési korszak. A történelem igy leélte a maga életét, de megmaradt az emberi törekvés, amely azt életre hivta; az öntudat keresése. Ma azonban szociológia a kifejezője s ha egész pontosan akarjuk meghatározni, a statisztika. A szociológia ugyanis szorosan véve nem tudomány, hanem a tudományoknak egy uj formája; sőt olyan fogalom ez ma épen, mint amilyen volt a „tudomány" a maga idejében; az orom. Az öröm rózsaszín virággal Girlandozta fel kocsiját, Maga fölmosolyog a bakra, Engem a nevemen kiált. Két fehér táltos tombolája Nyihog, kapál, zabát harap, S aztán repülünk! Rózsaszínben, Mint hajnali felhődarab. Aranyszikrát ver aranypatkó, Ezüstöt reszket a kerék, Szitál utánunk kékes felhő, Lámpásul két gyöngycsillag ég. A szivem kifeszül magából, S olyan nagy, mint ez a világ. Ahova nézek: csodamódra Pattannak üde ibolyák. Andalgó zeneszó füröszti Édes árjában lelkemet; Tavaszi hajnalok bübáján Száll, mint egy angyalüzenet. Szállunk, szállunk, már nem tudom, hol Csak azt tudom: könnyem pereg, És nem fáj, ami fáj. És oly szép Ez a világ! És olyan jók az emberek! Oláh Gábor. ftnya. Fia kiszállt a távol tengerekre És ott veszett, annak pár éve már, De a nagy ég száz csillagán merengve, A jó anya reá remélve vár. Mindenki tudja, hogy a messzeségek Szomorú hőse csöndes már nagyon, Hogy tul jár már tenger baján a létnek S pihen talán egy távoli csillagon ... De az anya, ki méhe bús gyümölcsét Ugy látta mindig, mint a nagy jövőt, Nem. sejti, hogy mily messze költözött! S mig oceánok ágyán alszik ő rég, Az anya vár, vár valami hajót S ragyognak rá rég elmúlt csillagok! Juhász Gyula. firenzei áíom. Alattam a város, a régi csoda, Almokat ontó firenzei kertek, Mesélnek a kövek: sok vén palota, Mesélnek nekem a kósza idegennek, — Vigyázz, az Arnó megront, babonáz, S itt tartja a sápadt, álmodozó lelked, A sziklafalu sok hajdani ház, A méla árnyéku firenzei kertek ... s álmodom hosszan a régi regét: Valaha itt éltem én is e völgyben, Festettem a Madonna égi szemét, S a haját arannyal ékes ködbe szőttem. A Madonna engem mégse szeretett, A szivem mindig asszonyoknak adta Kik eltörték kezemben az ecsetet, S mérget öntöttek ezüst poharamba. Dutka Akos. Szonett. Két buborék, kiket elfujt a szél... Hogy elszakadtunk egymástól mi ketten. Az ember jár a téli szürkületben. Csak jár, csak jár és befelé beszél: — Kicsiny virág a lépés oly nehéz És meghalok, ha egy erem elpattan És fekszem, látja, éjben, virradatban, S mint fogoly zászló, földet ér a kéz. Ki tudja, akkorára mi leszek, Ha fejemen sirkövet viselek, (Márványmécsest régi hamutartón), De várom, hogy majd selyem feketébe Egy magános Hölgy megálljon elébe S egy ceruzával rárajzolja: ... Pardon. Ambrus Balázs,