Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-24 / 70. szám

Í912 március 24. DÉEM ÁOYARORSZÁÖ A 20 év előtt eltűnt fiu regénye. — Akik eggmásra akadtak. — (Saját tudósitónktól.) A Délmagyar ország volt az első, amely egy lopási eset kapcsán „Szabadmadár" cimimel ímegirta Hans Fogelfrei (Szabadmadár János) kalandos históriáját. E hir azóta bejárta egész Magyarországot, fővárosi lapok is publikálták és e híresztelések folytán ma érdekes fordulat állott be az ügyben és Fogelfrei kalandos életében. ! • '4; Az ügy előzményei röviden a következők: Fogelfrei János ellopta egy paraszt-zenész klarinétját egy dorozsmai korcsmában. Tetten érték és lopás miatt a szegedi királyi büntető járásbiróság elé ikerült, ahol Somlyódy István járásbiró tárgyalta az ügyet. Fogelfrei beismerte a lopást, de tekintettel az enyhítő körülményekre, csak két heti fogház büntetést kapott. Ezt a két heti fogházat le is ülte s kiszabadulva a járásbiróság fogházából, átadták a rendőrségnek, hogy az, ha le" het, puhatolja ki Fogelfrei illetőségét, ahová ezután eltoloncolnák az érdekes ifjút. (Fogelfrei a múltjáról.) Fogelfreinek nincs rendes polgári foglalkozása. Kóbor cigányéletet él s cigánykaravánnal, kocsisaroglyáu utazott faluról-falura a szőke cigány ifju. Magyarul nem beszél. Annál jobban tud azonban németül és cigányul, de beszél több európai nyelvet is. Ö a következőiket mondotta el önmagáról: — Én nem vagyok cigány. Uri származású ember vagyok, akit még kis fiu koromban elraboltak a cigányok. Azóta velük vagyok, velük kóborlom keresztül a világot. Legtöbbnyirc Galíciában éltünk s ngy hiszem, hogy ott is születtem. Vándorlásaink közben eljutottunk Boszniába, ahol valahogyan megtudtam származásom titkát. Ekkor megszöktem a karavántól azzal a céllal, bogy fölkutatom szüleimet vagy testvéreimet, Magyarországon vándoroltam keresztül, amíg Dorozsmára jutottam. Itt a korcsmában, mint másutt is, megszántak s enni adtak. Nem loptam ón soha sehol, de nagyon sarkalt a vágy, hogy mennél előbb haza juthassak s mert pénz nélkül nagyon nehezen megy az utazás, hát bizony megszállott a kísértés ördöge s egy őrizetlen pillanatban elloptam az ott játszó polgári zenészbanda klarinétját. Mindezt igy meg is irtuk, mert Fogelfrei előadásában nagyon sok volt a valószínűség s ha neki magának nem is hinnénk el, el kell hogy higyjük a körülményeknek, amelyek minden tekintetben igazolják Fogelfrei vallomását. Tény az, liogy Fogelfrei nem cigány típus. Szőke hajzata, finom arcvonásai és magasabb értelmi képessége jobb származásra vallanak. (Az elveszett gyermek.) Olvasta a lapok közlését Fogelfrei Jánosról özvegy Izsák Józsefné, egy kajókormányos özvegye, aki Budapesten a Dob-utca 82. szám alatt lakik. Izsák Józsefnénak megdobbant az érző, anyai szive. Fájdalmas mult soha nem szűnő emlékei éledtek fel benne s a soha nem szűnő remény, a boldogító hit minden rajongásával megérezte, hogy — ez csak az Imriskóm, az én szép kis szőke fiam lehet! özvegy Izsák Józsefné szegény öreg aszszony, aki nehéz munkával keresi meg a szűkös kenyerét. Nem gondolgozott egy percig sem, nem kérdezett levélben semmit, lianem fölpakkolt egy néhány napra való szükségeset, megváltotta a vasúti jegyet s ideutazott Szegedre. Első dolga volt jelentkezni a rendőrségen, ahol elmondta, hogy: — Az a Fogelfrei, az csak az éri kis Imre fiam lehet. Husz éve már annak, mikor 4—5 éves korában eltűnt a hajóról. A megboldogult férjem hajókormányos volt. Vele utaztunk családostól. Sok szerencsétlenség ért bennünket. Egyik kis fiam, a Gravica hajóról a Dunába esett. Bele is veszett szegény mentehetetlenül. Még el sem mult a rettenetes fájdalom, mikor a kisebbik fiam, a szegény boldogult uram szemefénye, a kis Imriske is eltűnt a hajóról. Turn-Severinben törtónt. Ott állomásozott a hajó. Az Iinriske meg ott játszadozott a födélzeten, nézte a kirakodást, mikor egyszer csak nem találtuk. Eltűnt nyom nélkül. Nem tudtuk elgondolni, hogy a vízbe esett-e, vagy pedig a kirakodó munkások közül valaki ellopta. Mert nagyon csúnya népek, cigányfélék is voltak a rakodó munkások között. Tűvé tettük az egész hajót, az egész várost. Csak nem tudtuk meglelni az Imriskét. Pedig jelentettük a turn-severini rendőrségen is, még két aranyat is Ígértem jutalmul annak, aki viszahpzza a kicsikémet. Hiába, osak nem került elő. És mégis, mindig hittem, mindig reménykedtem, bogy még előkerül az én kis Imrém s ez a Fogelfrei, aki itt van önöknél s akiről a lapok írtak, az nem lehet más, csak az én eltűnt fiam. A rendőrségen megilletődéssel hallgatták a szegény, öreg anya rajongását, s igazolást kértek arról, hogy tényleg volt egy fia, aki eltűnt s akinek az életkora megegyezik Fogelfrei János becslés szerint megállapítható életkorával. Özvegy Izsák Józsefné persze arra nem gondolt, hogy majd még írást is kívánnak tőle. Irt haza, hogy küldjék el az Imriske születési anyakönyvi lapját. Ez a bizonyítvány meg is érkezett s ebből megállapítható, liogy az asszony előadása való, hogy volt ós talán van egy fia, Izsák Imre, aki született 1886-ban, Elveszett: 1890-ben. (Szembesítés.) Fogelfrei Jánost ezek után szembesítették. Izsák Józsefnéval. Amit a képzelet oly szépen kiszínezett, amit a szegény anya olyan epédive remélt, az elmaradt. Izsák Józsefné azt remélte, hogy majd elébe áll az ő fia, akit ő ugy képzelt el, amint azt 4 éves korában ismerte. Göndörfiirtü, szőke gyermek, kék, élénk szemekkel s liogy az nem változott semmit, csak megnőtt, nagygyá lett, de azért csak olyan maradt, olyan szőke, bodros fejű, kék szemű, gyermeki vonásokkal, a milyen az ő kis Imréje volt. Fogelfrei szőke is, kék szemű is, de azért nem olyan, mint a 4 éves kis Imre volt. Izsák Józsefné nem ismerte föl benne a fiát. Pedig megnézte alaposan. Szemügyre vette minden oldalról, megnézte a nyakát, a vállát, megtapogatta a haját, a fejét, vizsgálta mindenképen s csak ennyit mondott: — lehet, liogy az, lehet, hogy nem az, nem vagyok benne bizonyos. (Az örökbefogadás.) — Tehát fölismeri benne a fiát ? — kérdezte Borbola Jenő dr rendőrségi osztály jegyző. — Nem mondhatom kérem, egész határozottan, — mondta némi kétellyel Izsák Józsefné. — Uram isten, mért nem adsz nekem most különös erőt, bogy megismerjem gyermekemet. — Akkor hát nem vállalja a fiának? — Nem tagadhatom meg kérem szeretettel, hátha mégis az. Mert az sem lenne csoda, ha elváltozott egy kissé, mert hiszen cigányokkal kóborolt, forró napokon és kietlen hidegben. Azért hát elfogadom, mert ha nem is biztos, hogy az, hát csak a fiamat látom én benne. — Akkor hát nincs más hátra, minthogy örökbe fogadja, riiert nem lehet biztosan megállapítani a személyazonosságát. — Örökbe fogadom, merthogy nagyon hűséges lehet. Olyan hűséges szemei vannak. Az éjjel is kutyával álmodtam, az pedig hűséget jelent. Fogelfrei Jánost láthatólag nagyon meghatotta az anya rajongása, melyet a husz év előtt eltűnt gyermeke iránt tanúsít, mert ugy látszik s ez bizonyítja legjobban jobb származását, — hogy nem szereti a kóbor cigányéletet s vágyódik meleg, családi otthon után, örömmel hallotta, hogy a jó aszszony örökbe fogadja s hogy becsületes nevet biztosit neki. Igazán gyermeki szeretettel fogadkozott, liogy becsületére válik fogadott anyjának. Ért mindenhez. Volt már artista, volt kovács, sőt cipész is. Kész akármilyen mesterségben dolgozni s addig, mig az örökbefogadás hivatalos processzusa tart, addig is dolgozni fog, pénzt keres, csak szerető anyja, s otthona legyen. Az örökbefogadás pedig kissé hosszadalmas lesz, mert épen most tartóztatták le azt a cigánykaravánt, amelyhez Fogelfrei it tartozott, s szükséges, bogy azokat is kihallgassák arra nézve, hogy Fogelfrei milyen körüljptiények között került a karavánhoz. Addig is Fogelfrei János már hétfőn Budapestre megy a fogadott anyjával, hogy elfoglalja mellette azt a helyet, amelyet eddig egész életében nélkülözött: a családtag, a gyermek helyét. Pénzt kér Szeged város már kifizetett földekért. — A rókusi akollelep ügye. — (Saját tudósitónktól.) Érdekes ós az utóbbi időben nagyon összebogozott kérdés kerül a hétfői tanácsülés elé. A kórdós, amelynek előreláthatólag még bonyolultabb lesz a folytatása, negyven esztendőnél is régebb keletű és a lényeges az, hogy a város pénzt kér olyan földekért, amelyeket 1869-ben örök áron adott el a tulajdonosaiknak. A rókusi akoltelepekről van szó. Arról a mintegy hatvan hold nagyságú területről, amelyet 1869-ben az akkori helytartó tanács adott el. Abban az időben általános volt az óhajtás, hogy Szegedet nagy sertéskereskedelmi gócponttá kell tenni, itt intenzív sertéstenyésztést kell meghonosítani és hogy ezt megkönnyítsék, a telkeket olcsó áron adták oda a vevőknek, de kikötötte a város azt, hogy azokon csak sertésaklokat lehet épiteni, illetve, hogy a földeket a tulajdonosaik csak sertéstenyésztésre használhatják. Az ingatlanok használatára vonatkozó ezt a korlátozást a telekkönyvben is feljegyezték. Azóta a sertéstenyésztés Szegeden visszafejlődött, a telkeket más célra is felhasználták ós a városnak ez ellen kifogása nem volt. Elvétve előfordult az is, hogy egyesek a telekkönyvre feljegyzett korlltozás. törlését kérték és a város minden további nélkül teljesítette a kérést. Még malmok ópitésére is adtak ki engedélyeket az emiitett területeken és senkinek sem jutott eszébe, hogy a tulajdonosoktól a kikötés pontos betartását kellene követelni. Ugy látszott, hogy egészen megfeledkeztek az eredeti célról, amire különben sem lett volna célszerű gondolni, mert hiszen ma már nincs semmi értelme annak, hogy itt a városban sertéstenyésztéssel foglalkozzanak. Az elmúlt esztendőben a tanácsnak azonban eszébe jutott a dolog. Foglalkozni kezdett a kérdéssel és rá jött arra, hogy a városnak sok tízezer koronát jelentene az, ha ragaszkodnék az eredeti kikötéshez. Javaslatot is terjesztett a tanács a közgyűlés elé ebben a tárgyban és a közgyűlés kimondotta, hogy csak abban az esetben törli a város a telekkönyvbe feljegyzett kikötést, ha a tulajdonosok nógyszögméterenkint három koronát fizetnek. Egy holdankint 4800 koronát, hatvan holdnál tehát mintegy 288.000 koronát jelent, vagyis a város minteyy háromszázezer korona élőre nem látott bevételhez jutna, ha a korlátozást törölné. Ezt a közgyűlési határozatot jóváhagyta a belügyminiszter is ós a jóváhagyó leirat most érkezett le a tanácshoz. Eszerint a határozat jogerős lett már, azonban ez a körülmény korántsem jelenti azt, hogy a város azt a nagy summát meg fogja kapni. A tulajdonosok ugyanis egyáltalában nem