Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-20 / 66. szám

1912 március 23. DÉLMAGYARORSZÁG 257 egy egészen különös ideg-einber, aki egymaga játsza végig a darabot, de széles kontúrokban feleltető gesztusaival, ia színházi rendezés ördöngös reflektorával megvilágított mimikájával, nagy és súlyos, színpad megetti történéseket érzékeltet meg. Bródy Sándbr még folyton csiszolja remekmüvét, amelyről — akinek megvolt a lehetősége a megismerésére — esak bámulattal és csodálattal eshet szó. (E. V.) * Szinészparlament. Budapesten kedden vette kezdetét a szinészek ez évi közgyűlése, amelyen elintézik minden ügyes-bajos dolgukat. Lendületes, szép beszédben üdvözölte a megjelent színészeket Ditrói Mór, aki összetartásra buzdította társait. A közgyűlést Mezei Kálmán korelnök vezette. Elnöknek Komjáthy Jánost, alelnöknek Faragó ödönt és Szendrey Mihályt választották meg. Bizottságok választásával telt el a délelőtt. Délután a bizottságok tárgyalták meg azokat az ügyeket, amelyek szerdán kerülnek a közgyűlés elé. * Helvey Laura nyugdíjba megy. Helvey Laura, a Nemzeti Szinház művésznője ez idén nyugdíjba megy. Negyven éve tagja a színháznak. Az a közönség, amely tiz év óta látogatja a Nemzeti Szinházat, csak hallomásból, megfakult régi újságokból ismerheti Helvey Laura művészetét és tüneményes sikereit. A nyolcvanas évek legünnepeltebb színésznője volt. Gyulai Pál fedezte fel és ez a rideg, szófukar kritikus valósággal rajongott az isteni Lauráért. 1871 őszén Paulay szerződtette. A Demi-monde, Ofélia, Marié (a Fourchambault-családban), Sarah grófnő, Elza (a Proletárokban), Magdolna, Faust Margitja voltak a leghíresebb szerepei. Most visszavonul. Nyugdíjba megy. A magyar színművészet egy érdekes és értékes korszaka zárul vele. Újra elmegy valaki, akibe apáink voltak szerelmesek . . . Osztrák manőver Magyarország ellen. — Pranger vezértitkár nyilatkozata. — (Sajói tudósítónktól.) Valami különös, fojtó izgalom kisért Magyarország közigazgatási életében. Egyik ember a másikat ijeszti, hallatlan pénzszűkéről regélnek, de senki nem nézett még szembe ezzel a mesével. Merjük állitani a különféle hírekkel szemben, hogy Magyarországon ezidőszerint a legnagyobb pénzbőség van, az osztalék-politika szükkeblüsége mellett is, olyan osztalék-gazdagság tapasztalható, amire a legöregebb pénzügyi fókák is alig emlékeznek. Utalunk egyszerűen a magyar pénzintézetek .idei mérlegeire, amelyek rendkívül jelentékeny fejlődést mutatnak. Gyönyörű lendületet vett mostanában közgazdasági életünk s ez a tény le nem tagadható. Bankjaink tőkeemelési akciói sorra sikerrel járnak, annyira, hogy az uj papírok még piacra se jutnak, mert előbb akad gazdájuk. Ilyen körülmények között valóban csak azok jajgatnak pénzdrágaságról, akiknek ez a híresztelés a legfőbb érdekük. Kétségtelenül Ausztriának is szerepe van ebben a mesterségesen szitott pénzügyi izgalomban. Amikor a magyar piac teljes sikerrel fordult Franciaországhoz és Belgiumhoz, Ausztria pukkadt a dühtől, mert nagyszerű és zsíros üzletek csöppentek ki a markából. Fojtogató abroncscsal szeretné körülvenni egész Magyarországot és lázadozik annak láttára, hogy Magyarország nem szorul rá az ő pénzére. Mesterségesen idézte föl Ausztria azokat a látszatokat, mintha nálunk pénz-krizis volna. Ezt tessék jól meggondolni. Bemutatjuk különben Pranger Józsefnek, az Osztrák-Magyar bank kitűnő vezértitkárának egy nyilatkozatát, amelyet az Uj Hírek munktársa előtt tett. Ezeket mondta Pranger: — Több előkelő bankigazgató előtt tett nyilatkozatomat nem szántam a nyilvánosságnak. Csupán a bankvezetők cimére intéztem a figyelmeztetést, hogy a pénzintézetek lehetőleg csak liquid-váltókat számitoljanak le és korlátozzák ama kölcsönöket, amelyek, előreláthatóan, esedékességükkor nem váltatnak be, hanem prolongáltatnak. Vonatkozik ez a figyelmeztetésem az épitési hitelezésekre is, mert a zálogleveles intézeteknek elsősorban zálogleveleik elhelyezéséről kell gondoskodniok. Semmiféle animózitással a vidéki pénzintézetek iránt nem viseltetem. Aminthogy teljesen légből kapott egyes újságok oly értelmű közlése, mintha a közös jegybank vezetősége most már irtó hadjáratot inditott volhia a imagyar középbankok és a vidéki pénzintézetek ellen. Általánosságban és ismételten figyelmeztetni kivánom ugy az osztrák, mint a magyar pénzügyi köröket és a közgazdasági élet más faktorait arra, hogy a pénz általában és a pénzpiac különösen szorult helyzetben van és nincs kilátás arra, hogy belátható időn belül a helyzet a javulás ifelé terelődjék. Pranger vezértitkár nyilatkozatából látnivaló, hogy óvatosságra .int mindenkit. Ez az óvatosság igazán bölcs, mert tényleg helyénvaló, különösen most, amikor manőverekkel akarnak jönni ellenünk, amikor valósággal kilesik az alkalmat, hogyan és hol ártsanak a imagyar pénzpiacnak. A szép asszony nyakéke. — Bünügyböl válóper. — (Saját tudósitónktól.) Suhogó selyemszoknyában a minap egy úriasszony jelent m|>g a budapesti főkapitányságon. A kérdezősködésén, félénkségón meglátszott, hogy még nem igen lehetett dolga a rendőrséggel. Beutasitották a központi ügyeletre, ahol elmondotta, hogy egy nagykereskedő, ismert nevű budapesti üzletember felesége és elmondta, hogy a lakásából eltűnt egy húszezer korona értékű brilliáns nyakék. Nem is tudja elképzelni, mondta jegyzőkönyvbe, hogyan kelhetett lába, hiszen az ő lakásában nem járt idegen hetek óta. A férje nem volt odahaza. A tél megerőltető, idegeket roncsoló munkája után néhány hétre egy szanatóriumba vonult, hogy alaposan kipihenhesse magát. Szalmaözvegysége ,alatt az asszony vendégeket nem fogadott, idegen nem járt a házban. A cselédre sem gyanakodott. Derék, becsületes leány, már esztendők óta szolgál náluk és soha, semminek, egy fillér hija sem volt. Azt nem tudta pontosan megmondani, hogy mikor tűnt el az ékszer. Nem igen hordta. Ott feküdt a szekrényben egy kazettában s mialatt a férje szanatóriumban volt, egyet!en-egyszer sem hordta az asszony. Csak most, hogy a férje hazajött és szinházba akartak menni, kereste, de nem találta sehol. A (taZétta, amelyet rendesejn bezárva tartott, most is be volt ugyan zárva, de üres volt, a szekrény záriján nem látszott feszités nyoma. Azt csak kulcsosai nyitották ki. A kulcsokat pedig állandóan az asszony hordta magánál, aki saját állitása szerint az utóbbi hetekben el sem mozdult hazulról. Teljesen érthetetlen, fejezte be az asszony a panaszt, hogy mikor és ki vehette el a drága nyakéket? A rendőrségről nyomban detektívet küldtek ki a nagykereskedő Andrássy-uton levő lakására. A titkosrendőr mindenekelőtt a kazettát vizsgálta meg, amelyben az ékszert rendesen tartották. Wertheim-lakatu doboz volt, melyet idegen kulcscsal nem lehetett kinyitni, csak a maga kulcsával, a zár ép volt és sértetlen, aki tehát belenyúlt, a doboz saját kulcsát szerezte meg valahonnan és annak a segítségével nyitotta ki a dobozt. A szekrényen sem látszott feszités nyoma. A detektiv mindenekelőtt a megbízhatónak mondott cseléd iránt érdeklődött. Felvidéki parasztleány volt, akit a nagykereskedő hozott magával valamelyik fürdőről. Ott laktak a szülei is. Az apja afféle kisebb falusi mesterember volt, aki szivesen bizta a leányát az előkelő pesti család gondjaira. A detektiv vallatóra fogta a kis cselédet, az azonban azt állitotta, hogy fogalma sincsen arról, hova tűnt el az ékszer. Megkérdezte tőle, van-e kedvese, mire a leány kereken kijelentette, hogy nincs. Erre az állitásra hamarosan rácáfoltak a ház lakói, akik azt vallották, hogy éjszakának idején több izben megfordult a házban egy hajós, akinek a kis cseléd mindig az ablakot nyitotta ki. Erre újra a leányt vette elő, a szemére vetette, bogy letagadta a kedvesét, a leány zavarba jött, elájult, elkezdett össze-vissza hazudozni, kertelni, majd nagysokára bevallotta, hogy valóban van kedvese, aki azért járt hozzá éjjel, mert asszonya megtiltotta, hogy a konyhában bárkit is fogadjon. A detektiv most már nem hitt a leány szavainak és bevitte a főkapitányságra. A leány itt is tagadott. Sirva esküdözött, hogy soha sem látta az ékszert és hogy nem tudja, mi lett vele. A kedvesének megmondta a nevét, de azt állitotta, hogy az már betek óta nincsen Budapesten, hanem Komáromban van. Még ugyanazon az estén elutazott egy detektiv Komáromba, ahol hamarosan meg is találta a cseléd kedvesét, a hajóslegényt. Az nyomban bevallotta, hogy valóban járt a leányhoz, az ékszerről azonban ő nem tudott semmit. A hajó kapitánya kijelentette, hogy a gyanúsított hajóslegény egyike a hajó legderekabb alkalmazottainak, akinek a becsületességeért ő maga is kezenséget vállal. Arról is tudomása volt a kapitánynak, bogy a legénynek Budapesten kedvese van, de úgymond, azzal szemben is a legbecsületesebben viselkedik s el akarja venni feleségül. A legényt ennek ellenére is őrizetbe vette a komáromi rendőrség. Mikor az őrizetbe való vételt kihirdették előtte, nagyon elkeseredett a legény és azt mondta, hogy eddig hallgatott ugyan, mert nem akart senkit bajba hozni, de most már elmondja, hogy — nem ő volt az egyetlen ember, aki éjszakának idején bejárt a nagykereskedőék házába. Bejárt oda — a házitanító is, — az asszonyhoz. Azt is elmondta az őrizetbe vett hajós, hogy az a házitanító nagyon szegény családból való, az utóbbi időben azonban rendkivül elegánsan öltözködött s koronás borravalókat adott az ő kedvesének, a cselédnek, valahányszor egy-egy ott, a házban eltöltött éjszaka után reggel távozott. A detektiv nyomban visszajött Budapestre. Hamarosan megtudta, hogy ki a házitanító, elment a lakására s egyenesen azt kérdezte a meglepett fiatalembertől, hogy megvan-e még nála az ékszerekről szóló zálogcódula. A házitanító minden vonakodás nélkül kiadta a zálogcédulát. Ezerötszáz koronára volt elzálogosítva a nyakék egyik belvárosi zálogházban. A lopást azonban váltig tagadta a bajba került fiatalember s azt állitotta, hogy maga az asszony adta oda neki a nyakéket egy szerelmesen eltöltött éjszaka után, mert neki sürgősen volt szüksége pénzre, az asszonynál pedig alig volt néhány fillér. Később a rendőrségen mindent bevallott az asszony is. Beismerte, hogy maga eszelte ki az ékszer eltűnésének a történetét, hogy indokolhassa férjének, miért nem veszi fel a színházba. Az asszony vallomása után az