Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-20 / 66. szám

1912 III. évfolyam, 253. szám Csütörtök, március 21 BBzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, cs Korona-utca 15. szám t=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=a Városház-utca 3. szám <=j ELÖfíZETESl AR sZEUEOEh egész évre . K 24-— félévre ... R 12 negyedévre . K 6'— egy hónapra H 2 Egyes szám ára 10 fillér. 2LÖFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre K 28'— félévre . . . R 14-— negyedévre . K 7'— egy hónapra K 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztőse} 305 _ í\,adóhivatai 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztősed teleion-szám? 128— 1.7 A megnyugvás utján. A király által meghívott államférfiak kihallgaása után szélcsend állott be a politikai helyzetben. Ez a szélcsend nem a vihar előhirnöke, hanem inkább a felizgatott kedélyek lecsillapodásának és a félreértések oszladozásának eredménye. Midőn a kormányválság váratlanul bekövetkezett, nem egy oldalról nyilvánult meg az a törekvés, hogy azt, mint az egész politikai szituáció bomlásának kezdetét tüntették fel. A meglepetés első napjaiban mint befejezett tényt hirdették a kormányban beálló változást. Majd a munkapárt egységének megbomlását jósolgatták bizonyos körök, ettől remélve nem is titkolt érvényesülési vágyaik teljesülését. Az élénkebb fantáziák még tovább mentek és a többség, nemzet és király közötti harmónia megbomlásáról regéltek. Akadt olyan hang is, amely a korona és többség között felmerült félreértésből, az egész politikai rendszer gyökeres változására következtetett. A munkapárt értekezletén megnyilvánult egyhangú és szokatlan élénk lelkesedés teljesen kiábrándíthatta azokat, akik a párt egységének megbomlásában reménykedtek. A többség önérzetes, tárgyilagos és nyugodt hangú határozata pedig szétfoszlatta azon legendákat, amelyek a többségnek a koronával való szembehelyezkedéséről szólottak. Amikor a királyi kihallgatások megkezdődtek, akkor már nagyon erősen észlelhető volt nemcsak a kedélyek megnyugvása, hanem az eszmék tisztázódása is nálunk épen ugy, mint Ausztriában. Azok az államférfiak, akik ő felsége elé járultak, természetszerűleg nem nyilatkoztak a kihallgatásokon történtek érdeméről, de azok az elejtett megjegyzések, amelyekkel őfelsége hangulatáról és a saját impresszió ikról számot adtak, reményt élesztettek a közvéleményben az iránt, hogy a válság sima lefolyású lesz, nem fog semmi nagyobb megrázkódatással járni. A különböző bécsi és hazai körökből származó hírek pedig megerősítik a többség, sőt az ellenzék túlnyomó részének körében kezdettől fogva táplált azt a reményét, hogy sikerülni fog teljes mérékben eloszlatni azon sajnálatos félreértéseket, amelyekből a válság keletkezett. Nem lehet feladatunk, hogy a válság kimenetelét illetőleg jóslásokba bocsátkoztunk, mert hiszen az ügyek mai stádiumában a találgatások sikamlós terén kellene mozognunk. Megállapíthatjuk azonban azb hogy sem általános politikai válság, sem pedig a többségi párt válsága nem fenyeget. A nemzeti munkapárt teljes egyetértésben a lemondott kórmánynyal és erejéhez méltó szilárdsággal áll elfoglalt elvi álláspontjának alapján és teljes nyugalommal néz a jövő fejleményei elé. Abban sincs okunk kételkedni, hogy őfelsége környezetében sem gondolnak olyan megoldásra, amely a többség sorainak megbontásával járna és a nem hatvanhetes alapon álló pártokkal való együttműködést tenne szükségessé s a legkevésbé gondolnak egy olyan politikára, mely ellentétbe helyezkednék azzal, amelyet a kormány a többség lelkes támogatása mellett eddig folytatott. A többség fényes bizonyságát adta a 67-es politikához való törhetetlen hűségének, amelyhez őfelsége is változatlanul ragaszkodik; és demonstrálta azt is, hogy a korona alkotmányos felségjogait tiszteletben tartja és azokat semmi irányban sem akarja csorbítani. A lemondott kormány pedig joggal mutathat rá arra, hogy a véderőjavaslatok útjából sikerült igen nagy akadályokat elháritani. Minden jel arra vall, hogy a válság nem siklott le arról a térről, amelyen támadt és az összes illetékes tényezőknek az, a törekvése, hogy azon meg is maradjon. Ezt kiván ja a koronának és a nemzetnek érdeke egyaránt. A válságot erről a térről mesterségesen elmozdítani nem csak indokolatlan volna, de olyan bonyodalmakat vonhatna maga után, amelyeket elkerülni, minden tényezőnek nem csak kötelessége, de jól felfogott érdeke is. Kétségtelen, hogy őfelsége azért hivta magához a politikai élet kitűnőségeit, hogy véleményüket meghallgassa azon kérdésben, amely benne aggodalmakat keltett. Ez logikusan következtethető a dolog terméAlfréd. irta Somlyó Zoltán. Először a színházban láttam a kedves, piszeoru horvát uriaszonyt. Melléje kerültem, a második sorban és leginkább akkor nyűgözte le a figyelmemet, amilkor — Az ember tragédiáját játszották rossz fordításban a horvát színészeik — amikor abban a bizonyos jelenetben Éva fölrohan a csúcsra és boldog magánkivüirségében lekiáltja Ádámnak: — „Anyának érzem magam!" Amikor a kissé elhízott, gyatrán, de melegen szláv tipusu művésznő a sziklacsucsról ezt gyors ütemben hadarta el, a nagyszemü horvát nő megrázkódva belenyúlt a ridiküljébe, előikapott egy jókora, előkelő márkájú flacont és a szó szoros értelmében végigöntötte magát parfömmel. Súlyos vadalmaparfőm volt. Aranyló, sürü illatszer, a szirupszerüen nehéz folyadék zudulva gördült le a mellén, ahova öntötte, a karcsú és selyemmel borított ölébe, ott szétfolyt a térdeire és elporzott a szük padsorokkal füllesztett levegőben, a lábaink körül. A zsebkendőmet önkéntelenül eilbuztam s az arcomra tapasztottam, mert túlontúl szédített a rohanó, erőszakos illat, a vadalma mély, lappangó és tikkasztó szaga. A horvát nő észrevette és odanézett hozzám. Végeszakadt lassan az előadásnak, a kijárat felé tódultunk •— elvesztettem a szemem elől. Még két napot töltöttem a tiszta és elegáns, halk tónusokkal büszke horvát fővárosban, ahol suhanva járnak az emberek. Megtisztult a tekintetem a paloták freskókkal súlyosított falain, vidultan .az utcákat kétfelől bekerítő ötletes arabeszkeken, tiszta, szép két nap volt. Közben sokat gondoltam a horvát nőre. Igen: egy drogériában vadahnaparfömöt vásároltam és telefujtam minden ruhámat s a fehérneműimet ezzel a bóditó illattal. Nem lehet mondani, hogy szerelmes lettem ebbe az asszonyba, de állandóan foglalkoztatta az emlékezetemet. A korzón, magam előtt is titkolva, kerestem a hosszú és széles aszfalton a tágjárásu, mosolygó horvát asszonyok és a tipikusan piros nyakkendőjü szőke szeladonok közt. Persze nem találtam meg az arcát és selymekkel dúsan párnázott alakját, hiszen természetszerűen semmi különösebb okom se lehetett arra, hogy számítsak erre a találkozásra. Ki tudja: idevaló-e? — gondoltam. — Lehet, hogy valami átutazó hölgy, aki a színházból egyenest a pályaudvarra hajtatott, vagy szolid, polgári nő, példás családanya, aki most otthon altatja a gyermekeit. Bár egyenes logikával ez a feltevésem nem állhatott meg, ha a vadalmaparfőm dus és mohó fürdőjét veszem következtetéseimben kiinduló pontnak. Sajátságos: másodnap délelőtt korán keltem, hosszú sétára indultam és ahány emeletes ablakból asszonyfejet láttam kitekinteni, mindegyikben önkéntelenül őt kerestem. Most már — éreztem — valami közöm vau hozzá, .már törhetetlen érdeklődéssel tartokom neki. Bosszúsan fölnevettem: ilyen önhittek és fointoskodóak vagyunk mi, örökös idegenségben örökös üstökösökként bolygó, magányos férfiak! Meglátunk egy nőt és azt képzeljük, hogy ez valami titkos összefüggést, misztikus következményeket rejt magában. Sohase találhatjuk meg a magunk nőjét, mert mindig keressük és mégis mindig azt hisszük, hogy most, most megleltük. Pedig sohase keressük komolyan és okosan. Én most már kerestem a paríőmös emlékű nőt. Komolyan kerestem. Zágráb hagy város, széles, elágazó utcáikkal, nem valószínű, hogy az idegen sétafikáló meglel benne véletlenül egy szép asszonyt. De én mégis kerestem. És megtaláltam. Szikrázóan sütött a téli nap. Az aszfalt, a száraz decemberi hidegben valami erőszakos és öntudatos meleget lövelt föl a lábakba: látszott a sétálókon, hogy egy-egy forró lemezre hullott gyufaszál mindenki, a foszforos fejjel fölfelé a napnak, amely most nem felülről, hanem alulról gyújt, a női lábak nyomán faikadt meleggel és ettől az arcok is — mind megannyi kis buta gyufafej — hirtelen sárga lángra gyúlnak. Valahogy — anagam se tudom: miért? — jobbra fordultam. A Jellasich-téren voltam. A monumentális roppant szobor mögött ott