Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-12 / 59. szám

1912 til. ©vtolyárr, 59. szám Kedd, március 12 Mzponti szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, era Rorona-utca 15. szám o Sadapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., cai Városház-utca 3. szám n ELŐFIZETÉSI AR SZEüEÜEN egész évre . R 24— félévre . . . R 12'negyedévre . R 6-— eay hónapra fi 2Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: egész évre R 28— félévre . . . R 14 — negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 Eltér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztőse? 305 Kiadóhivatal 83* Interurbán 365 Budapesti szerkesztőse? telefon-száma 128 —12 „Előkelő idegenek". Megtörtént 1904. év őszén, hogy KÖrber, Ausztria miniszterelnöke, a Reichrathban kijelentést tett, melynek az volt a tartalma, hogy Ausztriának hadügyi kérdésekben beleszólása van a magyar kérdésekbe. Ez a beszéd óriási igzalmat keltett Magyarországon, s az izgalom csak akkor csendesült le, amidőn ugyanazon év november tizennyolcadikán a magyar képviselőház ülésében Magyarország akkori miniszterelnöke, Tisza István gróf, a beszédet kellő visszautasitásban részesitette. Beretva élességü beszédben kiemelte Tisza István gróf, hogy az osztrák miniszterelnök ekszcursiokat tett a magyar közjog terrenumára, s legott leszegezíe azt, hogy ha az osztrák kormány miniszterelnöke a másik állam közjogára vonatkozó kijelentést tesz, annak sem jogi hatálya, sem.politikai jelentősége nem lehet, hogy az ilyen kijelentések egy előkelő idegennek kijelentései, melyeknek nagyobb súlyt tulajdonítani hiba volna. Végül az egész ház frenetikus helyeslése mellett kijelentette, hogy a magyar király alkotmányos fejedelmi jogainak körét, természetét és tartalmát a magyar közjog határozza meg. Ha végigtekintünk Magyarországnak az alkotmány visszaállítása óta lefolyt történetén, meg kell, hogy állapítsuk, hogy a másik államfélnek Magyarország belügyeibe való illetéktelen beavatkozása, soha pregna-nsabb, hatalmasabb visszautasitásban nem részesült. Hogy e beszéd milyen hatást ért el, azt itt fölösleges fejtegetnünk. Köztudomásu dolog, hogy Körber minisztersége kevéssel azután letűnt az aktualitás szinteréről, s hogy e beszéd hatása alatt, évek során át megszűnt az ausztriai beavatkozások minden kisérlete. Nem mult el azonban e jelentékeny esemény óta kilenc esztendő, s az „előkelő idegenek" ismét fészkelődni kezdenek, s elérkezettnek látják az időt ujabb ,,ekszcurciókra" a magyar közjog terére. A mostani Körbert Stiirgkh grófnak hívják, szekundál neki hűségesen Affenberg Móric közös hadügyminiszter és a bécsi Reich'kriegsrath egyes alakjai, kik ugyanugy, mint kilenc évvel ezelőtt Körber, magyar ügybe, magyar közjogi kérdésbe avatkoztak belé, sajnos sokkal nagyobb és messzekihatóbb eredmény nyel, mert illetéktelen beavatkozásukkal megbuktatták a magyar felelős kormányt, mely teljes mértékben birta az összes alkotmányos tényezők bizodalmát s aknamunkájukkal sikerült egy oly helyzetet teremteniük, mely nemcsak kormányválságot jelent, hanem végeredményében nagyon könnyen alkotmányválságra vezethet. És csodálatos játéka a sorsnak, avagy talán nem is játék, hanem logikus folyománya a való helyzetnek az, hogy amidőn egy évtizeden belől másodszor intéz merényletet Magyarország államisága ellen a kamafilla: ismét Tisza István gróf az, ki ezt az ádáz beavatkozást visszautasítja s a nemzet ellen intézett merényletet elhárítani igyekszik. Szinte megáll a gondolkodó elme, ha a közelmúlt napok eseményeivel kell foglalkoznia. Khuen-Héderváry Káröly gróf ki, a nemzetnek beláthatatlan szolgálatot teljesített, ki semmiből megteremté újra a biztos alapokon nyugvó hatvanhetes többséget, ki emberfeletti erővel kivezette a nemzetet azon hinárból, melybe a négyéves koalíciós uralom balfogásai juttatták, ki a bankszabadalom megújítása által a nemzetnek és a monarchiának ismét megadta a gazdasági fejlődés előfeltételeit, ki egész politikai presztízsének latbavetésével már-máf megszerezte az államnak a véderőjavaslat megszavazását: ez a Khuen-Héderváry gróf bukik el azon osztrák katonai körök gáncsvetései folytán, amely körök még mindig nem tudnak beletörődni abba a gondolatba, hogy Magyarország a dualisztikus államnak egyenranA magántisztviselők nyugdíjbiztosítása. — Bevezetés egy nagyobb tanulmányhoz. — A „Szegedi Magántisztviselők Egyesülete" jubiláris közgyűlésére irta Gellért Adolf, felolvasta Hoffer Jenő. A nyugdíjbiztosítás az aktiv munkaerőnek megbecsülése és a munka értékéneik konzerválása. Amikor egyes társadalmi osztályok oda törekednek, hogy késő vénségükre vagy rokkantságuk idejére biztosítsák magukat a sors bizonytalansága ellen, nem cselekednek egyebet, mint hogy munkabérüket vagy jövedelmüket felaprózzák hosszabb időkre és igy gondoskodnak arról az időről, amikor a munkaképesség immár elveszti valódi értékét. Becsületesebb, józanabb és emberségesebb törekvést a társadalmi élet különféle megnyilatkozásai között nem képzelhetünk, mint azt, aríieiy az egyén vagy az egyes társadalmi osztály igyekezetét arra irányítja, hogy az aggkor vagy egyéb fizikai viszontagság esetére a nélkülözéstől, nyomortól és szenvedéstől meg legyen védelmezve. Hogy azok, akik a kereső családfőhöz vérségi kötelékkel vannak egybe fűzve, a végzet csapásainak bekövetkezte esetén ne legyenek kitéve a mindennapi kenyér nélkülözésének és ne szoruljanak idegenek és a közsgek támogatására. Ha a kereső családfő a mostoha viszonyok közepette nem képes arra, hogy szűkös keresetéből a létfentartásra alig elégséges jövedelméből félre rakhasson, nem bizhatja övéit csupán a gondviselésre, mert a rideg, való élet könyörtelenül eltiporja az élettel küzködőket, a gyengéket és oltalom nélkülieket. A társadalom a mai modern berendezésében már elismerte annak az elvnek a helyességét, hogy a társadalomnak minden kereső polgára a hosszú éveken át teljesített munkásság után jogot szerez magának arra, hogy az állam által eltartassék, nehogy különben a pauperizmus szánalomra méltó áldozatai közé kerüljön. A kuturállaimok mind jobban hódolnak ennek a szociális fölfogásnak és intézményes berendezésekkel gondoskodnak arról, hogy a képességekben csökkent vagy megsemmisült munkaerőt az állami és községi háztartások gondoskodása alá helyezzék., amint azt Franciaország,- a német birodalom és legújabban Nagybrittánia példája igazolja. Az államok ilyetén gondoskodása azonban természetesen főleg és csupán az alsóbb, a létminumum alatt álló néposztályok igényeivel számol és az intelligensebb középosztály szerényebb jövedelmű rétegeire nem terjeszti ki védőszárnyait. De meg van a módja annak is, hogy ha már közvetlenül nem lehet segítségéi e ezeknek az osztályoknak, közvetett módon gondoskodjék mindazokról, akik gazdaságilag függő viszonyban állanak, akik tehát mert gyöngébbek, rászorulnak a gyámkodásra az erősebb tőke: a munkaadóval szemben. A törvényes kényszer az az eszköz, amely az állam hatalmában van és amelylyel anélkül, hogy az egyén szabadságát korlátozná, végtelenül hasznos és eredményében mélyreható fontosságú szociális intézménynek vetheti meg az alapját. A magántisztviselők osztályáról, amely a mai szűkös kereseti viszonyok között s a folyton súlyosbodó élethelyzet mellett csaknem képtelen jövendő sorsáról gondoskodni, nemcsak joga az államnak kényszerítő erővel gondoskodni, hanem kötelessége is oly intézkedéseket foganatosítani, amelyek rákényszerítik ezt az osztályt a közös és kölcsönösségen alapuló intézmények életre keltésére. A törvényhozás előtt nem lehet közömbös, hogy a dolgozó és munkás polgárok hadserege időik multán kegyelem kenyérre szoruljon vagy a községek szegényügyi ellátásának terhére váljék. A törvényhozásnak kötelessége tehát, hogy a nemzeti vagvonnak egyik intregáns részét: az ország intellektuális munkaerejét már tevéker-^oének ideje alatt gyámolitsa azzal, hogy a gondterhes jövő iránt táplált aggodalmakat a kötelező erejű rendszabályokkal eloszlatja. A magyar magántisztviselők nyugdíjbiztosításának ügye efsőizben az 1896. évben