Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)
1912-03-02 / 51. szám
1912 Ml. évfolyarr, 51 szám Szombat, március 2 Ifizponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Rorona-utca 15. szám ca Sedípesti szerkesztőség és kiadóhivatal !V„ ca Városház-utca 3. szám c=j BLŐFIZETES! Aít SZEGEDEN egész évre . R 24'— félévre , , , R 12-negyedévre . R 6-— egy hónapra R 2Egyes szám ára 10 Btlér. ELŐFIZETÉSI AR V1DEREN: egész évre R 28'— fétévre . . . R 14'— negyedévre . R 7— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztősei 305 ra Riadóhivatal 830 Interurbán 305 Budapesti szerkesztősei telefon-száma 178—12 Találkozás. Nagy az öröm Justhéknál. Fújja is a győzelmi dalt Polónyi a Justh-párt tényleges vezére. ,,Csak kitartás harcosok, elegendő lesz nyolc nap és a kormány megbukott." Milyen jól esik ezt hallani az obstrükciós magyaroknak, a nagy nemzeti hősöknek, akik ime nem lesznek martirok, nem fogják őket karóba húzni az országért! Bukik a kormány. Bécs buktatja meg. Bécs siet Justhék támogatására, mert hogy inkább jöjjenek a provizórium hősei, de a magyar álláspontnak győzni nem szabad. No lám, rnégis csak okosak voltak Polónyiék. Ők szívesen adnak az osztrák ármádiának emberben is milliókban is többet és szívesen ismerik el, hogy az ujoncmegajánlási jog a — korona joga; a fő dolog az, hogy a mostani kormány távozzon és hogy ők jöjjenek. Egy Justh-Polónyi kabinet. Bécs ismét ujjonghat. Van oka erre. Az ő óhajára megszólalt a magyar kintorna, az obstrukciós verkli és éktelen hangja mellett ki tudja meddig nézhetjük, hogy a magyar Vitéz Lászlók meddig püfölik egymást. Bécs belelőtt a békébe, megint az utolsó órában és attól táncol megint az obstrukció a magyar parlamentben. És ez csak a harcosoknak, eddigi taktikájuknak köszönhető. Ne adj isten, hogy egyszer magunk végezhessük el a dolgunkat egymással és egymás közt. Egymásra röffennek a magyarok, ahelyett, hogy észre vennék már egyszer, hogy Bécs, a nagy uszitó, csinálja megint a komédiát. Fordított világ, hogy itt az „átkos kormány" védi Bécscsel szemben az ország jogait és keresi a politikai megértés békéjét; viszont függetlenségi fémjelzésü kurucok Bécscsel szűrik össze a levet, egy jelre elrugaszkodnak minden nemzeti érdektől és ádázul rohanják meg azokat, akik Bécscsel szemben a jogokat fentartani és a munkát, a magyar érdekek kincseit az országnak megszerezni akarják. Abszurdum az, hogy amikor Bécs politikai beavatkozását és gyámkodását közös magyar erővel, egyesült pártakciókkal kellene visszarúgni: akkor a magyar képviselőházban, nemhogy egymásra találnának a magyarok, hanem egymás ellen fordulnak és megint csak az obstrukció nyikorgó verklijét cibálják hazafias megkótyagosodással. Miért tört ki megint az obstrukció? Mert Bécs veszedelmesen közelievőnek találta a békét, ez pedig nem szereti a magyar politikai erőket egyesülten Játni. Erre bele magyarázták EMcsben a miniszterelnök nyilatkozatába, a póttartalékosok behívása kérdésében, olyan értelmet, amit Héderváry nem is mondott. És a titkos kéz és a titkos száj ugy sugalmazta a bécsi sajtót, hogy attól a magyar kurucok prüszköljenek. És már járják is a technikát, a fejtetős táncot a t. Házban. De az nem fog sokáig tartani. A bécsi támogatás csak ideig-óráig segiti elő az ő céljaikat. Rövidesen tapasztalni fogják, hogy ennek a förtelmes konspirációnak súlyos következményei lesznek a számukra. A Reichspost cikkeinek örvendeznek különösen Justhék. Az osztrák klerikális konzervatívok lapja tehát egy gyékényre jutott a legkurucabbnak tetszelgő, a demokratikus eszmékkel kacérkodó, a negyvennyolcas jelszavakon élő magyar párttal: a Justh frakcióval. A Reichspostot boldogan olvassa a pártkör és ragyogva idézi a párt-sajtó. Mivel a Reichspost, kellő állásfoglalás kíséretében megírja, hogy azokat az engedményeket, amelyek árán Khuen-Héderváry miniszterelnök a Kossuth-pártot békekötésre birta, semmivé foszlanak, meghiúsulnak, mert nem engedi Ausztria, nem engedik a közös miniszterek, s nem engedi az uralkodó. És az a magyar párt, amelynek egyébkor legerősebb szenvedélye, hogy Ausztria-Bécsét üsse, most tapsol a Reichspost-nak és tapsol azoknak, akik mögötte állanak: helyes, nagyon jól van! Vájjon a Reichspostnak és Justhéknak ez a szellemi összetalálkozása, ez az érzés-közössége nem kompromittáló? Vájjon az a cél, hogy az obstrukciónak ne legyen akadálya, olyan szent, hogy annak érdekéhen az ördöggel: a bécsi magyarfalókkal is szabad szövetkezni? És a nemzeti állásport kudarca — ha ugyan erről szó A cserélt gyermek. Irta Kóbor Tamás. Az udvarházban is, a falusi csiszlik kunyhójában. is hangos volt a világ. A csiszlik verte a lányát, az udvarházban, a nagyaszszony korholta a fiát. —Te világ szégyene, — ordította a csiszlik s térdszija nagyokat csattogott a nyöszörgő lány hátán — a szemem elé mersz kerülni? Becsületes szülők gyermeke voitál? Fattyú anyja, úrfiak szemétje. S az én becsületes nevem semmi? Az édesanyád ősz haja semmi? Te, te, te. Minden szót egy szijcsapás követett. — Az én fiamtól több méltóságot és nevének nagyobb megbecsülését vártam volna, — szólt odafenn az udvarházban a nagyaszszony. Az ifjú ur pedig türelmetlenül ütögette lovaglóostorával csizmája szárát. — Kedves mama, — szólt szárazon, — az ember fiatal és az ilyen célokra a legkevésbé alkalmasok a trapezunti nagyhercegnők. — Milyen cinizmus! Ó, szégyellem magamat. Nem is arról van szó. Hát jól van, arra* való volt a nőszemély. De milyen uton! Szerelmet vallani, házassággal hitegetni, az nem uri dolog. — Ej, kedves mama, ennek is te vagy az oka. Méitóztattál volna bővebben ellátni zsebpénzzel, akkor nem szorultam volna erre a módra. Ki-ki ugy segit magán, ahogy tud. Beáliit a csiszlik ünneplő ruhában. — Méltóságos asszony az én becsületemen nagy szégyenfolt esett. — Tudom, jó ember, de magára vesse, miért nem nevelte jobban a lányát. — Megbocsásson nagyasszonyom, de nem a lányom a hibás, hanem a méltóságos úrfi. Hitegette szegénvt, azt ígérte, hogy grófnévá teszi. — No már ilyen bolondot ne beszéljen, jó ember, mert mindjárt kidobatom. Az én fiam uri gyerek, aki tudja, kinek Ígérhet házasságot. Aztán csinos gyerek is és nem szorul hitegetésre, mikor olyan lányra kacsint mint a magáé. — Én csak a becsületemet keresném, — szólt megjuhászodva a mester. — Azt őrizni kell, nem keresni. Különben tudom, hogy mi dukál a maga becsületének. A porontyért mi fizetünk, aztán leányának is juttatunk illendő hozományt. — Csókolom a kezét a nagyasszonynak; isten áldása legyen a jó szivén! * Egy év múlva történt valami. Meghalt a faiu bábája és mielőtt meghalt, bizonyítékokkal megerősítve vallotta, hogy ezelőtt huszonhárom évvel a méltóságos asszonynak leánya született. Mivel azonban a családi név miatt okvetlenül fiút akart az ura, hát azt a megbízást kapta tőle, hogy titokban cserélje ki a leánycsecsemőt egy fiu-csecsemőve!. Ugyanaz éjszaka született a csiszliknek egy fia s a bába kicserélte a két gyereket. A méltóságos gróf ur igy a csiszlik fia, a csiszlik lánya pedig méltóságos grófkisasszony. A bába meghalt, de a bizonyítékok kétségtelenek voltak. A helyzet pedig egyszerűen elviselhetetlen. A törvény is kezébe vette a dolgot s odaítélte a grófságot a csiszlik lányának. Annyira azonban már nem terjedt a törvény hatalma, hogy a gróf úrfit csiszliknek tehette volna meg, mert az ilyesmihez tudomány is kell. A nagyasszony egészen ki volt kelve magából. Hogy az a ronda nőszemély, a fiának a szeretője, az ő leánya. Hogy az édes fia, az a ragyogó fiatal gavallér, a suszternek a fia. Nagybeteg lett tőle, de mire meggyógyult, mégis az udvarházban találta a fia szeretőjét, Az ő édes lányát. És ki volt öltözve, mint a grófkisasszonyhoz illik s olyan szende és leányos volt, mint a grófkisasszonyok lenni szoktak. A méltóságos asszonynak a szive is megmozdult: most már megismerte a megtévedt teremtésben a saját ifjúsága képmását. De azt a fiút meg huszonhárom éven át a keblén melengette. Ah, a csiszlikfajta! Hogy olyan vak volt! Hát hogyan nem vette észre mindjárt akkor, hogy olyan aljas cselekedetre, amelyet elkövetett, nem képes vérbeli gavallér!