Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-10 / 58. szám

1912 Iá. évfolyam, 58. szám Vasárnap, március 10 Mzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c3 Rorona-otca 15. szám c=zi Eadapesti szerkesztőség és kiadóhivatal c=a Városház-utca 3. szám tv., ELŐFIZETES1 AR SZE6EDEA egész évre . R 24'— félévre ... R 12*— negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2-— Egyes szám ára 10 fittér. ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14-— negyedévre . R 2'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 305 c=, Riadóhivatal 836 interurbán 305 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Amit a Khuen-kormány végzett. A válság, — nem az egyszerű kormányválság, hanem egy ennél sokkal komplikáltabb, mélyebben járó válság, — forma szerint is él. Különböző okokból, mi a Hédervárykormány, bár lemondott, nem temetjük, sietjük el a sírfeliratát, mert a jövőbe senki se láthat. Ha valaha volt magyar kormányválság, amely érdekes és nem várt fordulatokban bővelkedő s amely meglepetéseket tartogathat a tarsolyában: ez a mostani válság ilyen. Ám ha még nem temetjük is a kormányt, mélabús gondolatok támadnak bennünk, vizsgálva az okokat, amelyek lemondásra kényszeritették. Annyit, a bennünket lenyűgöző korlátok dacára hirdethetünk, hogy a lemondás állapotában levő Héderváry-kormány ezt a sorsot meg nem érdemelte. Kilenc hónapig kikötve a véderőjavaslatok sziklájához, ellenzéki keselyüktől körülvijjongva és tépdesve: tragikus sors, hogy nem fejezhette be küzdelmét; hogy mikor már az eléje tornyosuló nehézségek kilenctized részét legyőzte, akkor kellett megérnie, hogy amiért küzdött, amiért a lelkét kitette, — a véderőjavaslatok — zátonyra jutottak. Zátonyra jutottak a folyónak azon a pontján, ahol emberi számitás szerint veszedelem őket nem fenyegethette. Különös játéka a véletlennek, hogy egy olyan kormány, amely az országot a politikai anarchia örvényéből kiszabadította; egymással meghasonlott párttöredékek helyébe egy tömör és megbízható többségi pártot hozott össze; puszta létezésével, kivihető, józan programjával és kormányzati módszerével a korona és nemzet között a megzavart összhangot újra megteremtette; a demagóg jelszavaknak, a nagyszájú hazafiságnak szomorú korszakát megszüntette; a dualisztikus politikát régi erejébe és fényébe visszaállította; hogy az a kormány, amely a hatvanhetet, őfelsége élete legmaradandóbb alkotását, ismét népszerűvé tette: nem alulról bukott meg, nem az ellenzék ádáz harca által, nem a parlamentben: sőt fent se, az alkotmányos élet legfelső csúcsán, — hanem oly törekvéseknek esett áldozatul, a melyek a kormány megbuktatásával tulajdonképen a véderőjavaslatot magát kivánták eltenni láb alól. Bizonyára szokatlan, ha egy kormány üdvös tevékenysége váratlanul oly javaslat védelmében bénittatik meg, amely a .nemzetre és a dinasztiára egyaránt fontos. Bizonyára csak a mi monarchiánk abnormális viszonyai teszik lehetővé, hogy oly kormányférfi bocsássa tárcáját a korona rendelkezésére, aki ereje teljében van, akit a többség életre-halálra követ, a kivel szemközt csak egy maroknyi küzdő ellenzék áll a parlamentben, aki a korona bizalmát nem veszitette el, s akinek személyét még Ausztria összes pártjai is kell, hogy tiszteljék, mert a monarchia nagyhatalmi állásának, a korona tekintélyének és jogainak, nemzete jól felfogott érdekeinek nem volt hivebb, buzgóbb, nagyobb sikerekre visszatekintő szolgája nála. Akárhogy törjük rajta az eszünket: a kitört kormányválság oka csak félreértés lehet. Gyanú és bizalmatlanság akkor csírázott ki ellene, mikor arra a legkevesebb józan és elfogadható ok forgott fenn. Az ellenzék egy részének megnyugtatására szánt házhatározat akkor vált lapis offensionis-szé, mikor a korona jogait nem hogy elhomályositotta volna, de még világosabbá tette, sőt gyarapította. Csoda-e, ha ez okból, de még abból az okból is, mert e tisztán álló kérdésben az egész ország a lemondott kormány háta rnegett áll, bármennyire szokatlan különben. — bíznunk kell, ha nem is valami politikai csodában, de a kerekek visszafordulásában. A nehéz helyzetben, amelynek a kitört kormányválság csak ej;yik étadja, súlyos felelősség vár a közélet minden számottevő tényezőjére. De legnagyobb felelősség hárul a többség vállaira, mert neki meg kell állania meggyőződése mellett férfiasan és tántoríthatatlanul, de egyszersmind azzal a nyugodtsággal, higgadt Csányi Mátyás „Péter abbé"-ja. Az elmúlt héten fiatal, szegedi ember dalmüvét játszották a szegedi színházban. Ünnepi láz leste az első melódiák felcsendülését; szép asszonyok és leányok várták türelmetlenül és kipirultán, bemutató-öltözékben ülő komoly férfiak fogadták elfogult figyelemmel a zenekar első megszólalását, az első hullámát annak a zenének, amelyet soraikból egy, mindennapi életünkből valaki álmodott és alkotott. Megható és ünnepélyes percek voltak; a fiatal szerző barátai és ifjúságának osztályosai a nemo proíék in patria sua szorongó félelmével élték át ezeket és egészen nyugodt, bizonyára csak egy ember volt akkor a színházban: Csányi Mátyás. Széles, nyugodt gesztusokkal vezette a zenekart; a próbák idegességéből, aprólékosságából nem volt benne semmi; ahogyan emelkedtek ki a dallamok, a zenekar és az énekesek együtteséből, ugy érzett, hogy egy mámoros ember ihlett mozdulatai kisérik csupán a szárnyaló hangokat, amelyek bizonyára a bársonyosan párás szinházi levegőt és az ünnepien hangolt sziveket. Minő tévedés! A karvezetés tanult bizonyós^ága, a dallamának tökéletességében élő zenéköltő abszolút nyugalma volt ez, amely azt a látszatot ébresztette és amig az apró villanykörtés állványok kótáiról átment a művészet eleven élete a rezonáló hangszerekbe, addig vezető és összefogó hatalmával drámaian lüktetett végig az újból alkotás gyönyörűsége egy fiatal és nagyratörő ember szivvé vált egész idegzetében. Az operáról magáról irt már a Délmagyarország. Minden kritika szubjektiv és ennyiben minden kritika igazságtalan. Nincsen olyan bírálat, amelyben mindannyian megnyugodhatnánk és ez a — Wüde Oszkár óta többé nem vitatott — esztétikai alapigazság teszi megokolttá a több ember hozzászólását egy műalkotáshoz, amely szélesebb köröket foglalkoztat. Csányi Mátyás operája két okból érdemli meg különösen a beható tudomásulvételt. Először azért, mert első, tehát legszentebb és legszerelmesebb müve egy csodálatosan intuitív zenész-embernek; másodszor pedig azért, mert ez az opera gazdag kincseket tár elénk, sokat készen, csiszoltán és ötvözötten, sokat most megérni készülő fogyatékosságában, de fehéren izzóvá tüzesitetten egyaránt a költészet ama belső heve által, amely Csányi Mátyás zenei diikciójának erejét olybá a legnagyobb magasságokra emeli. Szerintem sarokhibája — egyetlen hibája — ennek az operának az a tragikus egység, amely a Iibrettistát, a zeneszerzőt és a zenei vezetőt egy személybe foglalta össze a bemutató alkalmával. Ez a zene magában való érték és belőle mit sem von le a szöveg csiszolatlansága, a színpadi beállítás naivsága és az opera-dráma lélektani felépíteti ensége, de én éreztem, hogy a szerző csapongó fantáziáját éé nagyszerű elmélyedésre "képes magábaeszméléseit kötötte az a szerencsétlen közösség — amely a szöveg irója és közötte fennáll. Micsoda hatalmas alkotás lehetett volna ugyanennyi erővel és ugyanennyi képességgel, ha Csányi Mátyás vérbeli íróval szövetkezik ehhez az alkotáshoz és szárnyakat kap kitűnő zenészenergiái alá ott, ahol kátyús szekerekkel kellett küzködnie az ihlet hevében! Akkor ez az opera kivetette volna a szegedi bemutató kerekeit; országos eseménnyé nőtte volna ki magát és akkor most Csányi Mátyás zenei fejlődésének nem csupán, egy sokat igérő roham-ettappeját, hanem egy befejezett műalkotás dicsőségét ünnepelhettük volna. Csányi Mátyás zenéje a legtisztább líra és-