Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-04 / 28. szám

1912. február 4. DÉLMAGYARORSZÁG 17 r— • -]! 1 í í 1 ü HS t ALaSALAD H-hJj! VT; Az önálló asszony. Irta Deák Gyuláné. Ha akarnók se tudnók már tagadni, hogy a sokat szidalmazott, gúnyolt feminizmus terjed, — feltartóztathatatlanul. S ha mi, akik nvugodtan ülünk a házasság berkében, távol a jogaikért küzdő nők nagy táborától; nem akarunk tudomást venni arról, hogy nagy társadalmi és erkölcsi átalakulás előtt állunk, akkor csak strucmódra dugjuk fejünket a homokba, a kényelmes maradiság homokjába. S nekünk még az az elsőbbségünk is megvan igy, hogv mig a strucmadár, ha azt hiszi is, hogy ugy nem veszik észre s mégis látja az ellenség; addig bennünket valóban nem látnak meg küzdő asszonytársaink, ha szépen otthon ülünk és nem dugjuk ki fejünket a homokból. Csahogv hiába akarunk nem látni. Jön a hegy Mahomedhez. Észrevesszük, hogy húgaink, leányaink is ilven elveket kezdenek hirdetni, s hogy barátaink köréiben sok pártában maradt leány az önállóságra kényszerül. Hogy aztán az uj irány, a nők minden áron való munkálkodása helyes-e, hogy fejlődhetik-e tovább, azt a jövő fogja megmondani. De meg fogják próbálni és meg is kell próbálniok, mind szélesebb rétegekben ez bizonyos. Ezt a valóságot el kell fogadnunk összes következményeivel együtt. Mert erkölcsi revolució lesz a következménye a feminizmusnak. A nő ugyan még egyelőre nem szabadult fel erkölcsileg, s nem. azért akarja az anvagi függetlenséget. Nem helyezte a gyárat, a műhelyt, az üzletet, az irodát, a munkát, a férfi védő szerelme és a tűzhely gyöngéd melege fölé. De a férfi a tűzhelyet mindinkább elzárja a szegény leány elől. A szegény leány, aki jó akar maradni és nem hajlandó arra se, hogy éhen haljon, meg próbál élni a tüzhelven kivül, a férfi segítsége nélkül. Elmegy hát először azokra a helvekre, amelyek mindig a nő munkásságának voltak fentartva, majd lassanként megkíván mást is, a férfi működésének terét is. Amb'iciót helvez abba, hogv egész erejével, energiájával kifejlessze egyéniségét. És talán észreveszi akkor, hogy nemcsak a mindennapi kenyeret érdemli meg, a lakást meg a ruháit, hanem erkölcsi függetlenségét is, a jogot arra, hogy gondolkozzék, beszéljen, cselekedjék, sőt szeressen is kedve szerint. Azt a jogot, amit a férfi tmindig magának foglalt le, de az aszonytól mindig megtagadott. El fogunk jutni idáig, az biztos. Mert hiába hiszem én, hogy ez a fölfogás akár teóriában, akár praxisban csak szerencsétlenséget, bánatot jelent a nőnek. Hiába tudom, hogy az orvosnő, tanárnő, művésznő, akivel valaha beszéltem, aki fölvilágosodott, intelligens volt, elsősorban csak asszony volt mind. A fölszabadult nők elitjét gondolom, akiknek sikereit hallottuk, akik kifelé talán föllázadtak az előítéletek, a konvencionális erkölcs ellen, akik uj eszményét képzelték vagy képzelik megalkothatni a becsületnek, az erénynek, a női kötelességnek. Ezeknél is, ha őszintén beszélhettem velük, ha bepillanthattam a lelkükbe, azt éreztem mindig, hogy megtartották régi asszonyi ösztöneiket. A férfi talán szemben találja magát velük, mint versenytársakkal, az iskolákban, kórházakban, üzletek körében. De négyszemközt, otthon, a régi rend újra helyreáll. Szivével, érzéseivel, bensejében a nő mindig a szerelmes megalázkodást kívánja. Boldog csak az az aszony, aki ugy érez és ha nem ez az.érzése, akkor akár a házasságban, akár szerelmében boldogtalan. Tulajdonképen nincs a nőnek bátorsága a szabadsághoz, nincs érzéke a hatalom iránt; ősi ösztöne: vágyódás a szerelem és az alárendeltség után. . De hiába hiszem ezt én és velem együtt még sokan. Nem fogjuk mi ezt a fejlődést föltartóztatni, amely ebben az irányban megindult. Hisz az egész uj asszonyirodalom ezzel foglalkozik, ezeket a kérdéseket vitatja. Csodálatosan szaporodnak a neves, jó Írónők. Különösen Berlin a melegágya az asszonyok szabadságának, szellemi fejlődésének. Ellen Key, Hedvig Dofim, Klára Viebig, Ihogy csak hirtelen a legismertebbeket nevezzem meg, elismert hatalmasai az asszonyirodalomnak. Most Grete Meisel-Hessnek, akinek szintén sok Írását ismerjük, uj könyve jelent meg. Die intellektuellen, ez a chne regényének. Ennek a könyvnek tulajdonképeni témája a nő erkölcsi szabadsága; de megpendít e mellett minden modern eszmét, ami most az embereket foglalkoztatja. Van benne szocializmus, vallás, filozófia, buddhizmus s a nőkérdésnek minden ága. És szerepel benne minden fajtája az asszonynak. A nagyvilági, a fényűzést, a pompát kedvelő dáma, a házasságban szerencsétlen puritán asszony, olyan leány, akinek törvénytelen gyermeke 7i oén tuíajos öaía. Kemény a gerenda válla, rossz fekhely a deszkaszál. Szomorú az égre nézni S látni: a hold hogy' kaszál. Ma Légrádon, Domboruban, holnap már Eszék alatt. Visz a Dráva, fut a Dráva viz fölött és ég alatt. Összeróva vaskapocscsal, fiizfahéjjal a tutaj. Mint az ember fájdalommal. Köztük ezer baj meg jaj. Ázott evezőre dőlve Szennves árba lát a szem. Zeng a füzes... Jövő héten a fiam is elviszem. Pelyhedzik már a bajusza ismeri már a vizet. Asszonynépnek, rokolyának tánc után már bort fizet. Hadd mélázzon holdvilágban pipaszónál csöndesen. Hadd tudja meg: nem szebb ennél a menyország csöndje sem. Pirosbőr harmonikáját a vállára köttetem. Igy legalább a szivemet sziv szerint kiönthetem. Végigdőlve számolom majd: hány év ment el, hányszor tiz,.. Vén tutajos, elég volt már! Fut az élet, .. fut a viz. Somlyó Zoltán. Tjősöft. Az élet mámorában Jönnek keserű órák, Nagy kijózamdások, Szerdai szürkeségek, Szörnvü hiábavalóság. Opálos szinü tájak Egyszerre ködbe vesznek, Elfogynak a borok mind S az utcán és a szívben Parádé nélkül temetnek. Ilyenkor várni, merni, Megállani kcménven, Egy dalt dúdolni büszkén, Be római vitézség, Ó be reménytelen érdem! Ekkor leszünk mi hősök, Méltók az uj dalokra, A boldog, a nem várt, a csöndes Örökös utolsó csókra! Juhász Gyula. €sti öeszéfgetés. Hátuk megett egy elveszett őserdő fái zugnak, Titokzatos, napos mezők Es őszi országutak. — Vitézem emlékszel-e még. A városunk neszére, Danol a szél most arratájt És hull a felhők vére. — Vitézem emlékszel-e még A tünt napokra lopva, Tünt napokban az elhagyott Hercegkisasszony okra ? — Vitézem emlékszel-e még A kertek illatára, Tarsolvom mély in szárad egy Száll sárga rózsa szára. — Vitézem emlékszel-e még Kalandra, borra, harcra, Anyád csókjára meg a bus, A könnyes Krisztusarcra? — Én nem emlékszem semmire, Én mindent elfeledtem, — S az országút vak alkonyán Már mennek mindaketten. Ernád Tamás.