Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-28 / 48. szám

1912 lf{. évfolyam, 48. szám Szerda, február 28 ftjzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ca Korona-utca 15. szám t=3 Ssdapesii szerkesztőség és kiadóhivatal IV., •—• Városház-atca 3. szám c=3 ELói'ÍZETESl AS SZEGEDEN egész évre . R 24-— félévre ... R 12' negyedévre . R 6"— egy hónapra R V Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉR: egész évre R 2S-— félévre . . . R 141— negyedévre . R %•— egy hónapra K 2.40 Egyes szám éra 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 305 .vba ^adóhivatal 836 Inícrturbárí 3«5 Budapesti szerkesztőség íeleicn-száma 128—17 Béke. Néhány nap óta a parlamenti harc normális fegyvereivel folyik a küzdelem a parlamentben. A sivár névszerinti szavazások helyett az egymást kapacitálni, meggyőzni igyekvő vezérpolitikusok szónoklatai hangzanak el. Az obstrukció károsságát, a harc ezen fegyverének alantas és antiparlamentáris voltát a normális fegyverekkel szemben, mindennél fényesebben bizonyítják azon beszédeknek jótékony hatása, amelyek a napirend-előtti felszólalások során elhangzanak, s amelyek sajátos módon tulajdonképen a véderővitát végzik el. A technikázás sivár napjaiban a névszerinti szavazások lélekölő unalma, a parlament meddősége kiélezte az ellenétet a küzdő pártok között. Amióta azonban, bár a napirend keretén kivül, magas színvonala és komoly vita folyik, a véderőjavaslatok, körül, a nap mellett látjuk példáit a kölcsönös megértésnek. A parlamenti vita színvonalának emelkedésével mind nagyobb tért foglal a pártok körében a józan belátás, a hazafias fölemelkedés és ezzel együtt a normális parlamenti viszonyok után való vágy. A mai nap eseménye az a szónoklat volt, amelyben Apponyi Albert gróf számolt be pártjának tegnapi állásfoglalásáról a miniszterelnök propozicióival szemben. Az a páratlan nagy hatás, melyet Apponyi Albert gróf szónoklata kiváltott, nemcsak saját pártja, de a parlament többi pártjai körében, nemcsak a jelenlegi szituációra lesz nagy befolyással, de értékes útmutatóul és irányitóul fog szolgálni az ellenzéki pártok jövő küzdelmeire is. Reméljük, hogy ez a beszéd hosszú időre fog irányt szabni az ellenzéki politikának és mindenkor becses forrása lesz a parlament jövő küzdelmeinek. Amióta az obstrukció polgári jogot, nyert parlamenti életünkben, annak sok kritikáját olvastuk és hallottuk, amely annak jogtalanságát, antiparlamentáris, sőt az alkotmányellenes voltát kimutatták. Apponyi Albert gróf a beszédében rámutatott az erőszak fegyverének legnagyobb fogyatékosságára. A multak tanulságaira bivakozva fejtette ki, hogy az erőszak nem szolgálja azt a célt, amelyet alkalmazói szem előtt tartanak s ha pillanatnyilag sikerre is vezet, csak fanyar gyümölcsöket terem. Az obstrukció találóbb jellemzését, súlyosabb kritikáját még sohasem hallották. És ezt a kritikát különösen becsessé teszi az, hogy egy olyan államférfiú szájából jött, akinek háta mögött négy évtizedes parlamenti mult áll, melynek legnagyobb részét az ellenzék padjain töltötte. Apponyi Albert gróf midőn ma óva intett az erőszak fegyvereinek használatától, nem a többség jogait védelmezte, nem a parlamentárizmus érdekében emelt szót, hanem valójában a kisebbségi elvi álláspontból itélte el azokat, mint alkalmatlanokat, a kisebbségi ideálok kiküzdésére, megvalósítására. Apponyi és Désy beszéde nemcsak a Kossuth-párttal való megegyezést pecsételte meg, de a többi frakciókkal való békés megállapodás reményének rügyeit is ki fakasztotta. Azokra a politikusokra, akiknek elvi felfogása olyan közel áll az Apponyiéhoz, de aki^ még mindig ragaszkodnak az erőszakos eszközökhöz, láthatólag mély benyomást tett a volt fegyvertársnak beszéde és sokaknak lelkében megingatta az általuk választott módszer helyességébe vetett hitét. Földes Béla felszólalásában már érezhető volt Apponyi és Désy beszédének hatása. Konciliáns és objektív hangot használt és á miniszterelnök által tett többrendbeli nyilatkozatokkal szemben való aggodalmai, jóformán csak a választói törvény megvalósítására vonatkozó garancia elégtelenségére szorítkoztak. Khuen-Héderváry Károly gróf miniszAz arckép. Irta Edmond Jalouac. A kocsi tovarobogott az éjszakában. A lebocsátott ablakok beengedték az erdő éji illatát, források üdeséget, fenyők és gombák kellemes leheletét. A Párisba vivő utolsó vonat egy negyeddel éjfél előtt ér a írenelles-i pályaudvarra és a soffőr, hogy le ne késsék, teljes sebességgel hajtotta az automobilt. M. de Rochabrun egy szót sem ejtett ki, mióta megtudta Mme de Sareuil leleplezéseiből felesége hűtlenségét.. Csak egy gondolata volt: menekülni, menekülni a szenvedés •elől; elhagyni a helyet, hol halálos csapás sújtott le boldogságára ... És felesége követte ! Ott sírdogált a kocsi mélyében. Egyszer megkísértette, hogy megfogja a férje kezét: — Edouard, könyörgöm ... — Hagyjon — felelte a férj ridegen. Aztán egy szót se váltottak Frenelles-ig, ahol felültek a párisi gyorsvonatra. Jeanne de Rochabrun nem sirt már, csak nézett, nézett maga elé zordon, elkeseredett arckifejezéssel... Páris!... Egy kihalt, poros, forró Páris. Aztán a lakásunk az avenue d'Jénán. . Este Rochabrun bement Jeanne szobájába. Épen a haját bontotta le. Az aranyba, vörhenyesbe játszó hajhullámok elbontották meztelen vállait. Mihelyt megpillantotta férjét, odadobta magát a lábai elé: — Hallgasson meg, Edouard, — kiáltotta. — Bocsásson meg, meg kell bocsátania. Igaz, hogy megcsaltam, rutul, aljasan. De akkor oly tapasztalatlan voltam még. Hét éve immár — igen, két évvel a házasságunk után — s azóta soha, értsen meg jól, soha, soha többé! Akkor még nem értettem meg önt és Sareuil oly ügyes, oly csábitóan szép volt. Syakran voltam vele egyedül. Csak azután kezdtem el szeretni önt, ugy, amint ma szeretem ... Megismertem, milyen nemes, gyengéd, nagylelkű sziv rejtőzik az ön hidegsége alatt. De hát miért titkolja valódi természetét? Akarom, hogy megbocsásson nekem, Edouard, hogy levesse a ridegség magára erőszakolt álarcát... Újra megpróbálta megragadni férje kezét. De ez haragosan félrehúzta. Ott állt előtte, a lábai elé roskadt aszszony előtt; látta fehér karját, lebomlott hajíürteit s érzéketlen maradt. Ideges mozdulattal megtörülte ajkát, keserű ajka szélét. — Nem azért jöttem, — mondta, hogy szemrehányást tegyek önnek vagy jelenetet csináljak. Ön ugy tett, amint önnek tetszett. De senki a világon nem teheti meg nem történtté, ami megtörtént. Megbocsáthatok önnek, ez közömbös, de feledni nem tudok s ez az, ami súlyos ... Nevemet, becsületemet, szivemet odaadtam egy Jeanne d'Anzés nevü leánynak s ez a személy immár nem létezik, nem fog többé létezni. Aki most itt van velem szemben, az egy egészen más teremtés, akiről nem tudok semmit, csak egv bünt, akit nem ismerek, akit nem akarok ismerni s akitől félek ... — Én nem az a nő vagyok, akinek ön gondol, Edouard ... — Lehetséges ... Nem tudom ... — Jobban szeretem önt mindennél ezen a világon... — Nem tudok többé hinni önnek, — felelte a férj fájdalmasan. Mme de Rochabrun zokogott. — Mi lesz velünk? — kérdezte, miközben fölkelt. — El vagyunk hát veszve ... — Igen, egyrnásra nézve elvesztünk. El ke'.l válnunk. Nem akarom a válást, nincs szándékom újra megnősülni. Mindegyikünk niegy a maga utján s külön fog élni... — Ez utolsó szava, visszavonhatatlanul? Aférj igent intett. Az asszony ajkáról a szerelem, a kétségbeesés, a könyörgés, a mult után sóhajtott esdő kiáltás röppent el... de látta M. de Rochabrun kemény, eltökélt, érzéktelen arcát...' s erezte, hogy mindennek vége van! Hárem nappal később, magához véve ruháit, ékszereit, csecsebecséit, anyjához költözött Marloite-ba. Nem is látta többé férjét, aki a szakításukat követő napon eltávozott a lakásáról. Mikor visszajött s érezte az egyedüllétet, abban a lakásban, melyben oly boldog volt, minden bátorsága elhagyta. Háza pusztaságnak tetszett neki, semmi sem maradt neki feleségéből, a szép asszonyból, akit, a történtek után is ugy szeretett, mint az első napon. Egy hónapot élt át tele szörnyű gyötrelemmel, kétségbeeséssel, rejtett könnyekkel. Mit kezdjen most már életével, melynek nincs célja, nincs fénye és melege; mit kezdjen összetört, siralmas életével? S ekkor, mintha Jeanne nem léteznék már,