Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-13 / 35. szám

1912. február ,7. i DeLMAGYARORSZÁG 3 vényt kell szerezni. Fegyverszünetről is csak olyan feltétel alatt volna hajlandó a porta tárgyalni, ha az olasz haderőt visszavonnák Benghazi és Derna vidékéről, ugy hogv csak Tripoliszban maradnának olasz csapatok. Glattfelder püspök Szegeden." m &í (Saját tudósítónktól.) Glattfelder Gyula püspök napja volt Szegeden az elmúlt vasárnap. Bensőséges, meleg ünneplésben részesítette a főpásztort Szeged város katolikus társadalma háláiból azért a folyton megmegnyilvánuló szeretetért és barátságért, a melyet Szeged és közönsége irányában tanusit s amellyel Szeged város érdekeit fölkarolja. Szeged város katolikus társadalma csak hálájának adott kifejezést, amikor a 'kiváló egyházfő iránt tartozó ragaszkodását, a Katolikus Kör kezdeményezésére oly impozánsan dokumentálta. ( Arckép-leleplezés.) Vasárnap reggel a főpásztor Rókusra ment, ahol az ifjúság és a liivek ünnepélyes fogadtatásban részesítették. A rókusi templomban misét mondott és az állami főgimnázium 35 növendékét avatta fel a Mária-kongregáció tagjaivá. 12 órára volt kitűzve a püspök arcképének leleplezése a katolikus körben. A kör helyiségét diszes közönség töltötte meg. A hölgyek közt ott voltak: Kray Istvánné, Lázár Györgyné, Nagy Aladárné, Raskó Istvánné, Polgár Lászlóné, Lichtenegger Gyuláné, Meskó Antalné, Rohr Jakabné, Aigner Nándorné, Aigner Károlyné, Lippay Györgyné, Hauser R. Sándorné, Szele Róbertné, Barta Ferencné stb. A notabilitások közül: Glattfelder Gyula dr püspök, Jászai Géza c. püspök, Lázár György dr polgármester, Sacha Ágost kanonok, Várhelyi József c. kanonok, Nagy Aladár dr törvényszéki elnök, Somogyi Szilveszter dr főkapitány, SingéiKornél, Kárpáti Károly dr gimnáziumi igazgatók, Bokor Pál, Balogh Károly, Gaál Endre dr tanácsnokok, Raskó István, Sarkady György táblai birák, Jedlicska Béla dr közjegyző stb. Az ünnepség kezdete gyanánt a tanítóképző énekkara a Himnuszt énekelte, amely után Lippay György dr főgimnáziumi tanár, a kör főtitkára, a következő lelkesliangu beszédet intézte a püspökhöz: Méltóságos és főtisztelendő püspök ur! Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Ott künn az utcán az élet lármás zaja kél, itt benn a szivek lüktető dobogása hallatszik. Ott sürög-forog, jön-megy az istenadta nép, örökös vágy, ezernyi remegés közt hullámzik, mint a méhraj, vagy hangyaboly, itt egy nagyon diszes közönség ünnepel a szeretettől és ragaszkodástól fölmagasztosult lélekkel. Mert csakugyan ünnep van ma, nagy ünnepe a szegedi katolikus körnek, de egyúttal diadalnapja a hitnek, az igazságnak, munkának és magyarságnak egyaránt, hisz körünkben üdvözülhetjük azt,, aki személyében mindezeket szimbolizálja: a mi vezérünket és fő védőnket, szent Gellért utódját, a csanádi püspököt, aki minden alkalmat megragad, hogy körünkhöz és városunkhoz való vonzódásáról tanúságot tegyen. Alkotásainak, munkásságának méltatásánál Ciceróval tartva én is azt mondom, hogy nehezebb megtalálni a szó végét, mint elejét, oly sokat kellene s lehetne mondanom; mert ha valaki, ugy ő igazán a nemes munka, a nagy tettek embere. Azok közé tartozik, akikről bátran el lehet mondani, hogy náluk labores pariunt honores. A munka tette nevét ismertté s ez a valódi, maradandó dicsőség és nagyság, amit másképen vadászni üres hiúság. Dolgozott serényen, már ifjúkorában, hogy fölvértezze magát a tudomány fegyvereivel ós a hit mélységes világosságával. De dolgozott férfikoráhan is, mint az ifjúság éltető napja, hitéletük mélyítésén és megerősítésén, fáradozott és fáradozik ma is legkedvencebb eszményén: egy ideális katolikus intelligencia nevelésén s ha nem tett volna egyebet, minthogy sok könnyet száritott föl és számos tehetségnek adott szárnyat, akkor is ezrek emlegetnék áldólag nevét. Pedig ő nemcsak ezt tette, hanem ennél sokkal többet: mentora lett az általa kedvelt ifjúságnak s olyan otthont adott nekik a Gellérthegy tövében, virágos kertek ölén, amelyhez foghatót Európaszerte hiába keresnének. Páratlanul álló munkásságának legfőbb rugója a honszeretet és legszebb, legrendkivülibb tettei e forrásból erednek. Keblének legtisztább érzelmeit, legnemesebb törekvéseit hazája ügyének szenteli s annak fejlődé' sere nem irtózik az áldozattól sem. Csak az a vágya, csak azért imádkozik, hogy legyen egyszer boldog, megelégedett, nagy és hatalmas ez a sok csapásverte Magyarország; csak azon fáradozik, hogy azt a népet, amelyet Ajnóti: Semmi. Féléik, hagy tanácsot adsz és inkább nem szólok. Csabai: Nem, nem tanácsolok, — nem szólok egy szót sem. Kíváncsi vagyok. Beszélj ! Ajnóti: Egy fél élet változatos hivataloskodása után elhatároztam, ihogy félreállok. Mindenki csak külső "okokat gyanitott. A belsőkről csak magam tudtam. Azokat nem értheti senki. Majd halálom után megtudják: — akkor egy csapásra érdekes, — nagyon érdekes leszek ... Dr Schönherrné: Ne mindig azon a szomorú hangon. Meglátja, megjön még mindennek a jutalma. Ajnóti: Mikor megtudták elhatározásom, rám jött az intések és tanácsok bő termése. Ismerős, barát, rokon, mindenki oktatott. Hiyeim és elleneim aggódó tanácsai alatt roskadoztam. Ugy álltam, mint a Mustermő gyümölcsfa —- földig hajolt ágakkal. Magam nem aggódtam. De ha bevárom, mig leérnek rólam a rám nehezedő kéretlen tanácsok, bizonyosan derékon török ... Magam okoztam hát egy nagv jégverést. És azóta boldogan nyújtóznak ki ágaim. Csabai: Gyanítom. Engem is a jég vert le rólad. Nem? Ajnóti: Lásd, te panaszlod, Ihogy kedves kérdezősködésedre nem feleltem... Én nem felelhettem. Atyai intés volt benne. Csabai; Nem emlékszem, Csodálkoztam azon, hogy erős magyarságoddal és — tudtommal — gyenge németségeddel 'külföldre készülsz. Viszont beláttam, hogy a jólétért mindenki okos, aki jobb hazát keres. Ajnóti: És a felhők? Csabai (Jóizüt nevet, megöleli Ajnótit.): Ó, te nagy gyerek. Hát ez az egész? (A társasághoz fordulva.) Én szívből jó szerencsét kívántam barátomnak és zárjelbe tettem, hogy csak ne a felhőkben keresse a szerencséjét, hanem itt ni! Itt a földön, az emberek között. Ajnótiné: Mi az önök barátságát nagyra tartjuk. írjon. — szeressen bennünket. De ne tanácsoljon — igazán kérem — a világon semmit. Az uram kis'korusitva érzi magát a folytonos intelmek miatt. Csabai (Óráját nézi.) Ohó, — az én vonatom nemsokára indul. Csókolom kezeit nagyságos asszonyom. Mutassa magát mifelénk mielőbb. (Elköszön külön mindenkitől, pár udvarias megjegyzéssel. Ajnóti Gézához ér.) Isten veled ... Ajnóti (Szavába vág.): Szép, ihogy eljöttél, kellemes utat. A feleségem majd helyettem kikísér. Én nem merlek; szent bizonyos, hogy lenne imég egy atyai fü'íbesugásod ... Ne szólj... Isten veled. Csabai (Nevetve el, Ajnótiné kikíséri,) nem veszitett el sem a török, sem a tatár, ne törje meg a hitetlenség démonja sem s az a nép, amelyet a kereszténység tanítása vezetett be a kultúrnépek sorába, ápolja, virágoztassa föl ezt a nemzetgyarapitó erőt lelkében továbbra is. Emez ideál mellett fokozott mértékben ismeri föl Szegednek, a délvidék e nagy emporiumának nemzeti hivatását, jól tudja, mert saját szavai ezek, hogy: „Szeged egy fogalom, a nemzeti géniusznak büszkesége, a magyar nemzet ütőere" és épen ezért legfőbb vágya, hogy Szeged ne csak virágozzék, hanem mindenütt büszke mintául is emlegettessék. S mert püspökünk már is megértett minket, mi is megszerettük őt hamar s jelen alkalommal is azt akarjuk kimutatni előtte, hogy Szeged nemcsak a katolicizmusnak fővárosa, hanem lojalitásban is első azok iránt, akik aspirációit méltányolják s akiket jóakaróinak tart. Ezek sorában első hely illeti meg őméltóságát, a mi kiváló püspökünket. S hogy Szeged katolikus népe csak némileg is kifejezze tiszteletét az ő nagy erényei és kiváló munkássága iránt, e katolikus tűzhelyen helyezte el arcképét, amelyet a miivész ihletett lelke remekelt. (A lepel lehullik.) Itt függ tehát e kép, Méltóságodnak művészi mása s ezentúl már itt is marad köztünk örökké. Itt marad ép ugy, mint a római átriumok falain az imagines: az ősök képei s amint azok az utódokra emlékeztetőleg, buzditólag hatottak, ép ugy hat Méltóságod képe is mireánk, hogy magasztoj elveit kövessük, a munkát, a hitet, igazságot, a hazát szeressük, őseink erkölcseit soha el ne vessük, a jóban buzogjunk s arcunkon ragyogó örömpirral naponta rebegjük, hogy Méltóságodnak, mint körünknek napkeleti vezető csillagát s városunknak lelkes istápolóját áldja meg az isten áldó szent kezével. A beszéd után percekig tartó zajos éljenzéssel, tapssal ünnepelte a közönség Glattfelder püspököt, aki a következő lelkes beszédben köszönte meg az ünnepeltetést: (A püspök beszéde.) — Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! — Megindulva ós nagy hálaérziettől eltelve, köszönöm ezt az ünneplést és köszönöm a Csanádi egyházmegye püspökének ezen arcképe leleplezése által való megtiszteltetését. A csanádi püspök és Szeged természetszerűleg össze vannak forrva. És bárki legyen is a csanádi püspök, azt, amit itt az ünnepi szónok az én előnyömre följegyzett és előadott, amit én Szeged iránt érzék, Szegedért tettem, tenni kész vágyók, mindazt mindenki, aki a csanádi püspök székében ül, tenni kötelességének fogja tartani. De érzem, azt mélyen tisztelt közönség, hogy bennem Szegeiddel, Szeged közönségével, Szeged városának aspirációival szemben nemcsak mint csanádi püspökben él érzés, jóakarat és érdeklődés. Mert nekem arról még nem volt fogalmam, hogy én a csanádi püspöki székre lépek majd, de arról igenis volt tiszta képem. hogy Szeged Magyarország testében és Magyarország életében elsőrendű, előkelő ténvező. Én nem gondoltam azt, hogy ezen város előtt mint főpásztor fogom majd az igét hirdetni, de azt már gondoltam, azzal már egészen tisztában valtam, hogy ennek a városnak Magyarországgal és a katolicismussal szemben nem közönséges igényei vannak. Nem gondolhattam még csak rövid idő előtt sem, hogy én hivatva leszek itt Szegeden kultúrintézményeket létesíteni, de tisztában voltam azzal, hogy Magyarország minden egyes fiának kötelessége közreműködni, hogy Szeged dicsőséges és fényes legyen s becsületére váljék a magyar nemzetnek s e nemziet történelmének. Épen ezért, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, amikor az isteni gondviselés azt rendelte, hogy a csanádi egyiházmegve élére jussak, akkor nékem igen könnyű — mert a lelkem alapgondolatának megfelelő és a szivem érzésé.