Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-10 / 7. szám

1912 hl. évfolyam, 7. szám Szerda, január 10 Központi szerkesztőséi! és kiadóhivatal Szened, , Korona-utca 15. szám czm Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ,—, Városház-utca 3. szám c=> ELŐFlZETESl AR SZEGEDED egész évre . R 24'— félévre . . . K 12" negyedévre . K 6"— egy hónapra K 2" Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: egész évre K 28"— félévre . . . R negyedévre. R 7"— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér. 14"2.40 TELEFON-SZÁM: Szerkesztőse] 305 f==i Kiadóhivatal 836 Interurbán 305 Budapest! szerkesztőseg telefon-száma 128—12 Szegedi művészek sikerei idegenben. Az az öreg közmondás, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, — mintha csak Szeged számára készült volna. Mert Szegeden senki se lehet próféta, sőt Szegeden nem is boldogulhat. Különösen ha a művészet s a tudomány, szóval a szellem apostola, akkor százszorosan nem! És a szivünkbe markol, a lelkünkbe mardos, amikor szegedi művészeink idegenben aratnak diadalt. Ilyenkor fölkiáltunk: Ki hitte volna? — És tovább megyünk. Szeged négy név diadalára ocsúdhatott fel a napokban. Még pedig: 1. Hollós József dr orvost kitüntette a francia akadémia. 2. Pick Lajos szobrát megvásárolta a magyar állam. 3. Nyilassy Sándor festményét megvásárolta a király. 4. Juhász Gyula egyik költeményét első díjjal jutalmazta a Kisfaludy Társaság. A négy név viselője négy szegedi úttörőé. A négy földi sikere olvasásakor Szegeden is fölocsudtunk pillanatokra. Fölocsudtunk, mintha a hitetlenség álma szakadt volna meg kissé. Igen, és tovább alszunk, kevés álommal, hitetlenül. Annyi hitetlenséggel, annyi elfogult kegyetlenséggel talán sehol sem osonnak el a zsenialitás, a talentum mellett, ahogy Szegeden. Itt, ha feltűnik egy-egy merész, harsányszólásu valaki, gyűlölettel fülelnek föl. Semmibe se veszik, csak gáncsolják, csak letörik, ha birják. Csak akkor ismerik el, ha elcsöppent innen a nemzeti metropolisból, a meddőségek és a kinok édesbús birodalmából. S hogy Szegeden a szellem emberét még azután se becsülik meg, amikor másutt már ünnepelték, arra legeklatánsabb példa az a négy szellem, akiket föntebb emiitettünk. S akiket — sorra véve — igy intéznek el itthon: L Hollós József dr a kitüntetése után is ugyanott van Szegeden, ahol a kitüntetése előtt volt. Csak semmi szépités! Micsoda nagyjelentőségű, vagy legalább emberséges köszöntés, méltánylás érte Szeged szabad királyi város részéről? Az itteni kulturális egyesületek szempontjából? Hogy a barátai s tisztelői meggratulálták? Vagy hogy a szegedi közkórház, melynek orvosa, nem dőlt még rá? Avagy hogy betegeinek nagyrésze szegénységök miatt sirva-nevetve hálálkodnak? Ellenben: mit tesznek az érdekében? Hogyan sietnek az üdvözlésére, miként fejezik ki, hogy örülnek, hogy büszkék rá, minekutána Franciaország akadémiája kitüntetett tudósai közé emelte . . . 2. Pick Lajos. Szegeden ismert, sokak előtt kedvelt név. Csak azt nem igen tudják meglátni, hogy Pick Lajos legelsősorban szobrász. Művész! Nem akarják elhinni, hogy Pick Lajos, ez a gazdag, uri fiu a művészet egyszerű, szerény rajongója lett, kinek számára a világ vonalak és harmóniák szimfóniája. S ha én vagy valaki más fölkiáltana, hogy a magyar szobrászat modern, uj prófétája született meg Pick Lajos személyében, hát ha nem is pusztában, de tanyavilágban elhangzó szó volna a kiáltás. És csak jellemzi e cikk tendenciáját, hogy Pick Lajos az ország fővárosában megnyerte a magyar állam diját, örök kincsül megvette a szobrát, — addig pedig Pick Lajos Szegeden még nem állított ki, Szegeden még nem győződtek meg érdekes, nagyjelentőségű művészetéről. 3. Nyilassy Sándor esete is érdekes. Ez a szegedi piktor összeütközésbe került a többi szegedi művésszel. Miért? Mert érezte, hogy a mai müpártolás mellett jó lesz, ha egyedül is meg tud élni. Mert a szegedi művészek a mai helyzet mellett csak rajongani és éhezni tudnak, na meg kétségbeesni. Még jó, ha Szegedről eltudnak idejében tűnni. És amikor Nyilassyt az a kitüntetés érte, hogy munkájára a legelső magyar ember nézhet királyi termében, ugyanakkor a kétségbeesés marcangol bennünket, mikor látjuk, hogy szegedi müvészifjak mennyit nyomorognak, mint törnek le vagy hogyan A szerelmes szinész. Irta Solymosi Elek. A vidéki szinész, aki nekem a minap elbeszélte az első szerelme történetét, egy más esetet is elmondott az életéből. — Az én színész-életeim — mondta a szerelmes szinész — tele van felejthetetlen jelenetekkel. Mert kérem nem mindennapi eset az, ha egy csúnya nő, aki a maga rútságáról semmit sem tud, szerelmes lesz egy Adoniszba. Kéreim, engem a színészetnél mindig igy neveztek. És még kevésbé mindenapi cabaret az, ha a rutság'verseny eme nyertese megbolondul a nagy szerelemtől. Igen, uram. Ugy nézzen rám, hogy a magam idejében a vidéknek csak egyetlen hires szerelmes szinésze volt: a cédrustermetü Viszoky Vencel, akiért a lányok megszoktak bolondulni. És az én voltam. Apám horvát volt, az anyám Pedig cseh származású, de a magyar színészetnél reám ragadt az Adonisz név. Eleinte haragudtam érte és csufolódásnak tekintettem az .esetet, de amikor Tímár Jancsi komikus barátom megmagyarázta, hogy az az Adonisz, akiről engem elkereszteltek, való;sagos lsten volt, attól kezdve megköveteltem, hogy Adonisznak szólítsanak. Régi ne vn egyetmet menten összetéptem s az ujakra a Viszoky Vencel helyett Adonisz Vencelt nvomattam 1870-ben Szalontán játszottunk. Ott történt a rutsági-dij nyertesével való esetem. Ez a kisasszony olyan szerelmes volt belém, mint egv kis macska. Nem csodálkoztam rajta. Sőt természetesnek találtam. Hölgyem viselkedéséből szakértelemmel állapítottam meg, hogy belémbolondult s miután — rútságára való tekintettel — nem akartam kötélnek állani, biztosra vettem, hogy lelki egyensúlyának okvetlenül föl kell billennie. A szerélmes kis macska minden fortélyt •megpróbált, csakhogy engem viszontszereiemre gerjeszen. Még javasasszonyokhoz is fordult. Többször meglesett az utcán és hozzám csatlakozott, csakhogy velem beszélhesen. Ömlengő leveleket irt hozzám s a levél vége mindig az volt, hogy ő tőlem csak egy csókot akar kapni, mert tudni szeretné, hogy minek élt a világon. Egyizben az volt a levél vége, hogy esküszik mindenre, ami szent, hogy ezt a csókot meg is fogja kapni. Egy reggel 'azt olvastam a „Szalonta és Vidéké"-hen, hogy X. Y. festett arcú leány az utcán megőrült, s miután folytonosan a Viszoky nevét kiabálta, nyilvánvalóvá lett, hogy a szerelmes szinész iránt való szerelnie kergette az őrületbe. Persze, rögtön a leányhoz siettem. A szivem teljesen megpuhult. Vádolt a lelkiismeret, 'hogy a szerencsétlen életét egy rongyos kis puszitól tegyem függővé. Becsengettem a lakásába. Mikor az ecetszagu szobába léptem, a leány az ágyban a fal felé volt fordulva. Elrémülve halottam a halál-, hörgését. 60 éves anyja az ablaknál ült és harisnyát foltozott. 60 évesnek látszott, de konstatálnom kellett, hogy az ő szerencsétlen leányánál sókkal szebb vdit. Nagyon örült a látogatásomon. Alig lelte helyét. Az ágy .mellett levő széket kétszer-háromszor is megtörülte a kötén vével, s azt mondotta, hogy csücsüljek le. Hamarosan elmondotta a leánya élettörténetét, hogy „'hűtlen barátja" miattam hagyta el, mert észrevette, hogv a leány belém szerelmes, hogy tegnap óta folytonosan a Viszoky nevet kiabálja s még állmában is a Vencelt nvöszörgi. Megilletődéssel kérdeztem: És már a halálhörgésnél vagyunk? — Oh déhogy. — felelt az öreg asszony, —- ez nem halálhörgés. Isten ments, hogv már ott tartanánk. — Hát mi ez, ha nem halálhörgés? kérdeztem. — Semmi más, csak amolyan jóizü hortyogás, — válaszolt a néni. — Mindjárt megtetszik róla győződni. A néni fölkeltette a leányát és igy becézte :