Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-05 / 4. szám

1912 ÍJ. évfolyam, 4 sxáTi Péntek, január 5 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c= Korona-utca 15. szám <=3 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám c=a ELŐFIZETEM AR SZEÜEÜER egész évre . H 24-— iálévre . . . K 12negyedévre . K 6-— egy hónapra K 2' Egyes szám ára 10 fillér. ELOF1ZETESI AR ViDEKEN: egész évre K 28-— félévre . . . K negyedévre. K 7'— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér. í TtLE. ui'-aiiu'ü 14'— I Szerkesztősei 305 ~ madóhivat: 836 2.40 interurbán 3i>5 I Budapest szerkesztősen teleton-száma 12 3—12 Ujjong egy ország. Franciaországból harsány diadalmi ujjongás hangzik ki a világba. A hamar lelkesedő franciák uj nemzeti bálványt táncolnak körül s ha rajtuk állana, kivilágítanák az egész országot, mintha egy nagy és elhatározó győzelem kiköszörülte volna a francia fegyvereken esett csorbát s a világ hódolva borulna le Franciaország hadi dicsősége előtt. Miért? Mi történt? Hol volt az a nagyszerű hadi cselekedet, melynek dicsősége elfeledteti Szedánt? Franciaországhoz tartozik-e ismét Elzász-Lotharingia vagy gyarmatainak sokaságával szökött-e Franciaország a nagyhatalmk élére? Szó sincs róla. A francia mappát nem kell átfesteni, a francia terület egy arasznyi földdel se gazdagodott. Csak annyi történt, hogy egy heringtermetü francia kapitánynak sikerült megszöknie a német várfogságból és hazaérkezvén, egy kis színészi pózzal jelentkezett a hadügyminiszternél. Ezt a kis kapitányt, Lux a neve, nem a francia hadsereg szabadította ki a német várfogságból, hanem egy karácsonyi mákos patkó, melyben a Lux-család egy ráspolyt küldött belesütve a fogolynak: de azért nem a család leleményességét, nem is a szabadító mákospatkót ünneplik, hanem Lux kapitányt és a francia hadsereget. Páris nem fér a bőrébe, amióta a kis kapitány szökve és polgári ruhában megérkezett és FranciaSzerelern gyermeke. Szinmü négy felvonásban. Irta Henry Bataille, fordította Ábrányi Emil. A szegedi színházban csütörtökön este mutatták be. N Gyűlölöm Henry Bataillet, mert immár tudom, miért szeretik olyan nagyon. És Bataille rekordszerüen a Szerelem gyermeké-ben tárja föl, miért annyira divatos iró. Ez a darabja olyan, mintha az iró velencei tükör előtt kapkodná le arcáról a maszkját. És tükrös tisztán mutogatja meg, miért a legnépszerűbb iró még a magyar szinpadokon is. S az ő közismert nevénél a másik párisi Henryre gondolunk: Bernstein-re. Aki — tetszik ugy-e tudni — a kiélezett helyzetek s a színpadi technika legfőbb Hadura. Holott nem is Bernstein a legfőbb ilyen ur. Hanem Bataille. Mert ő a durván kiélezett helyzeteket megköriti finoman szentimentális, dekadens irodalmi és párisi pikáns részletekkel. De — ezt is meg köll vallani — mindig briliánsul, mindig tömegfogó technikával teszi. S annyi mágnességgel, hogy Bataille mint színpadi technikus is fölötte áll Bernsteinnél, (ki a színpadot a szavak mozijává süriti.) A közönség lelkével s azzal az erkölcsi és — pardon — kulturai érzékkel, mely ma az európai társadalmak vörös fonala, — hát ezország megint fülig úszik a revanche mámorában, mert a német császár íermészetszerint röstelkedik, hogy egy német várból megszökhetett egy fogoly francia kém. Az eset a maga jelentéktelen vázával nem indokolhatná sem Páris ujjongását, sem Berlin lehangoltságát. Elvégre Lux kapitány a mákospatkóban küldött ráspolylyal csak maga szökött meg, de nem hódidotta vissza Elzász-Lotharingiát és nem is alázta meg Berlint. De a francia ujjongás és a német levertség azt igazolja, hogy itt mélyen lappangó és veszedelmes áramlatok dolgoznak állandóan s ezeknek az áram latoknak egy szökött kapitány is elegendő ürügy, hogy — elárulják magukat. Nyilvánvaló, hogy a franciák, akármennyre leplezték, sohasem feledték a vesztett háború szégyenét és nem is akarták elfeledni. A franciák sok lelki gyönyörűséggel és sok alig titkolt reménységgel nézték Németország ismétlődő diplomáciai vereségeit. Minden folt, mely a német gőgön esett, fényessé csiszolta az ő haragjuk fegyverét. És szimptomatikus jelentősége volt már annak is, hogy az ujabb időben nem tartoztak már a ritkaságok kzöé az olyan francia katonai cikkek, melyek azt próbálták bizonyítani, hogy a német hadi dicsőség csak legenda, a német hadsereg távolról sem mérkőzhetik már a francia hadsereg erejével s ha most kellene megismételni a franzel a tömegizléssel senki nem vált ugy eggyé, ahogy Bataille. ö az uj: ideális Ohnet. Mert még ügvesebb. Mert még közönségesebb, — a szó kitűnő és értékes értelmében. S ha buszszáz év multán valami csodabogár, azaz őskorkutató az 1905—1912. (Kr. u.) évek törnegizlését akarná definiálni, annak Bataille munkáit kell elsősorban tanulmányoznia. S látni fogja, mi volt a mai idők tömegizlése, társadalmi lélektana és irodalmi ösztöne: Páristól Szegedig, sőt tovább. A hazugság s a felületesség rajongása ez a Szegedre most eljutott Bataille-darab. A Szerelem gyermeke. Apropó: már a cime is hazugság. Nem volt a szerelem gyermeke se a darab, se a címszereplő Móric. Mert Maurice a kéjnek s az egyórás találkának gyermeke, a drága. Liane, ez a pompásan, sőt pánisiasan hazug kurtizán tulajdonképen ifjabb Dumas Kaméliás hölgye, — de kamélia nélkül, finomság nélkül. És már nem is •mellbeteg, hanem gyermeket szül. És öregszik. De azért tizenhét évig is kiitart Rantz •mellett, aki versenyistálló tulajdonos, országgyűlési képviselő, dopingoló versenyhiéna, most pedig csak államtitkár (már mint a darabban.) És Liane tizenhét évig szereti. Megható. Viszont érthetetlen, hogy tizenhét évvel ezelőtt Maurice még se Rantz származottja. cia-német háborút, nem Franciaország volna az, mely alul maradna. Kétségtelen, hpgy Németország diplomáciai kudarcaival kissé elszigetelődött. Viszont az is kétségtelen, hogy az angol támogatástól erősen megnőtt Franciaország taraja. S ha ilyen körülmények között a lobbanékony franciák lelkében különös reménységek gyúlnak s egy-egy győzelemnek tekintik a német császárnak fiával való meghasonlását, Németország röstelkedését a marokkói blamázs miatt: ez pszichológiai szempontból érthető. A német gőg minden megalázása gyönyörűség a francia léleknek. De mindez együtt se indokolhatja, hogy Lux kapitány sikerült szökéséből nemzeti ünnepet, magából a kis kapitányból pedig nemzeti bálványt csináljanak. Az orleánsi szűz valamivel mégis csak többet jelentett, mint egy kapitány, aki ki tud szökni a várfogságból. Ha husz kilóval vastagabb Lux kapitány s ha a német várban véletlenül feltörik a francia mákospatkót: akkor a kapitány még öt évig sínylődött volna a várfogságban. De jó, sikerült megszöknie. Hát ennyivel is nemzeti hőssé lehet valaki? És ennyi ok is elég, hogy az egész francia nemzet háborús hangulatba fűtse magát? Akkor azt kell föltennünk, hogy ennek a háborús hangulatnak fölkeltése nem ellenkezik a hivatalos francia politika álláspontjával és céljaival. Akkor azt kell föltennünk, hogy a francia népnek árA fiúnak egyszerűen nem ő a tatája. S érthetetlen, sőt naivul hazug a darabban az is, hogy tizenhét évig nem sürgette Liane, miért nem veszi feleségül Rantz. Hanem csak tizenhét év multán követeli: idült hisztériával és nivótlan őrjöngéssel. Hazugság és lélektani torz az ds, hogy Liane tizenhét évig nem is ös•meri a fiát, ezt tífuszos betegségében se ápolja, ellenben tizenhét év múlva minden titkát Mauricera bizza, öngyilkossági elszánását néki vallja, megmentésit ő rá erőszakolja. Hazugság, hogy a kivetett, a cselédekre bízott, műveletlen, fölületes ifjú mégis kiforrott zseni, a (zsenialitásban született Bataille ...) aki nagylelkű, szelid, valósággal newyorki jenki amikor dzsentlemén. Végül anyarajongó is. Szóval egy kivételes drámai tucathős. Az meg már gyereknek se való mese, hogy amig Liane beleőrjöng Rantzba, ugyanaddig Rantz leánya, Nelly: belebódul Liane Móricába. Ugy hogy a dupla balga szűz elmegy Móric garzonlakására és fölkínálja magát, sőt engedi, hogy az ideális férfiúnak ne is kölljön, természetesnek találja, hogy Maurice bezárja a lakásába s hivja a papáját. Kérem alássan: ebben a darabban már nem is váltakoznak a hazugságok. Hanem valósággal nyüzsögnek. És a hazugságban végig marad meg minden. Nincs feloldó akkord se a csiszolt-szép, se a durva-rut szavakban, —