Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-27 / 22. szám

278 tisztességes emberek! (Élénk derültség a jobboldalon.) Barabás Béla: Elvi és tárgyi okai vannak a kormány iránt való bizalmatlanságra. Később áttér a katonai javaslatok tárgya­lására, de csak egy kérdéssel, a velők járó rendkívül súlyos terhekkel kiván foglalkozr ni. Ezek a terhek túlhaladják az ország te­herviselőképességét. Elismeri, liogy az ország anyagi erejének és népességének növekvése jogcim a katonai kiadások és a létszám nö­vekvésére. A béke kérdésével foglalkozik. Pártjával történt megállapodás alapján, most, mikor a kormányelnök Bécsbe megy s a békére egy igen halvány sugár kilátást nyit talán, ki kell jelentenie, hogy a Kossuth­párt változatlanul ragaszkodik még ahoz a követeléséhez is, hogy a katonai javaslatok­kal járó terhek az ország teherbíró képessé­gének figyelembevételével leszáll ittassanak. (Helyeslés a baloldalon.) Felolvassa a párt őszi proklamációjának azt a részét, amely a terhek leszállítását kö­veteli s kijelenti, liogy ebez most is változat­lanul ragaszkodnak. A választójog kérdésénél kijelenti, liogy hive az általános, egyenlő, községenkén ti és titkos választójognak s ezért az álláspontjá­ért pártja részéről nemcsak szemrehányást nem kapott, hanem az ország különböző he­lyein épen a párt hozzájárulásával agitált a választójog érdekében. A sorrend kérdésében a választójog elsőbb­ségének álláspontjára helyezkedik, mert a ka­tonai reform megszavazására csak az álta­lános választójog alapján összeülő népparla­mentet tartja illetékesnek. A javaslatot nem fogadja el. Andrássy Gyula gróf emelkedett ezután szólásra. Nagy érdeklődéssel fogadott beszé­dében a külpolitikai helyzetről szólva, kije­lenti, liogy hive a hármas szövetségnek, an­nál is inkább, mert most a keleten olyan ese­mények történnek, melyek komoly kompli­kációkat vonhatnak maguk után. Nekünk te­hát készen kell lennünk minden eshetőségre, hogy erősek legyünk és féljenek tőlünk. És ez nem érhető el máskép, minthogy biztosítjuk a véderőreformnak megszavazását. Hibás felfogás azonban csak az ellenzéket tenni fe­lelőssé azért, ha a véderőreform nem készül­het el. Ennek egész felelőssége a kormányra hárul, mert a kormánynak kell gondoskod­nia olyan feltételekről, hogy a reform meg­szavazható legyen. Minél kevesebb az ellen­zék követelése, annál nagyobb a kormány fe­lelőssége. Csak akkor volna a kormány ment­hető, lia az ellenzék saját programját akarná ráerőszakolni. De Apponyi követelései, me­lyeknél Justh sem kiván többet, nincsenek el­lentétben a többség meggyőződésével. A ki­lences bizottság programja, főképen a cimer és jelvény megoldása, programja a többség­nek is. Hogy a jelenlegi állapot anomália, azt elismerik felülről is. Csak a megoldás ideje kérdéses, de hogy emiatt egy esetleges szerencsétlen háború kifejlesztetlenül találja a véderőt, ezért a felelősséget sem a többség, sem az ellenzék jó lelkiismerettel nem veheti magára. A választójogról szólva, szükséges­nek tartja, liogy a kormány közvetlenül Jus!hókkal kezdjen tárgyalást, hátha sikerül megegyezni. Justhékat pedig figyelmezteti, gondolják meg, hogy helyes-e, ha az általá­nos .egyenlő, titkos miatt obstruálnak. Erős a hite, hogy ha ezt a feltételt Justhék fenn­tartják, sem választójog, sem létszámemelés nem lesz, megmarad a kétfejű sas a magyar cimer helyén ós válság válság után fog kö­vetkezni. Lukács László pénzügyminiszter azzal kez­di felszólalását, hogy a kormány általános politikájának vezetése a miniszterelnök tisz­te. Hangoztatja tehát, hogy ha ő tesz is po­litikai nyilatkozatot, nem megbízásból teszi, mert a. miniszterelnök néhány nap mulva úgyis megjelenik a Házban. (Zajos éljenzés jobbról.) Az appropriácionális javaslatok ellen tett pénzügyi kifogások részletes kritikája után DÉLMAGYARÜRSZÁO a politikai helyzetre vonatkozóan tett meg­jegyzésekre tér át a miniszter; köszönetet mond Apponyinalt, hogy fölsorolta pártja föltételeit, de azt hiszi, hogy maga Apponyi sem tekinti azokat változhatatlanoknak, mi­nimális követeléseknek. Ultimátumok alap­ján tárgyalni nem lehet, ezt csak győző had­seregek tehetik legyőzöttekkel szemben. Ők pedig abszolúte nem érzik magukat legyő­zötteknek. Az Apponyi-féle föltételekre néz­ve részletesen nem foglal állást, részben mi­vel ő nem katonai szakértő, másrészről pedig mivel nem akar a miniszterelnöknek preju­dikálni. Sajnálattal vette tudomásul Appo­nyi szemrehányását, hogy a kormány nem használta föl a fegyverszünetet a l>éketár­gyalások megindítására, de utal arra, hogy ez nem történhetett meg, mert az ellenzék­nek nem volt homogén tárgyalási alapja. Justhék álláspontjára vonatkozóan, amely a választójogot akarja a véderőreform előtt megvalósítani, azt jegyzi meg, hogy a válasz­tói jogi törvényt néhány nap alatt megcsi­nálni nem lehet. Másrészről azonban föltéte­lezi, hogy a hadsereget sem akarják mostani kedvezőtlen helyzetében hagyni, igy tehát talán nem zárkóznának el a kérdés bizonyos provizórikus megoldása elől. Annál inkább hiszi azt, mert Justh maga is kijelentette már egyszer készségét erre. Kérdés azonban, hogy a provizórikus megoldás hasznosabb lenne-e, mint a végleges? Ezt a maga részé­ről nem ismerheti el. A választói jog dolgá­ban azért vannak lina fellentétek a pártok között és a pártokon belül, mert ma még mindenki sötétben tapogatózik és a megfele­lő adatok hiányában senki sem tudhatja ki­számítani az egyes intézkedések hatását. A cél azonban mindenekelőtt csak egy lehet: a magyar állam erősítése és igy bizonyos, liogy a pártok meg fogják találni az e célhoz ve­zető utat is. A junktimnak a véderőreform és a válasz­tói reform között nincs jogosultsága, ez csak arra jó, hogy egyik kérdés akadályozza a má­siknak megoldását. Az obstrukció, mellyel az ellenzék ezt a junktimot erőszakolja, káros és veszedelmes dolog és megrendíti a parla­ment alapját, forradalmi eszköz és erőszak. Már pedig az ellenzéknek nem volna szabad elfeledni, hogy az erőszakot erőszakkal szok­ták legyőzni, (Zajos éljenzés és taps jobbról.) Apponyi Albert gróf azt mondta, hogy a nem­zeti jog- és birtokállományának védelmében ő is jogosnak tartja az obstrukciót. De hát ki lehet annak birája, hogy időről-időre mi­ben áll ez a jog és birtokállomány? A defen­zív és offenzív obstrukció között nem lehet a lényegben különbséget tenni. Az egyik épen olyan jogosulatlan, mint a másik. A házszabályokkal az elnökség nem élhet másként, mint ama célzat érdekében, ame­lyért annak idején ezeket a szabályokat alkot­ták. A békeóhaj általános. A tisztességes megegyezés a többség álláspontja is, de a többség a kikerülhetetlen harctól sem zárkó­zik el, sőt a nemzetre apellálástól sem. A többség azért mutatott türelmet, mert nem akarta a belső harcot. E nagy kérdéseket meg kell oldani, mert csak igy foglalhatjuk el a monarchiában és Európában bennünket meg­illető lielyet. A magunk erejére vagyunk utalva s ha nem oldjuk meg e problémákat, veszedelmekbe rohanunk. (Zajos éljenzés és taps a jobboldalon.) Az ülés két óra előtt zárult. Kétszobás m lakást (bútorozatlant) fürdőszobával keresek február elsejére. Cím a kiadóhivatalban. 1912., január 26. NFLPI_HIREK Másfél millió a msilényzsebben. (Saját tudósítónktól.) A milliomos paraszt­nábobok humoros esetei már csak a legen­dákban élnek. A paraszt, akinek milliói van­nak, elegáns úrrá vedlett és teljesen le vet­kezte régi szokásait. Ma már az is szenzá­ció, ha egy kevésbé jól öltözött embernél ezer korona készpénz van. Még a billiomosok is csekkel fizetnek, a készpénz iá ropogós bankó ma már csak fogalom, amit nagyon, de na­gyon ritkán van szerencséje még — látni is a közönséges halandónak. Mennyire igaz ez az állítás akkor, ha nem paff ezer koronáról, hanem másfél millió koronáról van szó. Másfél millió korona készpénzt láthattak azok, akik csütörtökön este a szegedi Otthon kávéházban végig nézték az orfeum előadást. Egy millió és ötszázezer koronányi papir­bankó volt a mellényzsebben, amit ezután nagyúri flegmával húzott ki a román paraszt, hogy kiválasszon egyet a ropogós ezres bankók közül és kölcsönadja néhány percre az ott szereplő bűvésznek. A rendkívüli eset igy történt: Két paraszt­ember állított be csütörtökön este az emiitett kávéházba. Illedelmesen letelepedtek egy kis kerek asztal mellé és feketekávét rendeltek. Később, mikor már izzóbb lett a hangulat, pezsgőt rendeltek. A pincér gyanúsan végig nézett a két atyaíin, de azért hozta nekik a pezsgőt. Javában itták a pezsgőt, mikor a színpadon egy bűvészre került a sor. A bű­vésznek ugyanis van egy trükkje; a közön­ségtől kölcsön kér egy tiz koronást, azt sok hókusz-pókusz között elégeti és a mutatvány végén egy gyertyából elővarázsolja. Most is, mint minden alkalommal viccel kezdte a mu­tatványt. — Látom, hogy most elegáns közönség van jelen. Nem adna e valaki kölcsön ezer koronát? Természetesen ez csak vicc akart lenni, mert kinek van a mai világban ezer koro­nája egy darabban, vagv ha van is, ki bizza azt egy bűvészre. Ez egyszer azonban nagy csalódás érte a bűvészt is, meg a közönsé­get is. A kerek asztalnál ülő parasztok közül az egyik felkelt, belenyúlt a mellényzsebébe és igy szólt: — Itt van ecsém az ezer koronás. Minden szem a paraszt felé lövelte suga­rait. Az ezresbankó kézről-kézre járt. Min­denkinek volt valami kedveskedő szava hozzá: — Jaj, de szép . . . — Bár az enyém volna . . . — Talán nem is igazi, olyan megható. Egy szakálas zsidó ráfektette a bal tenye­rére az ezer koronást és sokáig nézegette. Végre azután igy sóhajtott föl: — Csakogyan, csakogyan echt. Aba wie echt. — Talán csak svindli? — kérdezte két­kedve egy másik hitsorsos. — Echt, echt, aba wie echt, nha gesagt, wie echt, — felelte a nagyszakálas. Szóval már az ezer koronás is nagy kon­sternációt okozott, később azután, mint futó­tűz terjedt el az a 'hir, hogy a román parasz­toknál vagy 150.000 darab — testvérje is ott van a szép ezres — koronásnak. Most már minden érdeklődés a parasztemberek felé fordult. A Délmagyarország munkatársának sike­rült megtudni, a leghitelesebb forrásból, ma­gáitól a parasztnábotooktól, hogy mi igaz az esetből. Tényleg egymillió ötszázezer koro­na készpénz volt a parasztoknál. — Azért van nálunk most ennyi pénz, mert egy kis birtokot vettünk át és most akarjuk Budapesten a közjegyzőnél lefizetni az árát. Nem sok az egész. Egymillió ötszázezer ko­rona. Mikor megkérdeztem a paraszttól, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents