Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-14 / 11. szám

18 DÉLMAG YARORSZÁ G 1912 január 16 Nyilatkozatok a francia nők választójogáról. (Saját tudósitónktól.) A legutóbbi kamarai választásokon jelöltek legelőször képviselőkül nőket Franciaországban. A nők ugyanis kevés szavazatot kaptak, mégis nagy megelégedéssel vették ezt az eredményt. Egyik francia egyesület, amely a nők választójoga mellett küzd, most legutóbb a „Revue"-ben, a francia tudomány és irodalom legjelesebbjeitől nyilatkozatot tesz közzé. Igen sok érdekes momentumot találunk ezekben a nyilatkozatokban, melyek különböző oldalról világítják meg a nők választójogának kérdését. Henry Bernstein igy nyilatkozott: „Mielőtt a nőket polgári és politikai jogokkal fölruháznók, föltétlenül elő kell készítenünk őket az uj jogok szükségességének megértéséhez. A nők választójogának barátai tehát e feladatnak feleljenek meg legelőször, mert ezzel teszik ügyüknek a legnagyobb í szolgálatot." Jides Claretie a Comédie Francaise igazgatója és a tizennégy balhatatlan egyike ezt mondja: „Azt hiszem, hogy a nőknek személyesen kell leszavazniok, mert ha nem is szavaznak, a választás menetét mégis nagyban befolyásolják jelenlétükkel." Maurice Donnay, ' az „Académie Francaise" tagja, már megszűnt gúnyolódni és amint látható, szintén barátja a nők választójoga eszméjének: Az általános választójog eszméjével szemben nem merek határozott véleményt alkotni, azonban, ha ez egyszer mégis létre fog jönni, akkor föltétlenül üdvösnek találom, liogy a nők is válasszanak. Ez által jönne létre a legideálisabban az általánosság elve. Még egyet: ha a nők választójoga életbe lép, akkor a hygienia kérdései, mint a prostitúció és az alkoholizmus stb. rövidesen tisztázódnak. Az akadémia egy másik tagja, Paul Hervieu viszont azt mondja, liogy „a választójog fejlődésében igen jelentős lesz az az idő, amely a nők választójogát hozza meg." Yves Guyot, az egykori miniszter, aki a Dreyfusz-pörben politikailag aíktiv szerepet játszott, kevésbé van a mozgalom mellett: „Azt hiszem, hogy a nők választójogának kérdése még nem aktuális Franciaországban. Azonban hiszem, hogy eljön még annak is az ideje, amikor a nők a választásokban aktiv és passzív szerepet fognak játszani. Sőt azt hiszem, hogv a nők akkor még a férfiakat is ki fogják szoritani a politikából." Paul Marguerite, a regényíró nyilatkozata: „A nők aktiv és passzív választójogra is számot tarthatnak. Ezt azonban önmaguknak kell kiliarcolniok. Ha pedig létrejön, akkor a felelősséget is meg kell osztaniok a férfiakkal. A nők válasszanak azért is, liogy Franciaországban, de az egész világon, igazság és előrehaladás uralkodjék." Paul Deschanel akadémikus igy nyilatkozik: „Hive vagyok a nők választójogának. Bizonyos föltételek mellett máris meg lehetne kezdeni a munkálatokat." Alfréd Fouülée a nagy filozófus zárja be a nyilatkozatok sorát: „A protestáns államok teljes joggal ruházhatják föl asszonyaikat. A politikai gyülekezetekben egy a nőkből választott delegáció is szerepelhetne. Ellenben a katolikus állani okhan csupán a reakció előrehaladását segítenék a nők. Ezért várjunk még: a kérdés nem eléggé érett." Amint az itt fölsorolt nyilatkozatokból kitűnik, a francia nők választójogának elég és meglehetősen tekintélyes barátja van. A tánctalan ember. A tánctalan ember, ez a'kultur-ember! Ha á most már úgyis gyérülő és jelentőségükben csökkenő nagy bálok férfinépét végigmustrálja az ember, rögtön észreveszi, hogy egyáltalában nem minden épkézláb férfi adja oda magát a különböző keringők, polkák, vagy négyesek örömeinek. Ha pedig szűkebb körű mulatságokon, zsurokon, estélyeken, ralitokon, amelyeken olykor szintén megindul némi kis táncolás, tartunk ebből a szempontból szemlét, szintén fölleljük a nem táncoló férfi egyre szaporodó típusát. És pedig nemcsak öreg, vagy meglett, roskatag, vagy vékony dongáju emberek hagyják maguk körül keringeni a csábító hanghullámokat és női hullámokat, anélkül, liogy táncra perdülnének, de igen mozgékony, friss, s a nők testi varázsa iránt nagyon is érzékeny emberek is. A tánctól való tartózkodás tehát nem a kornak s a testi „untauglich"-ságnák bizonyítéka, a mai kor férfiai nagyrészének egészen más okokból származó meggyőződése ez a szokás. S ép ezek az okok oly természetűek, melyek megszokottá teszik azt, ha az ember a nein táncoló embert ha nem is azonosítja teljesen, de nagyon is rokonná teszi a kultur-emberrel. tánc sport, a fölösleges izom-energia kiadása s ezáltal a testi erő emelője. Bakfisok, gyermekek, a legzsengébb fiatalság tánca eme szükségletből fakad. A fejletteknél nyeri el aztán a tánc a nemi ismerkedés és szeretkezési nyitány szerepét. Részben talán hajt a táncra bizonyos művészi bajiam, talán a izene hatásának mintegy testi továbbrezgéseként, de ez viszonylag mégis kis szerepet játszik. Nos, a táncolási hajlam eme gyökereinek bármelyikét vesszük, mindegyik a kulturember lényéből, életéből, egész természetéből hiányzónak bizonyul. A táncnak, mint testgyakorlásnak, mint izom-játéknak, egy igazi kultur-embernél csak akkor van szerepe, ha sajátosan tánetehetség; mert különben megvan neki a maga sportja, sportjai vagy legalább is szobatornázása, ami a testi egészség, a fizikai kultura szempontjából kielégíti. Ez különben nem is szorul különösebb kiemelésre. Fontosabb és kevésbé könnyen fog belemenni a köztudatba az, hogy a tánccal járó érzéki örömök is olyan természetűek, hogy a kultur-ember bátran lemondhat róla. Főleg amig az egész női nem nem fog észszerű és kielégítő testi kultúrát, tornázást, sportot űzni, továbbá amig az iskolai és polgári életben nem fog a két nem annyira elvegyülni, hogy egymás testi ügyességét is a legkülönbözőbb helyzetekben megítélhesse, addig mindig lesz varázsa a szabad női testmozgás e talán egyetlen alkalmának. Nemkülönben mindaddig, amig az emberek rá nem jönnek s amig rá nem szoknak arra az ideg-egészségtani igazságra, hogy okos ember nem izgatja magát céltalanul, tisztán csak l'art pour l'art. A táncnak óriási a múltja. Messze le az állatvilágba húzódik a története. A faji kiválasztás nagy színjátékaiban, mély himek és nőstények között erdők mélyén, rétek pázsitján, fák odvában, tengerpartok fövényén, mély vizek alatt, egyszóval mindenütt a szerves élet keletkezése óta milliárd- és milliárdszor ismétlődik, a tánc egy különösen kedvelt csábitószer. Különösen délövi madárfajlták himjei, melyek egyben csillogó tollazatúkkal bűvölik párjukat, perdülnek táncra a szerelmi ajánlkozás és viaskodás nagy pillanataiban. A tánc ugyanis nemcsak a testi elevenség és erőteljesség hatásos kimutatására alkalmas, de egyszersmind a belső, lelki izgalomnak izommozgássá való természetes átalakulása. Érthető tehát, hogy akkor, amikor a különnemű szervezet nagy ajánlkozást és válogatási drámája lejátszódik, a táncnak nagy szerepe van. S tényleg, ami az állatvilágban mégis csak elszórtan, nem általános jelenségként lép elénk, az az emberi faj alacsonyabb fokain, a primitív népeknél, kivételt alig ismerő szabály. A vad, sőt borbár törzsek mindig táncolnak: harc előtt és után, istentiszteletül, bűvészi ós jóslási ceremóniák alkalmával, étkezéskor s végül, de nem utolsónak, a nemi élet-mozzanatok alkalmával. S mig a fejlődés folyamán ezek a hadi s egyházi táncok nagyobbára megszűnnek — Kinizsi hires tánca, meg sok spanyol katolikus templom hires fiú-balettje bizonyítják, liogy viszonylag magas fejlődési fokon megmaradnak — a szerelmi tánc, a tánc, mint a nemi kiválasztás segédeszköze, egészen a mi napig megmaradt. A mi kultur-társadalmunk fiatal parasztnépének, sőt a város fiatalabb proletariátusának is elengedhetetlen szórakozása a tánc. S a kisvárosban is, mint egy, a nagyvárosnál szociológiailag alsóbbrendű képződményben, több a tánckedv, mint a nagyvárosban. Egyenesen a fejlődés eredménye tehát az, ha megjelenik végül a tánctalan ember, az estély-parket nyugodt szemlélője, aki csak szellemét táncoltatja, de izmait nem. Minden ilyen művelődéstörténeti visszatekintés nélkül, tisztán a tánc által kielégített szükségletek elemzése utján is rá lehet különben jönni arra, hogy a fejlett kultur-ember nem igen hajlik a táncra. Ott, ahol ma nagyban táncolnak, ennek természetesen több oka van. Mint játék, mint testgyakorlás, a Itt megjegyzem a következőket: az alacsony fejlettségű népeknél s nálunk is az alsóbb néposztálynál érthető, hogy az ifjúság a tánc örömeire adja magát. A testek e játszi, hóditó kavargása kellemes és stilszerü nyitánya a csóknak és ölelkezésnek, ami a nép egyszerű gyermekénél, mint ezt minden néprnulatság szemlélője tudja, a tánc magától értetődő folytatása és kiegészítése. Ilyen kiegészítésről és folytatásról a magasabb társadalmi osztályokban azonban — fájdalom, vagy szerencsére, ahogy vesszük — szó sincs. Az illem és az erkölcs őrt áll, nehogy a legszenvedélyesebb szupéesárdás is néhány ártatlan bajcsóknál gazdagabbá fejlődjék. A kultur-ember tánca tehát szerelmi szempontból már nyitánynak sem nevezhető, hanem inkább iához az unalmas és összbangtalan pengéshez és zsongáshoz hasonlítható, mely az operaelőadás előtt a zenekarból hallatszik s mely a hangszerek hangolásából ered. A nagyon nyugodt, nagyon hideg kultur-embert a tánc ha nem is izgatja, untatja viszont. A tulfmomult, izgékony idegrendszereit ellenben a komoly ölelések ama játékszerü markirozása, ami a legtöbb tánc, zavarja. Igy válik a kultur-ember tánctalan emberré. Ami persze nem jelenti azt, hogy a tánc, mint méltó művészet, ép ennélfogva ne emelkedjék épen a kultur-társadalmakban igen magas színvonalra s váljék kedvelt látványossággá. Szász Zoltán, Oi 3 f a IISKIiH VI tanoncul fizetéssel azonnal felvétetnek >DéÍmagyarország< könyvnyomdában