Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-14 / 11. szám

1912 január 14. DÉLMAGYARORSZÁG 129 túlságosan erősnek nem mondható fizikuma idő előtt összeroppant. A kora reggeltől késő éjszakáig pihenés nélkül való tevékenység már ötven éves korában megtámadta szervezetét, amely a kifáradás következtében nem tudott 'ellenállni a kornak. Véredény elmeszesedésből származó szívbaja volt, amelyet még súlyosbított az ezek mellett kifejlődött vese bántalom. Orvosa már rég megállapította, hogy ezek a szervi bajok végzetesek lesznek ránézve. Tanácsára évenkint Marienbadba szokott ellátogatni. Néhány évvel ezelőtt kúrája közben tüdőgyulladá's-lepte meg, amely még jobban elgyöngitette szervezetét. Az utóbbi napokban aztán elhagyta ereje és mégis rászánta magát, hogy fölmegy Bécsbe Norden tanár szanatóriumába. A mult szombaton utazott föl Bécsben élő testvére, Neuman Ignác és Tisch dr kíséretében. Bécsbe egészen jó állapotban érkezett és szombtaon éjjel tizenkét óráig alsózott kisérőiveJ. Másnap, mikor Norden professzor megvizgá'lta, kedélyesen elcsevegett a tanárral. Norden konstatálta, hogv Neuman Samut nem lehet többé talpraállitani. A tanár természetesen csak a környezetével közölte a lesújtó véleményt. A Neuman család az elhunyt cégfőnök végtisztességére vonatkozó intézkedések előtt azt akarta megállapítani, vájjon maradt-e irásos végakarata Neuman Samunak, amelyben a temetésről tesz emlitést. Égész nap kutatták a végrendeletet, amely a temetésre vonatkozó óhajtást tartalmazná, de a fontos okmányt nem találták. Neuman Samu legbizalmasabbjai előtt se tett emlitést a végrendelkezésről, igy aztán se Aradon, se Bécsben nem tudják megállapítani, hogy készitett-e végrendeletet. A család az elhunytnak nemrég tett kijelentése alapján intézkedett, hogy a holttestet Aradra szállítsák. Szombaton reggel 6 órakor tették vonatra a holttestet, amely vasárnap reggel érkezik meg és vasárnap délélőtt tizenegy órakor temetik el a gyári épületben levő lakásról. A hagyatékot ugyan még nem rendezik, azonban már tudomásra jutott, hogy Neu- ; mari Samu másfél millió koronára biztosította magát a Generáli biztosító társaságnál és a biztosítási idő csak tiz esztendő múlva telt volna le. Színház, színészek és komédiások. — Strindberg uj köngve. — (Saját tudósitónktól.) Strindberg uj könyvvé, mely Dramaturgié cimmel most jelent meg német nyelven, a nagy svéd iróhoz igen közel fekvő kérdéssel foglalkozik: a színházzal, színészekkel, komédiásokkal. Strindbergnek három oldalról is köze van a deszkák világához; valamikor színész, sőt színigazgató volt, azután kritikus, végül pedig színházi szerző. Azok, akik Strindbergtől paradoxonokat várnak, csalódni fognak ebben 'a könyvben, amely valószínűleg eddigi könyveinek íj agy sikerét is felül fogja múlni. Éles megfigyelések azok, amiket Strindberg ebben a könyvben nyújt, nézetei bátrak, erősek, szellemesek. Ez a strindbergi dramaturgia felfogásában didaktikus, nem taxiit, lianem ahol csak lehet, kísérletez, ujit s igy végtelenül érdekes. Van olyan művész, —írja Strindberg a színész modorosságáról szóló fejezetében, — aki nyitva felejti a száját. Ez vigjátékhói maradt ránk. De mikor komoly darabban használja ezt a szinész, bizony rosszul teszi. A tátott száj és a roggyant láb, ez ' a komikus mestersége; butának kinézni és gúnyolni a közönséget. Mintha mérni iróniával ezt mondaná: „Én nem is vagyok olyan buta, amilyennek kinézek. Talán épen te vagy a buta." Később épen az a nyitott száj volt a tap soknak előidézője. Ez már nemcsak modorosságot jelent, hanem a stilusérzés hiányát. A bohózatok grimaszának nincs helye a. színmüvekben, vagy tragédiákban. Gyermekkoromban Helberg asszony zsebkendőjéről beszéltek, amely valószínűleg Párisból eredt. Ez a zsebkendő kettős játékot jelentett. A kezek szaggatják, tépik a kendőt, mialatt az arc nevet. És ezt „hatáskeltésnek" nevezik. Ilyen az is, mikor a „Szerelem és ármányban" a kétségbeesett apa ugy játszik a hegedűn, hogy a jelenlevők ugrálnak tőle. A nők egy bizonyos ideig a szempilláikkal szoktak „dolgozni": ezt egy plakettről vették, melyet a szobrász egy kokottról mintázott. Oh, a modorosságukhoz még a hangjukat is felhasználják. Egyik elrejti a szép hangját, liogy aztán megint felfedve, koncerteket adhasson. Egy másik pedig a siri hangjával óriási sikert ért el és meg is maradt ennél. Végül mások minden komoly ok nélkül folyton nevetnek, vagy pedig szfinkszerüen mosolyognak. A modern színházi élet kosarából igazi éllel, hevességgel két kinövést tárgyal Strindberg, a közönség kedvencét és a start. Strindberg szerint a kedvenc olyan jelentéktelen, egyéniségtelen lény, akinek kedves, behizelgő modora van, akit az idegenek és a kritikusok a felhőkig emelnek, szimpatikus szerepeket játszik nem valami különös tehetséggel, akit a jóindulatu közönség annyira ünnepel, liogy végül- azt hiszi, hogy gúnyolódik vele a szinházi nagyság, ha udvarol neki. Szerencsés természettel játszik, két szép szemmel, szerencsés hanggal — de soha sem egyéniséggel, mert hiszen azt nem részesitik annyira előnyben. Bizonyos antispiritiszta zsánerű szeánszokat tart, amelyeken minden apró fogását bemutatja, mert hiszen csak nem lehet azokat véka alá rejteni. Dxmmenziókat tud megállapítani, ünnepi alkalmakkor magát zseninek tudja feltüntetni; — illuzionista is, — amennyiben a talentum illúzióját tudja kelteni. A szinpadi művészet az ő számára, vagy részére egy magasabb faj|áju kokettéria, a nézőtér egy szalon, auielyben a szalon életének dicsőségét, mint színpadi győzedelmeket ünnepelheti. És ha végül az egyedüli erényük, ingerlő természetük, szépségük, fiatalságok, kecses termetük eltűnik — az elvakultak még mindig azt látják benne — ami soha sem volt meg benne. És erről jut eszembe az a mondás: valakinek az ábrázatját elváltoztatni annyit tesz, mint varázslatot űzni. Végül pedig ezek a női kedvencek ép ugy megvénülnek, mint a — boszorkányok. Könyvének utolsó fejezetéből nyilvánvalóan kitűnik, hogy Strindberg antiszemitizmusa, mely theór iában tulaj donképen a nők elleni gyűlöletét pótolta és oly sok rpunka megírására késztette, már nem maradhat a háttérben: mikor a színésznek szemrehányásokat tesz, akkor tulaj donképen a színésznőket csúfolja. Ezt legjobban annál a fejezetnél lehet Strindbergnek megbocsátani, melyben a szinházi „csillagokról" szól. Természetes, konstatálja az öreg, praktikus színházi ember, hogy az összes „csillagok" legszívesebben a másodrendű darabokban lépnek fel. Hogyha pedig valamelyik mestermunka főszerepének eljátszására kerül a sor, akkor bezzeg elhallgatnak. Hogyha a színjátszás művészete izolálódni akar és a természetes összefüggéstől mentesíteni akarja magát, akkor ez a romlás kezdetét jelenti. Mert a „csillag" csak akkor ragyoghat, ha a főüstökös fénye elhomályosul. „Én a legnagyobb élő színházi csillagot láttam; — irja Strindberg — vidám kajánsággal, fiatalos hévvel jöttem hozá tanulni és megvetni őt. Egy jellemdráma volt, amelyet már egyszer láttam. Az ajtó előtt egy Őr állt, ez a fegyveres őrséget jelezte, valószínűleg valamelyik vitéz alkovkedvenc hódolását. Nagy pénzért egy igen rossz helyet kaptam, hosszú ideig várnom kellett, hogy kellőleg megpuhuljak. Végül felment a függöny. Karakterizálást bizony nem láttam ebben a karakterdrámában, de toiletteket, csipkés zsebkendőket, púdert, pomádét, azt igen. Ezek az idegen tollak ép eléggé eltakarták a darab és a szereplők igazi képét. Azt azonban tartozom elismerni, hogy a publikum — válogatott volt, mert. senki sem tapsolt. Persze, ez igen rosszul érintette a mi csillagunkat, elővette a zsebkendőjét, kifújta az orrát, hogy éreztesse velünk megbotránkozását a mi rossz Ízlésünk felett. A legközelebbi nagy jelenetében pedig csípőre tette a kezeit, mint valami szakácsnő és szegény partnerét a szó szoros értelmében leszidta. Mi nézők csendesen ültünk és csendben távoztunk. Mi láttuk a „nagy állatot." Az arcán nem volt emberi vonás, csak email fönség. Az egyetlen, amire még emlékezni tudok, a ruha, uszálya, amely ugy suhant el az ajtó mögött, mint ahogy a kigyó farka tűnik el a kp alatt. De Strindbergnek ez a fönséges haragja csak azokra vonatkozik, akik igy visszaélnek a közönség illésével. Meleg szavakkal szól az igazi szinész művészetéről, amely több szorgalmat, munkát, odaadást követel, mint bármelyik más foglalkozás. A szinésztől megköveteljük, hogy egyéniségét vigye magával a darabba. Neki nincs segítsége, támasza, más, mint saját lelke. Mii hoz a téli divat? Legutóbb fölkerestem Párisban pár mestert, hogy a téli szezonban várható újításokról és divatujdonságpkról véleményöket kikérdezhessem. Bár könnyebb a köztársaság elnökéhez bejutni, íp.ipt Pangin vagy Wirthoz, de kis protekcióval piógis sikerült. Egybehangzóan álljjtottük a maitresek, hogy a szezon egészen, csendesnek Ígérkezik és semmi különösebb szenzáció nem várható. A már kész, .csák kiváltságos engedelemmel látható téli modéliéken semmi lényegesebb stíl változás ivéui fedezhető fel, épen ugy kedvelik a still ritkákat,' mint az ó-görög mintákat és mindig 'több a lenge elfátyolozás. Az alj egy kissé bővült és igy nem gátolja a mozgást á tüköi-siiriá jégen, sem a fényes, parketten többé. A nagy divatházaknak mindnek megvan a maga alárendelt közönsége. A milliárdos amerikai missék Paquint látogatják; a konzervatív angol asszonyok Wixthot, a németek Poire-t, a félvilág .pedig Callot ós Behrt keresi fel. Magyar hők .hpyét igen ha}lqttam, de telivér párisi asszony nevét nem hallottam említeni a. drága divattermek vevői között. A divat nagy hatalmasságai ezt jól tudják és az idegenek -liülföldieskedő szokásaira számítanak leginkább, akik Párisban szerzik be azt, amit hjpsább pénzből otthon is előállíttathatnak. Hazaérkezésein ntán egyik legelőkelőbb fővárosi divatkereskedő cégünk kiállítását meglátogattam és örömmel konstatáltam, hogy akár az eredetig modellek, akár a divatlapok szócsövein át, de teljesen a külföldi nagy divatházak nívóján áll. Poiret mestert, a „szabó királyt", ki ,ogy látszik, jelenleg európai körúton van, íjkgyamxkkor ott találtam; s igy a véletlen folytán abban az irigylendő helyzetben vagyok, áz ő besugása révén, hogy előre tudom egy évre, hogy mi lesz a párisi és aztán a budapesti divat. Elkészülhetünk 'hölgyeim fehér selymekre, amelyben összesen három-négy virágcsokor pompázik barna és drapp kockás mintákra, sötétkék selymekre, vagy ákumbákumos tapéta mintákra és minden dekoratív értelemben vett irányzatra A kiállítás a maga ne mében páratlan volt. Az estélyi ruhák még kivágottabbak, iniuf tavaly, a blúzok ellenben inind magas nyak kai készülnek, a nyaiknélküliség kegyvesztett lett. Az előkelő uszály pedig mind nagyobb tért hódit. Most nem annyira fazon, de a szinek összeállítása adja meg a toilettek megkapó pazar voltát, ezek pedig mind kihívóan rikitóak, az erős zöld, a parasztkendő rózsaszín, tüzes narancssárga kendőnél vörös, égett tégla, a tűzvész, a láng, ko-