Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

1911. december 24. DELMAGYARORSZÁG 69 TELEFON 509. SZEGED. ipartelep TELEFON 509. Első legnagyobb délmagyarországi faárugyár, a legmodernebb famegmunkáló - gépekkel fölszerelve, ajánlja mindennemű ffatömegáru cikkeit, úgymint: Kubikos talicskát és egyéb kézi targoncát, téglasaroglyát, téglagyártó modelleket és cserépszáritó rámákat, csomagoló-ládákat, tömeg-eszterga munkákat, gazdasági faszerszámokat és nyeleket, kévekötő fácskákat, marhakötél-peckeket, csomaghordő fácskákat, papucs- és cipö-fasarkot, boros- és söröshordő-dugókat, esslingeni faredőny-lécet és mindennemű .'. fatömegárut a legolcsóbb eladási áron. .'. 2459 Záoofoá zenéje. Mulassatok! Tiétek mind a rózsa, Amit letéphet az ifjonti kéz. Mulassatok! Minden gyönyör tiétek, Miket szivem csak álmokban idéz Ó álmok árnya, álmok vágya, násza, Tűz, amelyen szivemet égetem, S minden elég oda, Mit el nem értem: élet, szerelem. Nem voltam fiatal soha! Daloljatok! Tiétek mind a nóta, Mely szerelem, bor mellett megterem. Daloljatok! A legszebb dal tiétek, Melyért eladnám hazug életem: Az élet dala, melyben diadalmas Erővel zeng az izmos ifjúság, S a jövő mámora . . . Ó meddő életem, hiu tusdk, Nem voltam fiatal soha! Beteg vagyok. Ugy száll a dal felém most Mint életemben mindig a zene: Nagy messzeségből, boldog messzeségből Sötét magányba tévedt izenet. Beteg vagyok. Én más zenére vártam, Mely diadalt fog harsogni nekem, Mely ritmusával égbe fölragadja A föld rögébe süppedt életem! Perc és év száll tova . . . És minden, minden, minden azt dalolja: Nem V Ott ál fiatal soha! Juhász Gyula. JUzgQdft egy vén feény. Ki velünk átellen lakott, A vén kisasszony ablakot Mosoly gva nem nyitott ma reggel, Habár jött-ment inas, cseléd S az udvar régen megtelék Vidám gvereksereggel. ő többet nem törődik már vele: Szemének tiszta ablakát örökre Lezárta a halál keze. Mint aki alszik, ugy pihen. Félős nincs rajta semmi sem, Csak szomorúság egy parányi . . . Kalitja drótját verdesi S értetlenül pitivé? neki Ébresztőt a kanári. S mintha az éji szekrény szegletén Vékony, fehér ujjára várna Egy felnyitott Marlit-regény. Ébresztés, várás hasztalan: A titkos könyv már csukva van, Mit isten ujja irt felőle. Amellyel véget ére ma, Szelíd keservvel nézem a Zárószakaszt belőle. Valami tomva bánat száll reám, Amikor im nászágyba láttam: Halál mátkája, vén leány! A vén leány: ez volt neved, — Pedig durvább, kegyetlenebb Név nincsen ennél a világon . . . Bimbó, mely bimbóul veszel, Ér, mely folyóra sose lel, Megálmodatlan álom, Gyémánt, mely napvilágra sose jut, Rim, amely párja nélkül cseng el, — Ó, van-e ennél szomorúbb? Pedig ő is volt fiatal, Kedves volt néki is a dal, Amelyet hozzá irtak is tán, — Szerelem édes harmata Az ő lelkét is valaha Beharmatozta tisztán. S érte ő is, mint akárki más: Hogy üdvözít meg egy tekintet, Egy titkos szó, egy kézfogás. Volt ő is ifjú, volt igen És volt tavasz, hogy sziviben Ábrándok óceánja ringott — Hogy mért, nem tudja senki se, Imakönyvében őrizé Egy száraz rozmaringot. Igen, és a tavaszra jött a nyár, Csók is csattant el egyszer ajkán . . . Vagy azt csak ugy álmodta már? Mert aztán álmodott sokat S beleszövé az álmokat A kötésbe, a horgolásba. És kis szobája rejtekén Szeretett sirni is szegény, De agy, hogy más ne lássa. S mikor már köny és álom elfogyott, Utánuk mén a másvilágra, Hogy hátha folytatódnak ott. S ahogy itt állok, homlokán Minthogyha fény derengne. Tán Pirulni készti szűz szemérme: Haja kibomlott szállait És öleleílen vállait Hogy férfiszem ne nézze. Lásd, betakarlak hát szegény halott S hogy legalább holtod legyen virágos, Rád egy rózsaszálat hullatok. Móra Ferenc.