Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

1911 december 24 DÉLMAQYARORSZÁO Szeged Qáfája az ujjászüfetésért. Jrta Szaöabos János. Uram! mintha templomban állanék S reszketne szent zsoltároktól a lég, Mely mind téged híj, téged emleget És áldja és imádja szent neved! Pedig csak én, szegény szolgád, magam Zengek hálát, de az határtalan! Légy áldva Isten, hogy megengedéd Föltámadásom! Nemcsak létemért Vagyok adós, mindent adtál nekem, Mivel hivatásom megküzdhetem: Az emberiség résztvevő szivét, Király bizalmát s a nemzet hitét Jövőmben, mint megannyi kincseket, S népembe a buzdító érzetet, Hogy hű a fajhoz s hordván jellegét, Ki tudja érdemelni életét. E nép nevében zengő hálaszó Jusson trónodhoz óh Mindenható! Légy áldva intéző vezéri kéz! Acél-szilárd és mindig tenni kész, Es tenni bátor, el nem lankadó, Királyi szót beváltani való! A munka kész, minő mesés, csodás, Varázsütésre támadt alkotás! Holott előbb oly sok fájó nyomot, Gyászt és romot s egy régi megszokott Világot kellett elmozdítani, Hogy épüljön helyén a mostani Megifjult és szebb testbe öltözött S új szellem lengjen a falak között. Légy áldva hű vezér-kéz! — bár felé Búcsút intesz — örökre népemé! hyPÁfff. • -'rí " ••>• Világ! nagy óceán! én kis sziget, Parányi pont, betöltöttem szived Egészen egyszer, bárha percre is, Hálám a távol idegenbe visz, ' • Oda, hol néped nyüzsgő árja hont Alkot, nagyságáért küzd s vért is ont. Ha már pihenni hagytál kebleden, Légy e szíváldozatban is jelen, Áldott legyen minden hü gyermeked, A ki munkál, segit, tűr és szeret. Világ ura! védszárnyaid alatt Legyen minden nép boldog és szabad! — Óh te édes, te jó, te szép, te nagy! Ki e kebelnek oltárképe vagy, Dicső, magasztos, gondos és erős, A bölcsőtől a sirig ismerős! Kinek nevére keblem lángra gyúl, S mint Veszta-tüz ég olthatatlanul, S kit istenit ni nincs méltó ajak, Hazám! téged mily szókkal áldjalak! Tied vagyok, testedből egy darab, Benned élek, neked s te általad, S mint tiszta, csendes tó a kék eget, Oly híven tükrözöm szent képedet! S hiába tagadnám, hogy gyermeked Vagyok, rám vall az arc, a szó, a tett, A nagy tömegben egy közös vonás, Egy vágy, egy cél és egy szívdobbanás. A róna, hol kalász és dal fakad Es a folyó, mely nem tűr gátakat, Mind hirdeti, ha én nem vallanám: Te vagy létem forrása, óh anyám! Kit a hazával együtt emleget i i S atyjának hij a honfi kegyelet, Légy áldva fényes őrszemünk, király! < Ha látom dicssugaras homlokod, Lelkem, mely az ily fénytől elszokott, j Azt képzeli, hogy a történelem Egy régi, nagy alakja van jelen, • , Az alkotókból egy, kiknek nyoma Most is látszik s nem enyész el soha! Nagy vagy király! szavad alkot, teremt, Akaratod hazámnak a jelent Uj korszakká tevé, két oszlopot Emelvén fel védül: törvényt s jogot. A te „legyen" szavadra lettem én, Mult árnya már, a honnak uj remény. Óh hintsd az áldást! hogy hazám velem Erőben, fényben gazdagabb legyen, S te lész dúsabb, ki a nemzet-kebel Minden csepp vérével rendelkezel, ff Miként ama dicsők, kik hajdanán Világ sorsát intézték ős Budán! Koszorút adjatok! harsogd velem Millióid szivével nemzetem! Harsogja sík s bérc, mit ajkam kiált: Isten segítsd meg, áld meg a királyt!