Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

40 DÉLMAGYARORSZÁG 1911. december 24. arcbőre sárgás ... De lehetetlen leírnom, mit éreztem én ebben a pillanatban, ez előtt a férfin előtt, ki annyi időn át megtöltötte lármával és nyugtalansággal az egész müveit világot. II. A névtelen utazó följegyzése. A legtöbb utazó megindultsággal köt ki Szent-Ilonán. Ugy képzeli, hogy ott állandóan minden szem a császár felé 'fordul, liogy mindenkitől, minden pillanatban majd felőle hall beszélni. Mily tévedés! A legteljesebb közömbösséggel van itt mindenki a nagy •zámtizött iránt. Itt tartózkodásom egész ideje alatt nevét sem hallottam említeni, ha én nem kérdezősködtem róla. Ugy mondják, a kormányzó akarja igy, de nem hiszem, hogy szükség lenne eféle kívánságra. Az emberek hamar belefáradnak abba, hogy az absztrakt nagyságot bámulják, azt, melyről a katalom lefoszlott, mely többé sem meg nem félemlít, sem kegyeket nem osztogathat. SzenDIIona szigete valószínű, hogy a földalatti tűznek köszöni létét, Napoleon is egy kiégett vulkán, milyen össsétalálkozás! Hogyan élhet ő itten! A britt katonák, akik itt szolgálnak, azt mondják, hogy megérkezésük ntán harmadnap már utáltak itt lenni, el is betegeskedtek; arcbőrük megsárgul, mint, a kínaiaké. De ő! Mi mindent nem hagyott el ő maga mögött, ott az elérhetetlen messzeségben, mely felé még tekintete sem szállhat vissza, mert bár lakóhelye Longwood, a sziget legmagasabb lakott pontján fekszik, ugy a város, Jamestown, mint a kikötő és a tenger el vannak fedve a tekintet elől ... A lakóház egy major, melyhez gipszhői és lécezetből még néhány bódé van hozzátoldva. A szabad környezt pedig kulturátlan, s a szinek és vonalak természetes szépségét teljesen nélkülöző. Még a fák is, melyek a sziget más részein hatalmasak és festőien szépek, itt satnyák, csak alig hogy tengődnek. Valóban el lehet mondani erről a helyről, hogy csupán a tragikumnak szépségével bir. Napoleon olyan félve, annyi gonddal kerül minden idegennel való találkozást, hogy azt ilyen nagy ember részéről szinte már kiesinyességnek mondhatjuk. Végre is, az idegen errefelé olyan ritka, hogy attól, hogy sokat alkalmatlankodnak neki, nem kell tartania. Itt azt mondják, hogy a kormányzó, Sir Hudsen Lowe iránt való ellenszenve a főoka elvonultságának, s tény az, hogy Lowenek a szigetre való érkezése előtt nem kerülte a társaságot. Most kíséretével teljes el zárkózottságban él, még kedvelt sportjáról, a lovaglásról is, ugy látszik, egészen lemondott, bár a longwoodi fensikon kerek kilenc angol mértföldnyi területen kedvére nyargalhatna. Életmódjáról csak annyit tudhattam meg, hogy napjában egy-két órát írással, valószínűleg emlékiratainak megírásával foglalkozik és hogy a legkedvesebb időtöltése a kertészkedés. A nappal együtt kel, hat órakor reggel már kertjében van, s ott vagy maga dolgozik, vagy a segítségére kirendelt néliány kinai munkást dirigálja. Délután is a kertben sétál, pedig a kerítés fala megfosztja itt minden kilátástól. A séta a négyórai ebéd idejéig tart, ebédre nála vannak néha Moniholon és Bertrand grófok, estéit is kizárólag csak ezeknek társaságában tölti. A neki vagy kíséretének érkező levél és hirlapküldemónyek, természetesen csak a kormányzó kezén át juthatnak el ide, s ugy hallom, mégis sikerül nekik, nem tudni mi uton, külön értesüléseket is kapni Európából. A nagy fogoly azért néha még császárként •se lek szik, mikor Plampin tengernagy állomását elfoglalva, ide megérkezett s őt meglátogatta, Napoleon hellyel sem kínálta meg, s már néhány szó után, egyszerűen hátat fordított neki. Lord Charles Somerset pedig, ki Indiából jövet itt kikötött, s kihallgatást kért, azzal utasitatta el, Hogy „Nincsen válasz". , . Harc a jövő iskolájáért. — »Reuoluc!ót s ne reformot.« — (Saját tudósitónktól.) Két európai hirességii, nagyszabású ember: Wilbelm Ostwald és Ludwig -Gurlitt .küzd erősen a jövő iskolájáról. Két csodálatos egyéniség. Ostwald korunknak egyik legnagyobb kémikusa, a lipcsei egyetem dísze, öt év előtt otthagyja a katedrát, hogy ideje legyen tanulni, dolgozni, természetfilozófiai hitvallásának propagandát csinálni; Gurlitt pedig busz évi tanítóskodás után (Oberlehrer volt Berlinben) hangosan ki meri mondani, hogy a mai iskola nemcsak értéktelen, de egyenesen mérgező liatásu a népiéiékre, — ez a szóki mondása persze állásába kerül. A „Gésellschaft für deutsche Erziehung"-ot alapítják Arthnr Schulz berlini tanár elnökletével s a leghevesebb és legszélesebbkörü mozgalmat indítják a mai iskolarendszer ellen. — Pusztulni kell a humanista, filológ gimnáziumnak! — ez a jelszó, amelyet Artlmr Sclmlz a közönség közé kiált, — mert a mai rendszer abszurd voltát épen ez az iskola mutatja legerősebben. Már Kant mondotta, hogy nem iskolareform, hanem iskolarevolució az, amire szükség van, mégis száz év óta semmit se mozdultak a dolgok. A szülőkhöz, a néphez kell tehát fordulnunk, mondja, mert a „tanügyi férfiak" süketek az észszerű érvekkel szemben. Hadd lássa mindenki, hogy a mai középiskola megérett a megsemmisülésre. Kilenc éven át ölik holt nyelvekkel a fiatalság szellemi erejét, de amelyik iskola a modern nyelveket tanítja, az is csak ugyanazt éri el: senki sem tanul meg a középiskolában egy nyelvet sem, hanem még az anyanyelvét is elfelejti jól beszélni. A rendszer rossz mindenben. Történelemben a görögök, rómaiak és a régi középkor ismerete a fő, s generációk nőnek fel anélkül, hogy a hazai történelem kialakulását, az ország gazdasági és alkotmányos kifejlődését megismernék és megértenék. A természettudomány csak holt sziszternizálás. Uj iskola kell tehát: egységes középiskola, amely négy-öt év alatt megtanítson arra, amit a mai, modern embernek tudnia kell, s hagyja meg" a régi nyelvek és holt formák tanulmányozását a szaktudósoknak. Ostwald a fejlődés és az iskola viszonyáról beszél. Ma már a fejlődési elmélet közkincs, mért nem alkalmazzák a pedagógiában? Azt mondják az iskolával nem szabad experimentálni. Ha nem szabad, akkor nem is fejlődhetik, holott épen az iskolának kell legjobban fejlődnie. Fejlődés pedig egyértelmű a jobbfelé haladással, s az iskola jóságának mgitélésében is érvényesül az energetikai elv: az a legjobb iskola, amely a legkisebb munka alkalmazásával a legnagyobb eredményt éri el. Az iskolának tehát folyton tökéletesíteni kell a munkaeszközeit: a tantervét és tanítási módszereit. A technika egész gondolkodásunkat átalakitota. Amint a mai gyerek nem karddal és puskával, hanem automobillal és repülőgéppel játszik, ugy az iskolában sem kíváncsi régi palesztiniai földrajzra, római hőskölteményekre és a, logikát kerékbe törő nyelvtanra, hanem élő dolgokra, a természet és társadalom erőire. Igaz, hogy minden intézmény konzervatív természetű, ez a tehetetlenségi törvényből következik, de ma már az emberiség gondolkodása más, mint azelőtt, mert pl. amig száz év előtt egy uj eszme „lappangási időszaka" (az az idő. amig meghódította a világot) legalább tiz év volt, mint azt a felfedezések története mutatja, addig ez az idő ma legfeljebb tiz hét. Miért áll tehát még mindig az iskola ott, ahol száz év előtt? Ennek oka a filologus gimnázium szelleme. Kina közállapotaiból vesz itt Ostwald egy hasonlatot. Hogy lehet az, úgymond, hogy Kínában teljesen demokrata kormány mellett, a lehető legkonzervativebb uralom van? Ennek csak az az oka, hogy bár mindenki tanulhat s elérheti a legmagasabb hivatalokat, az elnyeréshez két dolog ismeretét kívánják meg: a mandarin-nyelvét s a birodalom annáleseinek könyv nélkii] való elmondását. Ezeket pedig a jófejű embernek is legalább harminc évig kell tanulnia, amig tudja. Aki pedig ezt megbírja, annak a feje ugy begyepesedik, hogy a sok holt formától nem látja már meg az életet, mikor a hivatalába kerül, — s minden marad a régiben. Igy tesz a mai filológus gimnázium a nemzet legjobbjainak az agyával! —- Csak olyan ujitást akarunk, ami már bevált — mondta egyszer egy magasrangu tanférfiu. Ugy hangzik ez, mondja Ostwald, mint az a felírás egy lübecki ház homlokán: „Lében ist nicht notwendig, aber die Schiffahrt ist notwendig". Szakítsunk végre az iskolai előítéletekkel, alakítsuk át az eddigi tanitóiskolát (Lernschuíe) munkaiskolává (Arbeitsschule), kezdjük a dologi a népiskolánál, s rövid egységes középiskola után kerüljön a fiatalság az életbe és a szakiskolákba. Az ilyen iskolázás visszaadja az ifjúságnak az életörömet, az önálló munkára való képességet s az életre alkalmas férfit nevel, aki nemcsak megállja majd a helyét a mindennapi harcban, hanem egy magasabb és szabadabb világba küzdi fel magát., Gurlitt, a legharciasabb. A mai iskolarendszer — • ugymond — megöli a gyermek lelkét. A drill, az a kaptafa, amelyre minden gyermek lelkét,, ráhúzzák, végzetes, liatásu a feílődő egyéniségre. Ma már nincsenek, Goethe szavával élve, „komplett egyéniségek", pedig mindenki azzá lehetne, ha természetének megfelelően nevelkednék. Miért nem ki-vánunk; a teherhordó állattól többet, mint amennyit elbir? Miért nem verjük meg a gyermeket azért, inert az elmúlt évben nem nőtt eleget? S miért kényszeritjük arra, hogy olyan dolgot tanuljon meg, amire nem képes, ami nem egyezik a természetével? Senki sem bújhat ki lelki mivoltából, miért akarja a mai iskola mégis uniformizálni a lelkeket? Individualizálni kell. Ez lehetetlen —- mondja a mai rendszer. Törik vagy szakad, de kell, feleli Gurlitt, ha nem tudja, rossz a rendszer. A gyermeket saját lelki irányában -kell nevelni. Ne azt kérdezzük, mit akar a tanító, hanem: mit akar a gyermek, —r a tmiitó csak vezesse. Valóságos gyilkosság, hogy a hatéves gyereket iskolába fogjuk, az ilyen gyerek játszani akar, fantáziáját gyakorolni, nem pedig magolni. Melyik kilenc éves gyermek mondja: én latin grammatikát akarok tanulni? A természet, a mozgás, kerti munka stb. az, ami után az ilyenkoru gyermek vágyódik, — s amellett játszva megtanul irni, olvasni, számolni, ha játszva vezetik bele. Hagyjuk a latin grammatikát öreg filológus uraknak! — A nyelveket nem kell tanulni, ugy jön az magától, mint a fog, — mondja Gurlitt. — Nekünk csak egy dolgunk van: a lehetőséget kell megadnunk a gyermeknek s a legjobb és legrövidebb uton vezetni abba az irányba, amelybe kívánkozik. A mai nevelés épen az ellenkezőjét cselekszi: elveszi a gyermeket önmagától. Ezért nincs ma egyetlen nagy művészünk sem, a mai nevelés direkt kiöli a fantáziát, az önállóságot, az egyéniséget, az alkotóerőt! Hogyan? Hát hagyjuk a gyereket a fejünkön táncolni? — kérdi megrémülve a mai „tanférfiu". Hiszen ez anarchiára vezet; egy gyerek se fog akarni tanulni! • Nem,- feleli Gmditt, a-gyerek akarni fog tanulni, a gyerekben óriási a tevékenységi ösztön.-Nézzük meg a tengerparton: a felnőttek egész nap hevernek, a gyerekek kora reggeltől késő estig a legiázasabb munkát folytatják, ásnak, építenek stb. s csak akkor pihennek, ha holtra fáradtak. Minden gyerek alkotni akar, terem remi vágyik. Mindegyikben benne van az istei szikra. A inai nevelés, a mai iskola kioltja belőle, Pusztuljanak tehát!