Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

1911 december 24 3ÉLMAQ.YARÖRSZÁ6 33 / Töbh békességet. Irta Frohászka Ottokár. A karácsonyi angyalj-énekben nem az Isten dicsősége, hanem az ember békessége a probléma. Az Isten dicsősége ugyanis szükségképen kibontakozik a világok fölséges s beláthatatlan fejlődésében, mely folyton-folyvást uj tényezőket s uj elemeket léptet föl s uj helyzetek alakításában kifejti kifogyhatatlan erőrendszereit; de az ember részéről sok áldozatra s nagy alkalmazkodási képességre van szüksék, hogy az egymást váltó uj világokban föltalálja magát s el ne veszítse lelki egyensúlyát. A fejlődés botrányköveket hengerit a békesség útjaira s harmóniába siró, sikitó panaszt s lázadó zsivajt vegyit bele. Nehéz az, hogy romok közt is föltaláljuk a helyes utat s hogy diszharmóniák közt is kitapogassuk a bizalom és szeretet akkordjait. • E föladat megoldásánál két körülményre kell ügyelnünk; nevezetesen számba kell vennünk egyrészt a fejlődés által teremtett uj helyzetet s az ott szereplő uj tényezőket, azt a sokfélét s ujat, mely elhelyezkedést keres, másrészt pedig szemmel kell tartanunk az uj elhelyezkedésben is érvényesítendő örök s változhatatlan elveket s a fejlődésben is érintetlenül megmaradó isteni kereteket. A kultura ép ugy, mint a vallásos élet sokféle uj alakulást s elágaaödást mutat s uj, történeti elemeket s tényezőket léptet föl. Vegyük az elsőt. Mennyire fejlett a társadalmi élet s az az elem, melyet az egyházival szemben laikusnak hivtak! Azelőtt a viszony nagyon egyszerű volt. Az egyház volt a vezető, az igazitó s termékenyítő elem a kultura egész vonalán, a laikus világ pedig az elfogadó, a gyámolított fél. Házasság volt ez, a régi házasságok mintájára, hol az asszony nem rendelkezik, de megtermékenyül s az anyaság az* ő dicsősége s öröme. Az ilyen házasságban a férfi minden, övé a jog s a hatalom; ő az ur. A modern korban azonban elváltozik a házasság pszichológiája, amenynyiben most az asszonynak is több a joga, több a szerepe s ő is ki-kivágyik a közélet terére; sőt az élet keserves kényszere őt is beleállitja a munka s a kenyérkereset küzdelmei közé s igy önként megváltozik helyzete. Ugyanigy változik meg az egyház s a laikus elem viszonya is; nem ugyan az isteni pozitiv jogokat, de a pszichológiát illetőleg. A laikus elem ugyanis ez idő szerint már nem az a vezetett s gyámolított fél, nem az az elfogadó s passziv elem, amely régen volt. Az idő sokat fejlesztett s lenditett rajta. Sok erő ébred föl benne; a kulturális munka tagozódott s a laikus elem önállóan lépett bele a kulturális munkának sokfélekép differenciálódott ágaiba. Gondoljunk csak az iskoláinkra, ipari, művészeti intézeteinkre, közjóléti, művelődési, közegészségügyi törekvéseinkre. Ez uton a laikus elem is önállóan kulturtényezője lett s a kulturhatalom részesévé fejlett. Nekik is vannak gondolataik, ők ,is termékenyítenek; ők is vezetik a, tömegeket tiszteletreméltó, kulturális célok felé; ok is intézik sorsukat, irányítják, segítik azokat. Mily különbség van laikus és laikus közt most s a középkorban! Akkor a laikus laikus volt nemcsak abban az értelemben, hogy az isteni jogon tanitó egyházi tekintély alatt állt, — hisz azon az idő nem változtat s az isteni tekintély alatt állunk mos is mindnyájan, kik hiszünk; de azelőtt a laikus laikus volt a tudományban is, a művészetben is, — kivételektől mindig eltekintve — átlag analfabéta, vagyis tömegember volt, akit ép azért, mert ilyen volt, mindenben igazgatni s gyámolítani kellett. Most azonban máskép van s a kulturális munkának a differenciálódását megakasztani, vagy egy irányban.lekötni nem lehet; egyszerűen azért nem, mert az erők kifejlesztése az Isten g-ondolata s Isten gondolata az is, hogy az erők kifejlődésével s uj elemek kialakulásával az erőrendszer is, tehát a róla való öntudat rs, elváltozik; ezt nevezem én a pszichológia elváltozásának. A vallásos cHet terén mutatkozó elváltozásokat épen csak hogy megemlítem. A kritikus szellem a vallásosságban is idegesen türelmetlen a múltnak hitével s nagy tradícióival; könnyen szakit a közösséggel, szívesen elzárkózik az egyházi befolyások elől, főleg ha azok tulnyomólag a jog s a tekintély alakjában akarnak lelkére hatni. Mindenki hivatást érez prófétának lenni; mindenki meg akarja csinálni a maga vallását; tör-, Utazás , Irta: Cíjartes Paubeíaire. I. A gyermek, a térképek s a kártyák kedvelője a földet nagynak látja : még nem köti arány. Ó mily nagy a világ, ha lámpa fénye ringat, s a visszabámulónak ó, mily kicsi parány! Egy reggel utasunk megperzselt agyvelővel, a szivünk fülledt daccal s fanyar vágygyal nehéz. Szállunk, megyünk dalos hullámok görclülésén és végtelenségünk véges vizekbe vész. Világgá lót az egyik, utálva bus hazáját, mást átok hajszol és éget, akár a tüz. S mások ? — asszonyszemekbe lemélyedt csillagászok, kiket egy zsarnok hölgy vészes illatja üz. Hogy kéjek párnáin ne váljanak barommá : boruk a lángoló ég s a kéklő messzeség. S a jég, a lég s a nap pusztító tüzű lángja leszijja orcáikról a csókok bélyegét. De azok, kik utaznak cél nélkül és nagy Ívben, csak utaznak naivul: valódi vándorok. A sors kezét nem félik, jó ott nekik, jó itten csak utaznak tudatlan s nem hajtja őket ok. Vágyás világuk olyan, mint félhők örök tánca, olyanok, mint az újonc, ki ágyutüzre vár. Uj örömöket várnak, mik mindig újra ujak, miket iueg se nevezhet az emberelme már. II. Forgunk, pörgünk, ó rémes, mint a játékcsigák S még álmainkban is gyötrő táucot ropunk. A bus kíváncsiság harapdál sziveinkben, E zord, kietlen angyal, kegyetlen zsarnokunk. 0, célokat elöntő kiváló szép szerencse, Amely meg sem születve mindenhol les reánk! S az ember, kit e játék, e bamba sohse untat, A hosszú ut kérgéről hazug örömet hánt. Hatalmas árbocokkal nemes jármű a szellem Az üdvök tengerében. Hahó, száll a hajó! Őrjöngő vészkiáltás száll az árbóckosárból: Szerelem! . . Üdv! ... 0, Átok! Egy szirt, egy szakadó! A rög, melyet a férfi tapos éber hitével, * Édennek látszik, melyet a sors rendelt alánk. Sovány fantáziánk vallja fundámentomnak, Mig nem csap ránk a végzet, az álnok, a falánk. De mondjátok: bilincscsel, cölömppel öljük tönkre, Vagy vessük tengermélyre a hivő öncsalót ? E részeg tengerészt, uj világok szülőjét, Amelyek fájdalmasan vetítik a valót? Mint szenyben és homályban turkáló éhenkórász, Ki lógó órán át paradicsomba néz ; Véli rozoga testét örökké Capuában, Hol kunyhók redve, ócska stearinlángba vész. III. Nemes vándorlók ti! Tengermély szemetekben Tekintetünk mily ritka s tzép csodákat talál! 0 adjátok minékünk emlékek gazdag polcát, Mit ott csentetek el az ather kék falán! S mi gőz s vitorla nélkül utazunk majd utazvásf, Hogy életfogdánk éjjén a nap fúródjon át. Bocsássátok agyunkra, mit vászonként feszitünk, Emlékárnyékok színes és légkönnyü hadát. Mit láttatok? IV. Csillagok villogását láttuk. Sivatag sok homokját, hullámok tengerét; És kínokat lövellő régi-régi unalmunk Felhő, vihar és átok sem szakíthatta szét. A napnak glóriája tenger iholyaszinón, Városok dicső fénye, ha lebotlik a nap, Vágykatlanok nyögését tüzelték leikeinkben, Idegen égi fényért, mely szivünkbe harap. Városok forró vére. mezők, ragyogva égők Levetették varázsuk, e titkos szűz lepett,