Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

10 DÉLMAGYARORSZÁG 1911. december 24. zsa és azt mondja, hogy eddig és ne tovább. — Át akarunk menni Budára — fog szóba a kocsis. — Fiatal az dolog! — feleli az isterázsa — mert azt a hidat tatarozzák. — De ennek az urnák sürgős dolga volna Budán — vált szót az kocsis. — Dejszen megette az f... az dolgát, ha sürgős és erre akar keresztülmenni. Kerüljenek csak le kendtek az Erzsébet hidjához, vagy az Margit hidjához. Egy órai veszteséggel majd csak átkászolódnak Budára. Az kocsis elkezde káromkodni, mire én őt szép szóval megintem: — Ne káromkodjék, kocsis, azt az fiizfánfütyörésző jebezeusát az kacskaringós árnyékának! Nem való az, hogy az mi szép világvárosunkban káromkodjunk, adta teremtette! Az kocsis vállát voná és újólag a ló nyaka közé csapa. Mikoron háromszor csikordula Budán az érckakas, Isten segedelmével eljutánk az Erzsébetnek nevezett hid pesti fejéhez. Hát amint az kocsis az hid torkába hajtat, megint csak elénk áll az isterázsa és azt mondja, hogy eddig és ne tovább. — Ezt is tatarozzák? — kérdém az isterázsától jámborul, mint az Noé galambja. — Tatarozzák az ur eszét az Lipótmezőn, — feleié gorombán az isterázsa ós már-már megijedek, hogy az fejemhez vágja az szép bőrös lódingját. — Lassabban, vitéz ur, — szólék, — nemes emberrel áll kend szóba. — Negyven fillér vámot fizessen az ur, — rivall rám az isterázsa, — mert kocsival máskép nem megyen át. Ingyen csak négykézláb lehet. — Nemes ember nem fizet vámot — mondók. — Szépen nem fizet — csúfolódók az isterázsa. — Az kutyabőrét viheti most már a Teleki-térre, mert más világot élünk. De már erre nékem is pestiesre fordult az nyelvem: — Szépen más világ ez — mondám — ahol két óra kell, mig az emberfia átvánszorog Budára. — Máskor menjen villamoson — feleié az isterázsa — hamarébb is ott van és vámot sem fizet. — Az ám, jó uram — adám vissza a szót — másfél óra hosszat várakozók villamosra és egy kocsi sem akada, aki Budára tarta vala. Végre az jó Isten megkönyörüle rajtam jós külde egy villamos szekeret, az kire föl vala irva, liogy Budára megyen. Felszállék rá, megváltam az jegyemet, az kalauz nevű mundéros szolga foghuzó-vassal kilyukasztá az bilétámat és az pépámat kirugá az fogaim sövénye közül, mert az kocsi belsejében nem szaabd dohányozni és mondá: „Üljön le, öreg, mert itt csak rendőrtisztnek szabad állni" és lén felelém: „Szivesen ülök én, csak már menjünk". Mire feleli az kalauz: „Hát még mit nem akar azért a rongyos tiz vasáért! Hogy még menjen is a kocsi? Látszik, hogy paraszt." Erre már elhagya béketürósem, megátkozám az kalauzt, de magát az kocsit is, aki egy óra múlva is ott vesztegele az sinein. „Eltörék a liajója" — mondák az emberek. „Hát lia hajója van — felelém — miért megy az bolond az lűdon, miért nem az vizén?" Az emberek elkezdének hahotázni... — Jól van no, öreg — mondá az hid isterázsája — csali sok szót ne szaporítsunk, mert sietős az dolgunk, nagy az forgalom az ilyen világvárosban. Hát csak guberálja ki azt a busz fillért. Kibontám az pénzes tüszőmet és előkotorám az vámot. Végre szabad vala az ut és én koronázó szép Budavárának partjait elérhetem. Megnézem az király szállását és egyéb nevezetes budai helyeket, hol dicső eleink vitézkedének, jeleskedének és nem esmerék az elakadó villámost, az elzárt Lánchidat és nem fizetének nemes ember létükre hidvámpt. És még mi merjük szidni az középkort! Mikoron heteiéin az látnivaló hírességekkel, elszalajtám az kocsist, hogy hozzon nékem az dohányos boltból dohányt vagy bőrszivart. Hát visszajön az kocsis és hozza hírül, hogy nincs se pipadohány, se bőrszivar, csak papirosszivar van, az is csak egy fajta, valami sztámbul és az is méregdrága, mert emelék az dohány árát. — Hejh! — sóhajtám — mely boldogok valának dicső eleink, akik még az szüzdohányt szivák és az fináncot, ha valaki mondja vala nékik, azt hivék vala, hogy törökül beszél és az hasa fáj. De ha már nem pipázhatám, legalább jó levegőt óhajtók szivni és ezért mondám az kocsisnak, hogy hajtson az Szent Margit szigetjére. Az Szent Margit hidján vonulánk át és nem akarám elhinni az szememnek, hogy az isterázsa nem áll itt elejbénk és nem kéré az yámot. —t Pest felé nem kérnek — magyarázá az kocsis és én egészen megnyugodám. Annál nagyobb vala az meglepetésem, amikoron ott, ahol az hid könyököt ereszt az szigetre, egyszer csak elém áll az isterázsa és rám kéált: — Hp! az vámot, atyafi! Husz fillér az ára. Hát ezt is kigombolám a tüszőmből. Hát ahogy pár lépést teszünk, megént elém áll egy isterázsa és kéri az vámot. — Az imént fizetém meg — mondám békésen. — Ne papoljon annyit — feleié az isterázsa, — Az vám volt, de itt belépődijat kell fizetnie. Megint csak elővevém az tüszőmet és az nóta vége megint csak fizetség vala. Az hid végén pedig újra meggyüle az bajom az isterázsával, aki követeié rajtam az jegyet, akit az uton elvesziték. Az jóságos Isten nagy kegyes segedelmével végre azomban mégis csak eljuték az szigetre, de felsóhaj ték: —: Uramisten! milyen modern lehete az Sötét Középkor! NAPI_HIREK Karácsonyi számunk. A DÉLMAGYARORSZÁG eddig is a saját ösvényét taposta, saját utjain járt. A karácsonyi számunk összeállításánál is ez a szempont vezetett bennünket. Rilencvenkét oldalas karácsonyi számunkban csupa eredeti még meg nem jelent dolgokat adunk olvasóközönségünknek. Napi aktualitások és riportokon kivül nagy és értékes szépirodalmi rovat egészíti ki ünnepi számunkat. A FŐLAPUNK harminckét oldal. Számos eredeti cikkeink közül ki kell emelnünk: Babits Mihály ,Karácsonyi Madonna" cimii végtelen ftnom tárcáját. Keckemétre kiküldött munkatársunk „Egy nap Kecskeméten" címmel érdekes riportot irt. A főlap egyik különlegessége: Jegyzetek a trónörökösről, amelyet egy ismert államférfi irt lapunknak, azután „Ezer szegedi család veszedelemben", mely adataival mindenkit megkapó riport. A főlapot színessé és elevenné teszik még a következő értékes munkát: König Péter szegedi zeneiskolai igazgató, a szegedi zeneéletről ir, magyar államférfiak a parlamenti helyzetről nyilatkoznak. Nagyon érdekes még a Zárda alapító mosónő cimü eredeti riportunk is. A CSALÁD cimü, kedvelt és ismert mellékletünk most harminchat oldal. A vezető cikk Prohászka Ottokár püspök tollából való. Több békességet, ez a cime Prohászka fenséges cikkének. Charles Baudelaire remek és ködfínomságu versei teszik színessé a mellékletet. A verseket Somlyó Zoltán fordította. Riport a szegedi meseországból, a kis gyerekek világából rögzit meg kedves helyzeteket. Szegedi leányok nyilatkoznak a téli szórakozásokról cimü cikkünk tiz szegedi urileány tollából került ki, bájos közvetlenség jellemzi minden sorukat. A Család érdekessége még: Látogatás Jókai özvegyénél és több, különösen asszonyok számára irott cikk. KARÁCSONY cimü mellékletünk harminchat oldal. A szegedi iróemberek munkáiból gyűjtöttünk össze egy csokorra valót. Szabados János, Szeged volt polgármestere egy eddig még meg nem jelent versével kezdjük a sorozatot. Szeged hálája az újjászületésért ez a cime Szabados János gyönyörű ódájának. A többi értékes irások szegedi iróemberek tollából kerültek ki. HIRDETÉSEINK is méltóak a legnagyobb érdeklődésre, annál inkább, mert nagy körültekintéssel, ízléssel készültek, hogy igy is hirdessük a nyomdaipar technikáját, a DÉLMAGYARORSZÁG nyomdájának modernségét. Kirakatok előtt. (Saját tudósítónktól.) Megkapó jelenetnek voltam szem- és fültanuja a napokban. Az egyik mindenféle karácsonyi tarkasággal megrakott, diszes kirakat előtt két kis fiu álldogált. Ragyogó, hámész szemmel tekintgettek keresztül az üvegtáblákon fölhalmozott gyönyörűségekre. Szorosan egymásba kapaszkodtak és mulatoztak a sok játékszer, cukorkák nézésén. Olyan tekintetet vetettek a kirakatra, mintha azt gondolták: ha már a mienk nem lehet, hát legalább megnézni engedjék a kedvünk szerint. Igazi meghatottsággal nézik a nagy angyalt, amely a kirakat közepén van felálliva. A kisebbik megszólal: — Pista, az a szép angyalka igazi? — Igazi ám? Nem látod, mekkora szárnya van? Szállni is tud vele, ha akar. Azt mondta az édesanyám, hogy aki jó, azt fölviszi a menyországba. Az én anyám meg igazat szokott mondni. — Én hallottam, hogy a menyországba' nagyon jó lenni, mert ott mindent kapnak a szegények, a Jézuska nagyon szereti a gyerekeket. Átszellemült arccal nézték a poreellánfejü angyalt a kirakat előtt. Elhallgatott mind a két fiu és — mintha az utca lármája is néhány percre lecsillapult volna. A szép jelenetet csak a kis fiuk ócska, rongyos ruhája profanizálta. Azután a sok cukorkára esett a tekintetük. Ismét a kisebb fiúcska törte meg a csendet. — Te, mi van abba' a nagy fehér katulyáha? Az a sok kicsi, barna, az miesoda? — Huj, az csokoládé! — Lehet azt megenni? — Lehet bizony. — Ettél te már olyant? — ölteni ám. — Oszt' jó vót? — De még milyen. Az vót ám csak a jó. Olyan jót még sose nem ettem, csak akkor. — Mikor? — Hát amiké' beteg vótam és hozott a Mári néném. — Ezért lehet kapni? Gyorsan előrántja a kezét a zsebéből és uj, fényes krajcárt mutat a kis pajtásának. A másik, mikor meglátja a fényes kétfillérest, irigykedni kezd: Azé' nem muszáj az ember orrát beütni avval a krajcárral. Lesz nekem annál több is, ha a gimnáziát kivégeztem. Akkor már nagy ember leszek és több pénzem lesz, mint az apádnak. — Am'má ugy se igaz, mer' az enyimnek több van, mint a tiednek. — De a te apád nem ur, én meg az leszek. — Én is, mert mindig aszongya az apám: nagy esze van a gyereknek, majd meglátod,