Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-03 / 278. szám

2 DELMÁQYARO. 7ÁG Itíll december 3 s ebből a szempontból elhisszük, hogy a nagybirtokosnak fontosabb a mezőgazdaság és viszont a nagyiparos az ipari és kereskedelmi politika mellett fog érvelni. Az ország népessége azonban nemcsak mezőgazdákból és iparosokból áll, van itt nagy fogyasztó közönség is, akinek az érdeke — magának az országnak érdeke. Ezért várjuk érdeklődéssel Hegedűs Lóránt beszédét, hogy meghalljuk tőle, mi a teendőnk s mint kell viselkednünk ennek a célnak az érdekében. Mert óriási módon megszaporodott a baj, mert kibeszélhetetlenül sok a teendő. Erre céloz Hegedűs Lóránt is szegedi nyilatkozatában, amikor most hangsúlyozta, hogy „kereskedelmi mérlegünk deficitje az év végére háromszázmillió koronán felül fog emelkedni — s kereskedelmi mérlegünk passzivitását ez a mezőgazdasági ország ki nem birhatja." Kiméletlen, de megdöbbentően igaz szavak! Kell, hogy ez a leplezetlen őszinteség a riadó erejével visszhangozzék szét az országban, — ahol ma már minden állami és társadalmi és családi életet megmérgez az állandó rém, a drágaság. S az ország jótevője minden olyan harcos, ki e rém ellen lép küzdelembe tudással és agitálással . . . ahogy Hegedűs Lóránt is! A miniszterein 5k választójogi körirata Budapestről jelentik: A Magyar Kereskedelmi Csarnok választmánya Kunz Ferenc alelnök vezetésével tartott ülésén foglalkozott a belügyminiszternek azzal a leiratával, amelyben a választói jog kérdésében a Csarnokot állásfoglalásra hivta fel. Az igazgatóság az előadói javaslat szerkesztésével a Csarnok titkárát, Schreyer Jenő drt bizta meg, aki a választmányi ülésen terjesztette elő terjedelmes elaboratumát. Az előadói javaslat a politikai kérdések kikapcsolásával főiként gazdasági szempontból tárgyalja a kérdést és arra a konklúzióra jut, hogy az ipari és kereskedelmi érdekeknek egyedül és kizárólag az általános, egyenlő, titkos és községenkénti választói jog felel meg. A szegényügy országos rendezése. (Saját tudósítónktól:) A belügyi kormány nemrégiben intézkedett, hogy a szegényügy statisztikáját a községekben összeállitsák, mert szándókában van a szegényügyet országosan rendezni. Ez országos rendezésnek már rég elérkezett az ideje és kívánatos, hogy azt mielőbb végre is hajtsák, mert az eddigi rendszer nagyon hátrányos, amely a községekre illetéktelenül és minden reális alap nélkül gyakran elviselhetetlen iterhéket ró. Vannak községek, melyeknek évi állami adójuk nem tesz ki többet, mint amennyit a község pótadóban fizet oly cimen, hogy a község egyik-másik szülötte, valahová elvetődve beteg lesz, a köz terhére esik, s ápoltatási költségeit a származási helyén, a községen hajtják be. Nem csoda, ha a község egyszerű népe nem érti meg a törvény rendelkezéseiben rejlő intenciót és nem tudja elgondolni, hogy milyen jusson tartozik ő megfizetni ennek vagy annak, gyakran lezüllött csavargónak, gyakran éjjeli kóbor leánynak a betegsége okozta költségeit. Az sem csoda, ha a törvény ellen zúgolódik és méltó elkeseredésében a szentekkel kapcsolatban, de nem imádságképen emlékezik meg a törvényről és a törvényhozókról, a kabátos emberekről, egy szóval: az intelligenciáról. A szegényügy rendezésénél a törvényhozásnak arra kell ügyelnie, hogy a községi illetőség kérdése ne legyen a jövőben kapcsolatba hozható semmiféle szegényügyi kiadás fizetésére való kötelezettséggel, hanem minden ilyen cimen eddig a községek házi pénztára által fizetett összegek a jövőben az állam által viselendőknek mondassanak ki, amint idevonatkozó törvényeink már eddig is réndszeresitették az efféle költségeknek bizonyos esetekben, az állampénztár által való viselését, mint például a közkórházakMiuden a messze távolban volt. Azt, ami örökké ismétlődik, sohasem lehet elérni. A rabszolga minden este a távoli naplementébe meredt. Mikor az öt év végre letelt, — oly könnyű ezt kimondani — akkor a rabszolga Korrához ment és kérte szabadonbocsátását. Hazujaba akart visszatérni. — Nagyon jól művelted a földemet — n.oi.dia Korra töprenkedve. — Mondd nekem, hol van a te hazád — nyugaton? Sokszor lattaiak abba az irányba tekintem. Igen, a rabszolga hazája nyugat felé feküdt. — Messze van innét, ugy-e? — kérdezte Korra. — Intesz, messze! És neked nincs pénzed. A rabszolga lesujtottan hallgatott. Ez igaz, valóban nincs pénze. — Ha még hárorn évig dolgozol nálam ... nem. elég lesz két év is, akkor adok neked útiköltséget. A rabszolga meghajtotta imagát és tovább dolgozott. De most már nem számolta a napokat, mint azelőtt. Ahelyett nagyon sokat álmodozott. Korra igen gyakran hallotta, amint álmában kiabált és orditott. És egy idő múlva megbetegedett. Ékkor Korra mellé ült és hosszú ideig beszélt vele. Szavai oly tiszteletreméltóan, oly tapasztaltait csengtek. Én már öreg ember vagyok. Ifjúkoromban én is a nyugati erdők után vágyódtam. De nem tudtam elég pénzt összeszedni az utazáshoz. Most már nem is jutok előbb vágyaim hónába, csak mikor lelkem odaszáll, halálom után. Te még fiatal vagy és ügyesen tudsz dolgozni, de ügyesebb vagy-e, mint én voltam annak idején? Gondold meg és fogadd meg a jó tanácsot. Igyekezzél egészséges lenni. A rabszolga nem szívesen épült föl. És mikor újra dolgozni kezdett, kedvet kapott a lustálkodásra és az alvásra. Ekkor Korra egy nap megkorbácsolta. Nagyon jól esett neki, mert sírnia kellett. És a két esztendő letelt. Ekkor Korra tényleg visszaadta a rabszolga szabadságát. A rabszolga elutazott nvugat felé. Néhány hónap múlva szomorú 111 tért vissza nem találta meg a hazai erdőket. — Látod, — szólt Korra. — De én jó vagyok, ine állítsa rólam senki az ellenkezőjét. Utazzál el még egyszer kelet felé. Talán abban az irányban van erdőd. A rabszolga elutazott és valóban megtalálta a hazai erdőket. De nem ismerte fel őket. Fáradtan tért vissza és elmondta, hogy látott igen sok helyen fákat, de a régi erdőket nem találta. — Az én házamban mindig lesz helyed, — mondta meleg hangon, — maradj nálam. Ne légy hontalan a földön. És ha én atyáimhoz térek, a fiam fog rólad gondoskodni. Korra vénült, de volt egy erős férfikorban ban ápoltaknak az ápolttól és fizetésre kötelezett hozzátartozóitól be nem hajtható ápolási dijai, az elhagyottá nyilvánított hét éven aluli gyermekek gondozási költségei, jövőben minden ilyen szegényügyi kiadás az állam által viselendönek vállaltassék el. Ennek pénzügyi aggályai sem lehetnek, mert hiszen a szegényiigy országossá tételével a községek szegény-alapjaikat készséggel bocsátják az állam rendelkezésére és a mai öt százalékos országos betegápolási pótadónak megfelelő, szükségszerinti százalékkal való felemelése sem ütközik akadályokba. A szegényiigy kérdéseinek reformja még a fizetésre kötelezett hozzátartozók megállapítása tekintetében is kell, hogy a maá rendelkezésektől eltérőket statuáljon, mert az élet megcáfolta a kötelezettek megha tarozásának jogosságát. Ma ugyanis azokban az esetekben, amelyekben a felmerült költségek a hozzátartozókkal szemben érvényesithetők, e hozzátartozók a gyermek, a szülők, a nagyszülők s a házastársak. Tudunk esetet, amikor egy fiatal földmives asszony kórházban ápoltatott; a felmerült ápolási költségek az ápolttól magától, vagy ontalansága következtében nem voltak behajthatók, férje szintén vagyontalan volt, mert atyja, anyja életben voltak s a férj s neje — az ápolt — ezek háztartásában mint családtagok éltek. A inagyösszegü gyógyköltség a szegény apára szakadt, aki azt saját vagyoni helyzete egyensúlyának soha nem pótolható hátrányára, kénytelen is volt megfizetni, pedig leánya már több, mint tiz év óta egész munkásságát uj családja vagyoni gyarapodása érdekében merítette ki és férjhezmenetele óta atyjának soha semmi segítségére nem volt. Amidőn tehát a törvényhozás a szegényügy és ezzel kapcsolatos kérdések rendezéséhez nyul, irányelve egyedül az legyen, hogy a községek az ily természetű kiadások alól íelszabadittassanak, másfelől pedig a fizetésre kötelezett hozzátartozók is a gyalevő rabszolgája. Adott neki elég ennivalót, hogy ne fogyjon az ereje, és tisztán tartotta, hogy ne kapjon kiütést. Időnként megkorbácsolta, hogy alázatos maradjon. Pihenésben sem fukarkodott; a rabszolga minden nyolc napban egy dombra ülhetett és nyugat felé nézhetett. Korra Idje jó gyümölcsöt termett, erdőket vásárolt, a fákat kivágatta és újra ültette. És a rabszolga élvezettel és igyekezettel döngette a fákat. Korra elég gazdag volt. Egy napon egy rabszolganőt vásárolt. Éveik multak és Korra házában hat nagy rabszolgafiú nőtt fel. Ezek ép oly szorgalmasak voltak, mint atyjuk. — Csak ha dolgozik az ember, akkor múlik az idő, — szólt az atyjuk. — És ha az idők elmultak, akkor fáradtan megyünk az örök erdőkbe. Minden pihenőnapon felvezette fiait a dombra, a lenyugvó nappal szemközt és megtanította őket a honvágyra. Korra öreg lett és törődött. Mindig öreg volt, de most már semmi egyebe sem maradt, csak az öregsége. Fia születése óta gyenge volt. De nem kellett félniök senkitől, mert rabszolgáik mindegyike egy ökölcsapással meg tudott ölni egv embert. Gyönyörű férfiak voltak, a hus keményen vette körül keskenv csontjaikat. És valódi tigrisfogaik voltak. De az idők nyugalmasak voltak. A rabszolgák békésen lendítették fejszéiket és fákat vágtak ki velük.