Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-12 / 284. szám

1911 december 12 DÉLMAGYARORSZÁG 3 va, ebből az anyaállatállomány nem fog szaporittatni. Az idén eszközölt nagyobbszabásu anyaállat-importot a pénzügyminiszter úrtól e célra kapott 2 millió tette lehetővé. Ez az 1912-ik évi költségelőirányzatban hiányzik s ezzel hiányzik annak lehetősége, hogy Magyarországba az anyaállat-importot folytassuk, még inkább az, liogy ez importot fejlesszük. Van ugyan felvéve a költségelőirányzatban tenyészállatok dijazása stb. cimen az idén 200,000 koronával több, mint tavaly s a költségvetés indokolása szerint e 200,000 korona többlet anyaállatok beszerzésére fog fordíttatni. De ez olyan dolog, mintha valaki kalappal akarná kimerni a tengert. Az idén a kormányhatóság 2 milliós áldozatával megkezdték a gazdák a jószágimportot. Ezt most folytatni is, sőt fejleszteni is 200,000 koronával nem lehet. Nekem az a meggyőződésem és ebben nekem minden állattenyésztő igazat fog adni, hogy ha mi csak apaállatok beszerzésére áldozunk, de az anyaállat-állományt friss fajállatokkal nem nemesitjük, akkor csak félmunkát végzünk, mely végeredményében féleredményt sem fog felmutatni. Ezért kérem a földmivelésügyi miniszter urat,, hogy méltóztassék odahatni, hogy a jelen költségvetés keretében is minden lehető módon segítse elő az anyaállat-importot. Az összes e cimen rendelkezésére álló összegeket anyaállatoknak külfödről leendő importálására fordítsa. A külföldről importált nemes fajú állatok, minden egyes darabjával szaporodik s nemesedik Magyarország állatállománya. Kérem továbbá a földmivelésügyi miniszter urat, hogy már most tegye meg a lépéseket arra nézve, hogy a jövő évi költségvetésben a magyar állattenyésztés megfelelőbb összeggel legyen segélyezve, amely összegnek, ha arányban akar lenni a szükséglettel, sokszorosan többnek kell lennie, mint a mostaninak. Jogos kívánsága ez Magyarország gazdáinak. Akkor, mikor — szerintem is helyesen — százmilliókat áldozunk a gyáriparra, akkor bízvást áldozhatunk milliókkal többet az állattenyésztésre, melynek okszerű fejlesztése létfeltétel Magyarország törzsökös fentartó elemeire — a gazdatársadalomra nézve. ' ! (Szőlészet és borászat.) A mostani termelési viszonyok mellett az ország gazdaközönségének jelentős részére felette fontosba földmivelésügyi minisztérium állásfoglalása a szőlészeti és borászati ügyekben s igy fontos a földmivelésügyi tárca költségelőirányzatának ez a része, mert ebből látjuk a képét a keresztül vinni szándékolt akcióknak. Magyarország gazdáinak 10 százaléka foglalkozik szőlőmive léssel, egyrésze kizárólag, másrésze mellékfoglalkozásként. A magyar szőlők felénél nagyobb része homoki szőlő s e szőlők termik Magyarország boríterméséijek kétharmadát. Ennek dacára a homoki szőlő évtizedeken keresztül mostoha gyermeke volt a kormányhatóságnak. A mostani földmivelésügyi miniszter ur volt az első, ki pártatlan igazságszeretetéből kifolyólag felkarolta a homoki szőlőkulturát is. Mikor a hegyi szőlőket rekonstruálták s azok újra teremni kezdtek, a hegyi borok a piacon szemben találták magukat a jó és olcsó homoki borral. Ekkor ahelyett, hogy vállat vetve keresték volna a mindkét vidékre helyes megélhetési módot, egyes hegyvidéki érdekeltségek klikkekké tömörültek s kiadták a jelszót: lehetetlenné tenni a homoki borokat. Ki kell mondanom, hogy minden volt e harcmodor, csak helyes és szép nem. Világgá kürtölték, hogv a homoki bor rossz, egészségtelen, tarthatatlan, azért nem érdemes pénzt adni. Az osztrák borkereskedők hallgatagul nézték e testvérharcot, nem vásárolták a rekonstruált hegyvidék tömegborait, mert az amerikai alany nem a régi tüzes bort termi, hanem, mikor a testvérharc a homoki borok árát a minimumra nyomta le, azt vásárolták össze s hozták forgalomba hangzatos magvar borcimek alatt. Mindkét borvidék vesztett a harcon, — ellenben nvertek az osztrák borkereskedők. Legnagyobb baj volt a homokiakra nézve, hogy a földmivelésügyi minisztérium is elfogadta a hegyvidékiek álláspontját $ mindent megvont a homoki szőlőmiveléstől. A helyes talajban és okszerűen telepitett homoki szőlőkben kitűnő faiborok teremnek. A tulprodukcióról szóló hirek csak mesék. Maga a földmivelésügyi miniszter ur mondta tavaszszal tartott beszédében, hogv Magyarországon még nincs annyi bor, hogy külföldi exportot lehetne .létesíteni. Az értékesítési; nehézséget jó és rossz termés esetén mindig a szen'ezetlen borkereskedésben, az okszerű közvetítő kereskedelem hiánya s a termelők szervezetlensége okozza. Miért üldözzük tehát a homoki szőlőkulturát? Én sem vagyok barátja a rnéríéktelen szőlőtelepitésnek, de a meglevő,' okszerűen telepitett és fentartott szőlötelepeket egyformán istápolni kell, akár hegyiek azok, akár homokiak. A mai napon egvforma váltságban vannak a hegyvidéki és a homoki szőlősgazdák. A homokon ugy, mint a hegyen, dul a peronospóra, leszüretel a moiykukac, pusztít a lisztharmat, kendermagbogár, fagy, köd, jégeső. Egyformán kell segélyezni mindkét talajú szőlőművelést. Eddig mindent a hlegyvidék kapott, a homok sohasem mondta azt, hogy ne adjanak a hegyvidékieknek s ma is csak azt mondja, hogy a méltányosság az, hogy ő is kapjon. Miként emiitettem, homoki szőlő több van Magyarországon, mint hegyi. És mégis a hegyvidéken husz borászati felügyelőség van, mig a homok vidéken csak három, ott hét vincellériskola van, itt egy. Most a földmivelésügyi miniszter ur tiz borközraktárat tervez felállítani államköltségen, kilencet a hegyvidéken, egyet talán a homokvidéken. És a többi államsegélyekkel is igy vagyunk. Pedig ez nem helyes kvótaarány. Én nem is lelkesedem nagyon a borközraktárakért. Tiz borközraktár sok millióba kerül s el tud helyezni 150.000 hl. bort. * Mit segit ez a termelökön, mikor Magyarországon jó termés esetén 8 millió hektoliter bor terem. Nem baj, ha a miniszter ur nem ad közraktárakat a homoknak, de akkor (i kvóta arányáltan segélyezze helyette a homoki gazdák borértékesítést szervezkedését. Szerintem a gazdák szervezekdésével, ha azt az állam anyagilag és erkölcsileg támogatja, sokkal jobban megoldható a borértékesítés kérdése. \ A homoki szőlősgazdák már egységes szervezetbe vannak tömörülve s igen értékes borértékesitési akciót szerveznek. Tervük az, hogy az egyes környékek egy kö(Gyorsan föléje hajlik és a szívverését vizsgálja.) Fed ja: Tudom ... orvos nélkül is, Viktor ... isten veled... és Masa... már későn jött... (Sir,) Milyen jó ... milyen boldog vagyok ... ( Meghal.) Rossz, — lélektanilag és szervezetileg bűnösen hazug ez a meghalási jelenet. Ilyen romantikus, ilyen higgadt és nyögéstelen meghalást még a szegedi kórházban sem láttam, sőt a színpadon se, hogy nagyot mondjak. Valószínű, hogy az iró se látott ilyet. Ezek a dráma belső részletei. De akad külső momentum is, még pediig igen sok, melyek együttvéve eredményezték énnálam, hogy nem Tolstoj müvének tartom az Élő haloltat. Csupán még egy küílső jelenséget említek: Tolstoj évtizedekig nem irt öregségében színpadi munkát. A Sötétség országát irta meg utoljára amely után kijelentette, hogy a szinpadot nem tarja alkalmasnak müvei és elvei számára. És — erre esik a hangsúly — évizedekig nem irt semmit színpadra, ellenben regényt, novellát, kiáltványt, kritikát: tömegesen. Lélektanilag lehetetlennek tartom, hogy Tolsoj — hozzá ilyen gyönge munkáért — összeütközésbe került volna enmagával, s ilyen drámát tiz évig csiszolt és őrizetit és végrendeletileg hagyott volna hátra, — azaz előre. * * * Sok olyan impressióm és érvelésem akadt még, melyek lelkiismereti kérdéssé váltak nálam, hogy ne Tolstoj müvének tartsam az Élő halottat. Minden impresszió és minden érv ilyen rövidí tanulmányba nem fér, — másrészt sok impresszió és érv, mint fantáziálás marad meg bennünk. Egyúttal kifejezem azt is, hogy nem csak az a fontos az Élő halottban, vájjon Tolstoj irta-e, hanem inkább, hogy: mennyiben találjuk meg benne Tolstoj Leó gróf szellemét és erejét? És egyúttal erre a kérdésre is feleltem, amikor épen azért tagadóim, hogy Tolstoj irta a vitás drámát, mert — nem találom benne az ő szellemét és erejét. (Amikor Tolstoj neve alatt az Élő halottat Moszkvában színpadra tűzték, jól emlékszem, egyik fiatal és névtelen orosz iró nyilatkozott: őszintén, vadul, kétségbeesve. Hogy ezt a munkát ő irta, hogy kritikamondás miatt adta oda „mesterének", Tolstojnaik. Ez az ifjú és ma még névtelen orosz iró perrel is fenyegetőzött, de amikor leghagosabb volt, oroszosan elnémították. Bizonyosra veszem, hogy ez a névtelen jró irta az Élő halottat. Ennél csak egyet veszek bizonyosabbra. Hogv nem Tolstoj irta.) A szegedi előadással meghamisították a drámát és szellemét. A négy első képet kihagyták, később nedig több jelenetet betoldottak, szóval ugy összekomponálták az egészet, hogy ilyet nem láthatott Európa, legföljebb a Magyar Színházban. Mert annak a kópiáját adták, amugv szegedi ősszokás szerint, tehát — kár minden szó. Csupán egyes színészek játékáról szólunk. Mindenek előtt emiitjük Boros Emilt, aki Karenin maszkjában rendkívül szimpatikusán mutatkozott be. Az igazi orosz figurát szinte egyedül ő találta el: — lendülettel, csupa szívvel és intelligenciával játszott. Ismételjük: szívvel játszott. Bebizonyította, mennyit jelent ez ma már. Boros Emilen kivül az orosz stílust és a színjátszói bravúrt Pogány Béla is megmutatta. Epizódszerepével csodát müveit. Határozott véleményünk, hogy a címszerepet néki kellett volna kiosztani. Az ilyen talentumokat, mint Pogány és Boros, megbocsáthatatlan bün kis szerepekkel és mellőzésekkel letörni! — A címszerepben Zátony Kálmán végzett nehéz munkát. De ez a szereplése sok csalódát adott. Micsoda kolosszális szerep. És mégis mit kaptunk? A nagyszivü, a szomorulelkü, a titokzatos orosz figura helyett egy szimpla, derék színészt, aki csak kitűnő organuma szavaira vigyáz. Az egyes felvonások szerint pedig külön estek szét az alakított alakjai, nem maradt semmi egység, hanem csak különféle mozaikkép. — Tóvölgyi Magrit a Liza szerepét egyoldalúan oldotta meg: nagyon és csakis tragikusnak vette, a finomságok, a sóhajos szenvedések j rováára. — Általában az orosz levegőből, a | lelki krízisek bői, a lelkek fájdalmából alig I kaptunk valamit. Mi vagyunk az oka, — mij ért vártunk még ilyesmit is. Szalay János.