Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-01 / 251. szám

1911 november 1 DÉLMAGYARORSZÁG 7 Magyar vadászok a Ferenc József-földön. Megírták a magyar lapok, hogy Tállián Emil törökkanizsai főszolgabíró és Fembach Bálint szondi földbirtokos vadászati kirándulást tett az északi poláris tájakra. A föld déli országait már mind a ketten bejárták. A két magyar vadász négy izben járt Kelet-Afrikában: kergettek vadakat Indiában, Ceilonszigetén, Palesztinában, Sziriában, Egyiptomban, Szudánban, Braziliában, Argentinában és Mexikóban. Mindketten dus, exotikus állatgyüjteménynyel megrakodva tértek haza. Fölkerestük törökkanizsai tuszkulánumában Tallián Emil főszolgabirót, aki garzon ember létére ritka finom Ízléssel berendezett otthonában egyedül él a világ minden tájékáról összeszedett kitömött vadállatai, madarai, könyvei és térképei között. A hivatalos órán tul fogadott a valamivel ötven esztendősnél korosabb, igen szimpatikus modorú, finom lelkületü főszolgabíró, aki a hivatalából — mivel elmúlt hat óra — a lakására tessékel. Ilyen lakást se láttam még. Jókainak egy izgatóan érdekes, gyönyörű regényfejezete elevenedett meg előttem, amikor a tigrisés oroszlánfejben végződő tarka-barka bőrökkel elboritott bútorokra tekintettem. A falakon a legkülönbözőbb és sohase látott vadak nyakig, vagy derékig mindenféle formájú szarvval, tülökkel, exotikus madarak kiterjesztett szárnynyal. Egy kis nyájra való antilop. Ahány példány, annyi fajtájú. Van aztán a legritkább fajtájú majomból, a kolobusból is, melyet Kilimanzsaróban lőtt; érdekes nagyon a gnu. Szencációi a második teremnek a sivatagi hiúz, az emberpusztitó vadkutya, az asszami bölény, a monstruózus viziló Viktória-Nyanzáról, a rinócérósz Tangából (Kelet-Afrika), az afrikai vaddisznó, az antilopok közül az orix és az elaud, egy furcsa zebra pazarszinü bőrrel, egy foltos oroszlán stb. Ez a látványosság annyira lekötött, hogy egészen elfelejtettem, miért is jöttem. Kezdetben a különös muzeum ritkaságairól beszélgettünk. Kérdésemre elmondott egyetmást északi sarkvidéki vadászatáról. — Fembach barátommal megvalósítottuk azt a vágyunkat, hogy elmegyünk most már rozmárvadászatra. Lőttünk is több érdekes sarkvidéki vadat: rozmárt, fókát, jegesmedvét és madarat is, de ezeket az állatokat most tömik. Ha hazaküldik, látogasson el, megmutatom. Mindenkor kellemesen fogok visszaemlékezni a Ferenc József-föld szigetcsoportjának csatornái között töltött vadászatra. Kiterítette az asztalra az északi sarkvidéki térképet és az ujjával lmzta végig azokat a vonalakat, amelyeket szintén merész vadásztársával, a nála tizennégy esztendővel fiatalabb Fernbach Bálinttal bejárt. — A nyáron — úgymond Tallián — összeköttetésbe léptünk F. J. D'Gisbert spanyol származású hamburgi hajóparancsnokkal, aki évek óta ily poláris vadászati ekszpediciókat vezet és a jégviszonyokat oly kitűnően ismeri, mint kivüle nagyon kevesen. Az ő közvetítésével kibéreltünk Tromzőben egy ottani nagykereskedő cégtől egy speciálisan jégben való hajózásra épitett és berendezett kétszázötven regisztrált tonnás kis cethalvadászó gőzöst, amelynek bér cimén 21,000 koronát fizettünk. Ebben bennfoglaltatott a vadásztársaságnak élelmezése is. A társaság tagjai voltak: Scheller Steinvartz német követ Abessziniában, Schall-Riancour András gróf német gárdahadnagy, Breitenberg József dr miniszteri tanácsos Bécsből, Wéber Henrik oroszországi nagybirtokos, Fernbach Bálint földbirtokos és én. — Augusztus 18-án indultunk Tromzőből. Amikor több napi hajózás után a Nord-kapot elhagytuk, két nap múlva az első jégdarabok vágódtak hajónk bordáihoz. Éjjel 12 órakor a 75 fok 15 perc szélességnél lőttük az első tarajos fókát. Fölváltva a társaságnak két tagja tartott hat órás inspekciót. Éjfél után lefeküdtem és reggelre rianásra, nagy csörömpölésre ébredek. Felöltöztem és a fülkémből kisietek a baj óra. Hát bent vagyunk a jégben, ködben. Biz' egy kicsit elfogódtunk. Éreztük, hogy el vagyunk vágva mindentől, ami a civilizáció és az életünk ki van szolgáltatva a kisebb fajtájú cethalvadászó baj ónak. Amikor a ködös világban egy-egy rés támadt, a képzeletünk a távolabbi jeges világban fantasztikus képeket rajzolt le: kaleidoszkopszerüen váltakozó várromokat bástyákkal és tornyokkal, bajóroncsokat, amelyek rettenetes katasztrófákról regéltek, adami alakú sógulákat, amiket délen láttam és egyiptomi piramisokat, amelyeket mintha óriások mozgattak volna. Minél beljebb hatolt a hajónk a misztikus világba, annál fantasztikusabbá és csudásabbá váltak a képek és a szinek. — Féltizenkettőkor a hajóhídon vagyunk. Az éjjeli nap kísértetiesen világit. A csillagok teljesen elmaradtak, az éjféli nap országának nincsenek csillagai, de vannak oly isteni álmai és ördögi viziói, hogy az egyik pillanat az isten országába, a másik pillanat az ördögök országába ragad. A tengertől az égig csak egy az uralkodó anyag. A viz. Ebből van a jég, a köd, a zúzmara. És mintha elveszett volna számunkra az egész mindenség: csak jeget és jeget láttunk két teljes hétig. Az éjféli nap szinei föl dekorálták a kristályos ködön át a jégcsoportokat: építettek keleti városokat mosókkal, minaretekkel, majd kinai pagodákat tündökletes aranysárga világításban, A keleti és déli oldalon pedig eleven rózsapirral befuttatott jégtáblákat és olyan hegyeket,amelyek bósüveget és hófehér talárt viseltek. Nemsokára eltűntek a varázsos látományok. Előttünk egy át- | törhetetlen jégkolosszus, mely oly konok hatalommal állta utunkat, mintha az északsarki tájak rejtélyét akarná elfeledni. Mintha csak azt kiáltaná: — Emberek! Ami az én hátam mögött van, nem a ti országotok! És a hajónk a jégkolosszustól visszafordult, hogy a jégvilágban csatornákat keressen. A bajónak orrán jégzuzásra alkalmas acélpáncél előtt dörögve, háborogva nyiltak szét az összetört jégtáblák. A hajóparancsnok biztatott bennünket, hogy nemsokára célhoz érünk. De két napig birkóztunk a jég között, nem jutottunk se előre, se hátra és ezt a két napot küzdelemmel töltöttük. Küzdöttünk, liogy a hajó be ne fagyjon. Volt olyan utitársunk, aki dallamokat vélt hállani: az isten természetének álmai mellett az isten természetének muzsikáját. A helyzetet súlyosította, hogy sürü köd ereszkedett alá. A bőmérsék nulla körül volt. Hajónk északkeleti irányba vette útját. Cikcakosan fordultunk hol előre, hol hátra, majd jobbra, majd balra a jégözönben. A hajó orrán a jégtörő acélpáncél néha olyan zajjal működött, mintha ágyukat durrantanának el, amikor nekivágódtunk vele egy-egy jégtorlasznak vagy bástyának. A kapitány a kosárban állandóan azt leste, hogy a jégtorlaszon vágott lék után nem jutottunk-e nyilt vizbe. Néha négy-öt óráig is eltartott egy-egy kilométer ut. Végre a két papos jégben való meddő vesződség után, hatod napra, délután, amikor épen hatot ütött az óra, megpillantottuk a Ferenc József-földnek déli csúcsát. A Kap Flóránál horgonyt vetettünk . . . _ — Egészségesen értek oda? — Á hajón, amint mondani szokták, dühöngött az egészség. Két-háromszáz méter obsidián kőzetből fekete sziklafal alján kis zöldelő vegetáció. Mintegy másfélholdacska terület, mely a nap gyér fényétől szívja az életet. A jégvilágban ez a tenyérnyi zöldelő utolsó hírnöke minden földi vegetációnak. — Ki fogadta önöket a parton? — Senki. Emberi lény nem lakik ott. — Még eszkimó se! —- Emberfia ott nem élhet meg. Teljes halotti mozdulatlanság, élettelen csönd mindenütt. De a zöldelőn kivül találtunk mégis emberi nyomokra is. Ezen a területen negyven esztendő előtt jártak először emberek: a mi uralkodóink alattvalói és azok ott hagyták a kezük nyomát. — Kik voltak azok? — Wilczek gróf és Weyprecht expedíciója. Ök hagytak maguk után jelet is, négy tölgyfaépületet, melyet 1873 óta a hideg olyan pompásan konzervált, hogy az épület ma is kifogástalan állapotban van. — Ugyan, hoiinon vették a tölgyfát? — A gróf az uradalmából szállította. A gróf az ekszpediciójával két évig lakta még a tölgyfa-épületet, mignem kutyákkal vontatott szánokon a Novoja-Zemlja félszigeten át eljutott emberlakta területre. — Főszolgabíró urék a hajóról hogyan jutotta el a Ferenc József-földre? — Csónakon. Nagy ügygyel-hajjal másztunk föl a partra szögesvégü bot segítségével ... A part közelében magas sziklafalon lefelé húzódva gleccserek és erek között, valamint a sziklafal alján másfél hold fölJszalag van, melyen a nyári naptól pázsit nőtt. — A füvön kivül találtak-e másvalamit? — Háromféle virágot találtunk és kevés mohát . . . Bogarat és pillét hasztalan kerestünk. Bementünk a Wilczek-féle tölgyfaházba: meglepetésünkrea földbe ásva temérdek konzervet találtunk. Néhány évvel ezelőtt itt járt az abruzzói herceg és ő ásatta el az élelmiszereket az esetleges hajótöröttek részére. — A pázsitot elhagyva, fölmásztunk a sziklákra. Meglepő látvány tárult elibünk. A sziklafalon sok ezer vizimadár ült mély, csöndben, mintha csak a néma tájék tartozékai volnának. De az első lövés után nagy; zajjal fölkelt a madársereg. Mintha száz és száz puskát durrantottak volna el, a hirtelen szárnyrebbenésiik ugy hangzott az északsarki vidék halálos csöndjében. Kongatás, vijjongás, füttyögés, sirás, nyöszörgés és gyönge kutyaugatáshoz hasonló riadt és fájdalmas hangok töltötték be a tájat fülsiketítő zajjal, melyet százszorosan visszhangozták a sziklafalak. Az éktelenül szörnyű zsivajban egymást megérteni nem tudtuk. Estefelé nagy öröm várt ránk. A MierszSzund-öbölbe bajózunk rozmár-vadászatra. Ezen az éjszakán én és Fernbach voltunk az őrségen. A kosárban ülő kapitány egy rozmárt avizál. Amikor Afrikában szembetaláltam magamat a tigrissel, az oroszlánnal: akkor se éreztem azt az igazi vadász-izgalmat, amely ebben a pillanatban áthatotta a szivemet ... Újlaki Antal. Költözködők figyelmébe I Legnagyobb választék mindennemű terem- és futószőnyegek, tüll, csipke és szövetfüggönyök, teritők, paplanok, vas- és rézbutorok stb., stb. Közvetlen behozatalu eredeti Hitelképeseknek kedvező gj^®!^ A® SZFISEKI Perzsa éi Smyrna fizetési feltételek mellett. w • « m ... H2?í|§^YECÍEiC 2236 szőnyeg, bútorszövet és ágynemű gyárosoknál KafafZ'tStCa B©» SZ*